🍤

[ 𝚝𝚊𝚎𝚑𝚢𝚞𝚗𝚐 ]

______________________

         — Az előző kérdésedre válaszolva pedig, Taehyung, megnyugtatlak, hogy nem fogunk sokat ülni! — feleli a fiú édesanyja az előbb felrakott kérdésre, amire Taehyung egyébként rég tudta a választ, márpedig nem az volt, amivel az anyja etetni próbálta. Sokszor, avagy inkább milliószor hallotta már ezt a mocskos és ócska szöveget, mert a "nem ülünk sokat" az legalább három órát jelentett, jobbik esetben.

        A fiú jobbnak látta nem mondani semmit, egyébként sem az a feleselős típus, jobbnak látja azt, ha csak csendben marad és magába fojtja gondolatait. Lehet nem a legegészségesebb megoldás, sőt biztosan nem az, de az évek során ezt találta a legsikeresebb eredménynek, hiszen szülei egész ódivatúak, s bár azt fújják folyamatosan, hogy Taehyung nyugodtan elmondhat nekik bármit és mindent, de mikor a fiú így tesz, akkor le van szólva, hiszen egyszerűen csak sosem mondhat ellent a saját szüleinek. És itt nem is nagy dolgokról van szó, nem bulikra kérőzködik el, nem akar az otthoni dolgoktól, besegítéstől megszabadulni, csupán vannak olyan dolgok, amikben a szülei meg az ő véleménye nem teljesen egyezik, viszont erről hallani sem akarnak.

        Így Taehyung megtanult hallgatni. És csak hallgat. Hallgat. Akkor is hallgat, mikor már a sírás kerülgeti. Akkor is hallgat, mikor dühében felordítana. Akkor is hallgat, mikor segítségre lenne szüksége. Csak hallgat, mert tudja, ha ezt teszi, akkor szeretni fogják a szülei, akkor nem lesz vele baj, akkor tökéletes lesz. Márpedig a szülei mindig is erre vágytak. Egy tökéletes fiúra. Az mindegy, hogy Taehyung nem az, de a látszat ezt mutatja, márpedig ők csak azt látják, a felszínen át már nem tudnak tekinteni.

        Taehyung a nagy terembe lépve máris a vele egyidősöket keresi, abban reménykedve, hogy találni is fog valakit (nem mintha szándékozna bárkivel is beszélni), mivel édesanyja elég biztosan mondogatta azt, hogy a fiú majd képes lesz barátokra lelni, mivel nem ő lesz az egyedüli tizennyolc éves fiú az összejövetelen.

      — Meg is érkezett a Kim család! Üdvözöllek titeket, testvérek! Kérlek, foglaljatok helyet és nyugodtan szolgáljátok ki magatokat bármivel, amit csak a szemetek megkíván! — köszönti őket gyülekezetük tiszteletese, a két férfit (Taehyungot és annak édesapját) kézen fogva, a fiú édesanyját pedig két puszival, majd megmutatja a három tagú családnak a nekik kijelölt székeket a hosszú asztalnál, melynél már néhány család gyülekezett.

        Édesanyja máris beszélgetésbe kezdett egy családbarátjukkal, míg az apja elindult egy tányérra szedni magának ételt a büféből. Hát, Taehyung nem éppen így képzelte el az idei karácsonyát, de természetesen nem maradhatott otthon, mert az rontott volna a tökeletes családi imidzsen, amit szülei felépítettek az évek során.

       A fekete, göndör hajú fiúnak az apja az öt közül az egyik presbiter tag volt, így közeli kapcsolatban állt az egyház tagjaival, emiatt pedig anyja és maga Taehyung is. Legalábbis három családdal, mivel csak nemrégiben csatlakozott egy új tag a presbiterekhez, s ugyan a házaspárt látta már Taehyung a templomban nagyon sokszor, de az állítólagos fiúkat nem, akiről édesanyja annyit papolt, azt mondogatva, hogy ő is tizennyolc éves és ez egy tökéletes alkalom lenne az ismerkedésre. De Taehyungnak egy kis kedve sem volt ilyesmire.

        És ahogy a szeme járt az emberek között, úgy érezte, hogy meg is találta a már említett fiút. Érdekes arcvonásai voltak, telt, cseresznye ajkai, ragyogó szemei, de ami a legjobban kitűnt a fiún az a haja volt, ugyanis az barackra volt festve. Kissé el is nyíltak Taehyung ajkai, mivel el sem tudta képzelni, hogy milyen nagy vitát indítana el szülei és ő közte akár a téma felhozása is, miszerint befestené a haját egy másik színre. Főleg egy ilyen feltünő, virító színre, amivel még véletlenül sem lehetne elvegyülni az emberek között. És a ruhái... ugyan inget viselt a fiú, de  az első három kigombolt gombok miatt elegáns helyett inkább csak egy... dögös ruhadarabnak volt ez nevezhető. Egyáltalán nem ilyen helyre való, ilyen emberek közé való. És ez bosszantotta is Taehyungot. Neki ilyesmi eszébe sem juthatna, de ez a vele egykorú fiú bezzeg így is megjelenhet egy keresztény közösségben.

