Hyunjin réveteg tekintettel meredt maga elé, miközben a tanár diktált. Ez már a sokadik olyan óra volt, amikor a szokásos történet elemzést magyarázta, és függetlenül attól hogy ez egy fontos lecke volt, a fiú képtelen volt odafigyelni rá; egyfolytában más dolgok jutottak eszébe: hol az osztályt nézte, hol az ablakon kifelé bámult, hol történeteket talált ki, hogy magát szórakoztassa vele. Persze, azért írta is, amit diktált a tanár, de egyáltalán nem figyelt oda rá; fogalma sem volt hogy miről szól a több oldalon keresztül futó nyers, értelmetlen szöveg, amit majd meg fog tanulni, és annak rendje szerint el is felejti egy hét múlva.

Másfél oldal után végre abbahagyta az írást, és amíg egy másik diák olvasta fel a szöveget, addig Hyunjin a táskájában kutatott a naplója után. Azonban akárhogy is kereste, nem volt ott. Homlokát ráncolva nézte meg a másik zsebben is, bár tudta hogy ott nem lehet, hiszen mindig ugyanoda tette vissza. Azonban amikor ott sem volt meg, pánikba esett. Az egész táska tartalmát felforgatta, még ki is vette a könyvei egy részét, de a füzet sehol nem volt.

- Mit fészkelődsz folyamatosan? Ülj már meg! - szólt rá idegesen a padtársa Heejin; az egyetlen ember aki beszélt vele, és aki ismerte őt.
- Bocsánat csak nem találom az egyik füzetemet. - hebegte, miközben elkeseredve tűnődött azon hogy hol hagyhatta el.
- Mégis melyik füzet lehet ennyire fontos? - motyogta a lány, de Hyunjin jobbnak látta, ha nem kezd el magyarázkodni neki arról, hogy voltaképpen mi is található abban a bizonyos jegyzettömbben.

Alig várta hogy megszólaljon a csengő; mikor ez megtörtént, rohanva indult a második emeletre, ahol legutóbb járt a füzettel, de sehol nem volt. " Megtalálták" - gondolta magában. " Most aztán iskolát kell váltanom; biztos hogy az egész iskola arról fog beszélni hogy Hwang Hyunjin nem létező napokat irkál a naplójába; hogy egyáltalán egy fiú naplót ír, és a bejegyzései többségének a szereplője nem más mint-

- Figyelj már oda hogy hova mész! - csattant fel egy ideges hang, ezzel együtt pedig valaki durván félrelökte az útból a fekete hajút.
- E-elnézest. - szólt utána, de a másik már nem hallotta meg. Hyunjin ugyancsak megijedt; akinek nekiment, az nem más volt, mint a híres Lee Minho, aki ugyancsak szerette megalázni azokat akikkel problémája volt.
Most azonban nem igazán ért rá ilyesmivel foglalkozni; a naplóját kellett megtalálnia, de sürgősen. A kérdés most már csak az volt hogy hogyan.

Egy apró részletről mégis megfeledkezett; a második emeleten pont azzal az ablakkal szemben, ami a dombra néz található Seungmin osztálya; annál az ablaknál ahol a legjobban szerette róni a sorokat. Az egy évvel fiatalabb fiú azonnal meglátta a volt barátját, amint riadt arccal áll a folyosó közepén, ahol mindenki lökdösi, és gondolkodás nélkül elindult felé.

Hyunjin későn vette észre hogy valaki közeledik hozzá, így amikor Seungmin megállt előtte, először csak azon gondolkodott, hogy hogy kerül oda, aztán meglátta az ajtó fölött a terem számát, és azonnal lesápadt.

- Hyunjin, beszélhetnénk? - kérdezte reménykedve; az idősebb egy pillanatra elveszett a gyönyörű csillogó szemekben, melyek valaha a világot jelentették, és amelyeket minden másnál szebbnek talált, most azonban csak a keserű utóhatására emlékeztettek valaminek ami már elmúlt.
- Most nem l-lehet, mennem kell. - rázta meg a fejét, és amilyen gyorsan csak tudott, eltűnt a folyosón, egyenesen a térkép terembe, amit most kivételesen üresen talált.

Elkeseredetten roskadt le a kopott fapadlóra, azon tűnődve hogy mi lesz most. Se napló, se egy barát akivel ezt megoszthatná, se Seungmin. Bár fogalma sem volt, hogy a három közül mi hiányzik neki a legjobban úgy, hogy a második igazából soha nem is volt. Seungmin tudta hogy a napló olyan értékeket rejt, mint félig elkezdett illetve befejezett versek és novellák, továbbá a napi bejegyzések, de nem sűrűn pillanthatott az oldalak közé, mivel az szinte szó szerint a fiú érzéseit tartalmazta, és igencsak nehezen nyílt meg másoknak is, nem hogy a naplóját megmutassa.

Ezekben a percekben lenne a legnagyobb szükség a füzetre, és mégsincs meg " De ez az én hibám. Nem kellett volna magammal hoznom, nem kellett volna elő se vegyem." gondolta keserűen, de ezzel nem sokat ért el. Aztán Seungmin is pont ezekben a percekben férkőzött a gondolatai közé; mintha nem lenne elég baja nélküle is. Azzal tisztában volt, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne, ha megbocsátana a fiúnak, de akkor újra sérülne; hogyan is lehet valakivel kapcsolatban lenni úgy, hogy közben tudod hogy ő mást szeret? Ami azt illeti, maga Hyunjin sem csak Seungmin iránt táplált érzéseket, de igyekezte azokat figyelmen kívül hagyni, nem úgy mint a fiatalabb.

Mégis, jól esett - volna - a közönsége, mert mindig kedves és megértő volt Hyunjinnal, és ami a legfontosabb: ismerte. Tudta hogy hogyan gondolkodik, tudta hogy milyen tipikus hibákat szokott elkövetni, tudta hogy hogyan viszonyuljon hozzá, mikor vidám, mikor dühös, mikor szomorú, mikor fáradt. "Persze, hiszen előtte tizenkét évig a legjobb barátom volt "
Seungmin hiánya tehát nem csak egy kapcsolat végét, hanem egy barátság végét is jelentette. Ami azt illeti, nem is volt igazán a barátja, hiszen már hosszú ideje nem csak barátként tekintettek egymásra, de féltek ezt bevallani, jogosan.

A csengő újra megszólalt, Hyunjin pedig újra végig szenvedhetett egy órát, abban a reményben, hogy nem fog kitudódni, hogy kiről is írta a bejegyzéseket. Tulajdonképpen nem attól félt, hogy kiderül hogy kiről vannak. Arról félt, hogy kiderül; nem Seungminról vannak.

;; Na, kinek hogy tetszik a Christmas EveL? Nekem személy szerint nagyon, legfőképp a Winter Falls. Btw azon gondolkodom, hogy kéne e írjak egy másik karácsonyi történetet, vagy sem. (・-・;) ;;