𝓛𝓲𝓵𝔂 𝓝𝓪𝓿𝓪𝓻𝓻𝓸

Nem tehetem.. Nem tehetem ezt vele. - folyamatosan ismételgettem magamban és nagy nehezen - mielőtt összeértek volna az ajkaink - elhúzódtam és inkább a tájat kezdtem el figyelni. A tengert, ami szinte elveszett a sötétségben, csak a víz csobogását lehetett hallani.

Nem szabadna érzelmeket táplálnom iránta, az ehhez hasonló szituációkat pedig egyenesen kerülnöm kéne, mégsem tudtam. A szívem húzott a fiú felé és akarta is, viszont az agyam ebben megakadályozta. Egyszerre működtek és teljesen ellentétes dolgokat súgtak. Szívem szerint megcsókoltam volna Landót, az eszem szerint pedig nem is kellett volna lehívnom a fiút, mert csak bajt okozott.

Igen, bajt okozott azzal, hogy belépett az életemben és felkavart mindent. Éppen hogy csak rendbe szedtem magam, jött és elérte azt, hogy ismét közeledni akarjak bárkihez is. Megigértem magamnak, hogy ez a nyár csak a családról, barátokról és legfőképp rólam fog szólni, mert a szerelemnek nincs helye az életemben. Vagyis csak ezt hittem és akartam ezt is hinni, de a brit fiú bebizonyította, hogy talán mégis van helye a szerelemnek az életemben. Ez a tény pedig megrémísztett. Sosem éreztem ennyire intenzíven senkivel sem ilyet. A szívem mélyén tudom, hogy ez nem egy rossz dolog, mert akármilyen klisés is, kiskoromban én is rengetegszer képzeltem el az életemet a tökéletes férjjel - aki valószínűleg nem is létezik - most mégis azt érzem, hogy ez egy rossz dolog és nem fair senkivel sem.

- Ne haragudj - szólalt meg. Óvatosan a mellettem ülő fiú felé fordítottam a fejemet és meglepetten néztem rá. Miért ő kér bocsánatot? Nem nekem kellene inkább?

- Ugyan, neked nem kell bocsánatot kérned, nincs okod rá. Nekem kéne inkább tőled, nem pedig fordítva.

- Neked mi okod lenne? - azt sajnos nem mondhatom el..

- Rosszul érzem magam, mert olyan, mintha hitegetnélek. Pedig egyáltalán nem, sőt! - talán túl hirtelen hagyták el a szavak a számat. Gyorsan elfordítottam a fejem, nehogy észrevegye a brit milyen piros is lettem.

- Egy másodpercig sem gondoltam arra, hogy csak szórakoznál velem. - most ő volt a bátrabb és kulcsolta össze a kezünket. Jól eső borzongás futott végig rajtam a fiú érintésétől és az összekulcsolt kezünket figyeltem, mert nem mertem felé fordulni. - Ez sokkal több, mint egy kis nyári kaland és szerintem ezt te is érzed. - aprót bólintottam. A hüvelykujjával apró köröket mintázva simogatta a kezemet, ami ismét teljesen zavarba hozott. Igaza volt egyébként. Éreztem én is azt, amiről beszélt csak én megpróbálom tagadni és elfolytani.

- Nézz rám. - szinte suttogta mikor még mindig a kezeinket figyeltem. Félve, de a szemeibe néztem és ismét elvesztem bennük. A kezemet elengedte és két kezével az arcomhoz nyúlt és lágyan végigsimította mindkét oldalt. Lehunytam a szemeimet és vettem egy mély levegőt.

Önkontroll - mondogattam ismét magamnak. Nem szabad elgyengülnöm. Ilyen hamar nem szabad.

- Imádom ahogyan reagálsz. - hajolt közel hozzám és a homlokát az enyémhez érintette. A barna szemeim még mindig csukva voltak, de ígyis tudtam - vagyis számítok rá -, hogy a fiú szája fülig ér és elégedetten mér végig. Hiába próbáltam az érzéseim legmélyére elnyomni a fiú iránt érzett érzéseket, mégsem sikerült, ezt pedig piszkosul kihasználta és kár lenne tagadnia, hogy élvezte és akármennyire is ellentmondok magamnak ezzel, de én is élveztem.