        — Taehyung, szívem, megtennéd, hogy hozol nekem egy kis krumplisalátát rántotthússal, fasírtot meg egy néhány töltött tojást? — a kérdéshez arc sem kerül, annyira el van foglalva édesanyja a vele szemben ülő nővel. Taehyung máris feláll, a büféhez megy, elvesz két tányért, egyet anyjának és egyet magának, majd először a felsorolt dolgokat az első tányérra teszi, nehogy elfelejtsen bármit is közülük, majd magának is szed egy kis ételt. Pontosabban két kanál böff salátát három darab fasírttal, meg egy szelet kenyeret, és úgy gondolta, hogy neki ez bőven elég lesz, de mikor meglátta, hogy ott ül teljesen egyedül egy halrudacska, úgy érezte, ennek a csábító ajánlatnak nem tud nemet mondani, és már nyúlt is érte, de mielőtt fel tudta volna emelni, valaki más lekapott rá és a saját tányérjára rakta.

        Taehyung megszeppenve nézett fel a mellette álló személyre, aki a semmiből jelent meg, s mikor meglátta, hogy kiről is van szó, idegesen összehúzta két szép szemöldökét.

        — Oh, bocsi, csak nem te is ezért nyúltál? — teszi fel szarkasztikusan a kérdést Daniel, a srác, aki valamilyen okból kifolyólag kicsit sem kedveli Taehyungot már évek óta, és mindent megtesz, hogy megkeserítse a göndör hajú életét, aki most sem mond semmit, csak megvonja a vállát, és visszafordítja fejét a kínálatok felé. — Gondolom idén sem egy működő nyelvet kértél Karácsonyra — horkant fel a fiú, majd fogja magát és elmegy.

        Taehyungot már meg sem hatja a dolog. Ugyan nem esik neki jól, de már annyira megszokta, hogy nem bánkódik rajta. Még fél percig a fejében marad a dolog, utána viszont elengedi és továbblép rajta. Nincs oka a kelleténél tovább firtatni az ilyen felesleges dolgokat.

        — Elnézést kérek a szemtelen unokatestvéremért — szólal meg hátánál egy hang, viszont ez már ismeretlen volt. Nem is tudta volna leírni, hogy pontosan milyen volt, de azt el tudta mondani, hogy még a szőr is felállt a hátán. Ilyen szépet még sosem hallott. Kellemes volt, szelíd, angyali.

        Taehyung meglepődött, amikor archoz is kötötte ezt az új hangot. Sosem gondolta volna, hogy a barack hajú lesz a tulajdonosa, viszont egy kellemes csalódás volt, ha mondhatjuk ezt így. De még ez sem tudta szólásra bírni. Nem az a beszédes típus, főképp olyankor nem, mikor új és ismeretlen emberekről van szó.

        — Daniel egy igazi féreg tud lenni sokszor, de lehet kedvelnéd, ha valaki leragasztaná a száját — mosolyodik el a fiú, és hát ez a mosoly nagyon szép. Mármint gyönyörű, olyannyira, hogy ki is virul a barack hajú arca, még az orcái is kipirosodnak. Sosem látott még ilyen szépet Taehyung. — Jimin vagyok, egyébként. Örvendek! — nyújtja a kezét, amit el is fogad a fekete hajú, és ugyan a nevét szerette volna elmondani, de helyette teljesen más csúszott ki a száján.

        — Szép.

        És el is kezdett pánikolni, de Jimin csak elnevette magát. — Köszi, nekem is tetszik a nevem, jól választottak a szüleim, de a tiédet még mindig nem tudom!

        — Taehyung.

        — Ez még az enyémnél is szebb — kacsint egyet, majd újra megszólal. — Látom, nem vagy a legbeszédesebb, de nem gond, mert én nagyon is az vagyok, szóval jól ki fogunk jönni egymással — ezt mondva pedig a saját tányérjáról levesz egy halrudat, majd Taehyung tányérjára helyezi. És ez volt az első pillanat, amikor Jimin miatt akkorát dobbant Tae szíve, hogy talán az összes ember képes volt hallani a teremben. És nem, nem a halrúd miatt (bár az is megmelengtette őt), hanem mert ez volt az első alkalom, hogy nem lett leszólva a szótlansága miatt. Ez volt az első alkalom, hogy valaki nem kezdte el sértegetni őt emiatt, nem hagyták ott, nem illették nevekkel. Ez volt az első alkalom, hogy valaki másképp látta a dolgot és rámosolygott. Az első.

___________________

hi:>
nem tudom, hogy ki emlékszik még rám, na de ez csak egy ilyen hirtelen ötlet (legalábbis fogjuk rá, mert már egy ideje az eszemben van, csak nem írtam ki magamból), de remélem, hogy tetszik ez a bevezető féleség.
puszi, lemonyas<3