Chris nem akarta hogy Felix utána menjen. Így hát nem az otthonába ment, és nem olyan helyre ahol járt már vele. Szinte biztos volt benne hogy Minho meg fogja mondani neki hogy ő nem csak szimplán Chan. Nem egy átlagos ember, akivel Felix jóban lett. Nem egy hétköznapi srác, aki még sosem korcsolyázott, akinek nincsenek barátai és aki nagyon félénk. Nem. Ő nem ilyen, ő Christopher Bang, a híres költő, akit teljesen véletlenül szólított meg Lee Felix, a világhírű jégkorcsolya táncos, aztán pedig összebarátkoztak.

Csakhogy, ahogy azt Chris előre megérezte nem tudott sokáig barátként gondolni rá. Már az első nap megérezte, hogy ő nem egy átlagos fiú. Hogyan lehetne átlagosnak nevezni azt, aki napsugarat hoz az éjszakába? Akinek mindig gyönyörű mosolya van, helyzettől függetlenül. És akinek csillagok vannak az arcán. Chris mindigis imádta a fiatalabb szeplőit, aranyosnak találta, és még a személyiségéhez is illet. Most azonban lehetséges hogy többé nem találkozhat vele. Hiszen hazudott neki. Egész végig hazudott arról hogy ki ő valójában. Felix megértő volt, de ezt a dolgot valószínűleg nem fogadta volna el. Ez még neki is sok.

Chris csodálkozva nézett körül. Amíg ezeken a dolgokon agyalt, nem figyelte hogy merre megy, csak hagyta hogy a lába vigye amerre akarja. Most viszont az állomáson állt.

A hó újra szállingózni kezdett, ezzel elfedve a már eleve havas tájat. Az egész környéken csend volt, csak nagyon ritkán hangzott fel egy vonat dudája. Az egész környék annyira csendes és nyugodt volt, hogy amikor Chris elindult hogy leüljön egy padra, a mozgása is fülsiketítően hangos volt. Ahogy felpillantott az égre, nem láthatta a csillagokat, csak a nagy hópihéket, melyek ráestek a könnyáztatta arcára.

Szomorú volt. Mert a saját hülyesége miatt nem volt őszinte Felixel. Most pedig valószínüleg meg fogja utálni.

Volt amikor Chris élvezte a csendet, de most az egyszer nem örült neki. Idegesítette a csend. Úgy érezte hogy egyre nagyobb lesz, és a végén elnyeli őt. Ráadásul senki nem volt a környéken, csupán a közeli házakból szűrődött ki hang, a legtöbb helyen csak kislámpák látszottak, volt ahol csak szimpla égősor látszott, máshol világító csillag, vagy fenyőfa. Chris mindig is szerette ezeket az égőket, ezt várta a legjobban a karácsonyi időszakban. Meg persze a havat. Ettől függetlenül nem változott a karácsonyhoz való viszonya, továbbra sem szerette, hisz mindig egyedül volt.

Kezdett egyre jobban sötétedni, már egészen szürke volt az ég. Minél később lett, annál hidegebb. Chris elgondolkozott azon hogy vajon Felix kereste e már, de a telefonja lemerült, így ezt nem tudhatta meg.
Nem volt vastagon felöltözve, és már nagyon fázott, és el is gyengült ezért képtelenségnek tűnt hogy elinduljon haza, így hát az állomás padján ülve, összekuporodva nyomta el az álom.