Mikor ki mertem nyitni a szemeimet, a fiút pillantottam meg, aki nagyon közel volt hozzám ahogy számítottam is. Jobb kezemmel - ami a hangulat miatt kissé remeget - az arcához nyúltam és ujjaimmal én is végigsimítottam a puha arcán. Most fordult a kocka és ő gyengült el. Szemét lehunyta és látszott rajta ahogyan koncentrált. Nem veszíthettünk el most - én később sem - a kontrollt. Erősnek kellett tűnnünk.

Nem is tudom meddig - talán még percekig - lehettünk így, de az egész kis idilli pillanatot egy ismeretlen csengőhang zavarta meg, így azonnal elhúzódtunk a másiktól és fiú egyből a zsebében lévő csörgő készülékért nyúlt, ami megállás nélkül csörgött. Nem mondott semmit csak felállt és bevonult a szobába, amíg telefonált.

Kíváncsi lettem, hogy ki hívta és miért ilyen későn, de egyáltalán nem éreztem szükségesnek, hogy hallgatózzak. Ha akarja elmondja, ha nem meg akkor nem, mert igazából nem tartozik rám és nem kérhetem számon.

Nem telefonált sokáig, így hamar vissza is tért, de az arcára volt írva, hogy a beszélgetés nem éppen volt vidám.

- Nekem most mennem kell. - válaszolta letörten. Őszintén ezután az információ után én is az lettem. Tudtam jól, hogy nem éjszakázhatunk, de a szívem mélyén mégis azt akartam, hogy addig beszélgessünk, amíg álmosak leszünk. - Az egyik haverom eléggé kiütötte magát és hívtak, hogy segítsek nekik. - meg se kellett kérdeznem, mondta magától.

- Esetleg ne segítsek? - ajánlottam fel. Hirtelen ötlet volt és belegondolva hogyan tudnék segíteni egy fiún, aki valószínűleg sokkal nagyobb magasságra és súlyban is.

- Aranyos vagy. - sétált oda hozzám és magához ölelt. - De nem akarlak ilyenekkel fárasztani. Késő van, mostmár pihenj. - a fejem búbjára adott egy puszit, majd a szobába belépve az ajtón kiengedte magát és el is hagyta a szobámat.

𝓛𝓪𝓷𝓭𝓸 𝓝𝓸𝓻𝓻𝓲𝓼

Nem örültem a hívásnak, mert nem akartam otthagyni a lányt. Jól éreztem magam vele és végre teljesen felszabadult voltam. Nem tudja ki vagyok, így bármit mondok, nem fogja kiforgatni és kiteregetni. Őt én - az átlagos Lando Norris - érdeklem és nem a Forma 1-es pilóta. Viszont ennek meglesz még a böjtje - érzem -, hogy nem vallom be ki is vagyok. Próbáltam. Megpróbáltam, de elbuktam. Elgyengültem mikor a tekintetünk összeakadt. Akartam. Akartam azt a csókot, de inkább elhajolt. Nem csodálom, őszintén ő tette jól és ez is bizonyítja azt, hogy ő rendelkezik elegendő önkontrollal velem ellentétben. Ha rajtam múlt volna nem most csattant volna el az a csók, hanem sokkal korábban. De biztos vagyok abba, hogy elüldöztem volna.

A szobámba gyalog mentem, nem akartam liftezni, ugyanis felesleges lett volna 1 emelet miatt használatba venni, másrészről pedig ezzel is tudtam húzni az időt és rendbe tudtam hozni magam és egy álarcot húztam a barátaim előtt. Amiért tényleg bűntudatom volt, de ezt éreztem helyesnek, hogy így tudom megvédeni a lányt. Szerettem volna titokban tartani egyelőre, mert ha Carloson kívül valamelyik srác megtudná biztos találkozni akarnának Lilyvel, ami nem lett volna jó. Könnyebben le tudnék bukni és azt nem szeretném. Most minden olyan jó, nem szeretném tönkretenni azzal, hogy a fiúkkal való találkozást megkockáztatom. Nagyon jó barátok vagyunk, így fontos mindegyikünknek, hogy ki kivel van és boldog-e. Egy hajóban evezünk, nehéz olyan lányt találni, aki minden hátsószándék nélkül akarna ismerkedni. Az évek szerencsére megtanították kiszűrni, így előnyben voltunk valamilyen szinten, de olyan is fordult már elő, hogy nem vettük észre időben és túl naívak voltunk.

A szobámba belépve nem vettem észre a többieket, így kicsit bolondnak éreztem magam és azt hittem felültettek, de a wc-ből nem éppen kívánatos hangok szűrődtek ki, így kérdés nélkül nyitottam be. Megpillantottam a wc felett Charlest és mellette pedig a spanyol csapattársam, aki megpróbálta tartani a monacóit, hogy ne essen bele a feje a wc-be.

- Nem hallott még olyanról, hogy mérték? - a spanyollal helyett cseréltem, így én tartottam a ferraris pilótát.

- Azt hittük tud magára figyelni és nem issza le magát csatak részegre, ha külön válunk egy kis időre, de mint látod nem jött össze.

- Meg sem lepődök. - forgattam meg a szemeimet. Mindig ez volt. Ha Charles-al mentünk buliba, akkor biztos ő volt az egyik legfelelőtlenebb közülünk. - Egyébként miért az én szobámba jöttetek? Tudtommal van sajátotok.

- A világát nem tudja és valószínű el is hagyta a kulcsát, aminek ott lent nem igazán örültek és reggelre kap egy újat. Én pedig nem akartam a sajátomba vinni és szépen néztem a recepciósra, aki nagy Forma 1 szurkoló és ide adta a te szobakulcsod másolatát.

- Charles szobakulcsának nincs másolata?

- Meglepő módon nem volt jelenleg, de délelőttre ígérték, hogy megkapja. - utalt a fiúra, aki szinte alig volt magánál.

- Hozol neki egy kis vizet? Kezd nagyon sápadni. - óvatosan felemeltem a fejét és nekidöntöttem a csaphoz tartozó szekrényhez. Carlos hamar hozta a pohár vizet, amit gyorsan meg is itattam a monacói barátom.

- A titokzatos lánynál voltál? - lefagytam. Ennyire kiszámítható volt a szituáció? - Nem is kell válaszolnod, elég egyértelmű a válasz a reakciódból. - önelégült mosoly jelent meg az arcán.

- Majdnem csókolóztunk. - mondtam ki hirtelen, mire a spanyol meglepetten nézett rám. Hiába mondtam volna azt, hogy nem volt semmi, nem hitt volna nekem.

- De mi történt? - dölt a csapnak. - Megijedt?

- Szerintem igen, de én is féltem. Nem akarok elrontani semmit sem. Ő olyan más. Mit kéne csinálnom Carlos? - csúsztam le a kád széléhez és az említett férfi szemébe néztem.

- Hagyj neki időt. Hidd el majd engedni fog. - ült le a monacói másik oldalára.

- Egyébként. - fordultam felé, mert amióta beléptem olyan hiányérzetem volt és most jöttem rá miért. - George hol van?

°°°

Sziasztok! <3
Remélem tetszett a rész, bár a vége szerintem nem éppen lett a legszuperebb.

Szerintetek meddig tudják visszafogni magukat? Mennyire lehet hosszútávú az, hogy a lány ennyire elnyomja az érzéseit? Vajon robbani fog egyszer a bomba és kiderül? Mit gondoltok mikor fogja Lando bevallani a lánynak, hogy ki is valójában? Mit gondoltok George merre lehet?

Legyen mindenkinek csodás napja! 💗

°°°

—V