☾ 𝑅𝑒𝑠𝑖𝑑𝑒𝑛𝑡 𝑒𝑣𝑖𝑙 𝑓𝑎𝑛𝑓𝑖𝑐𝑡𝑖𝑜𝑛 ☽

"Nem mehet ez így tovább, Chris!"-Ragadta meg karomat a Bravo csapat gyógyítója, Rebecca Chambers, hogy egy pillanatra lelassuljak, ezt az előnyét pedig kihasználva bevágjon elém. Manőverével könnyen megakadályozta, hogy kilépjek a 𝑅𝑎𝑐𝑐𝑜𝑜𝑛 𝑃𝑜𝑙𝑖𝑐𝑒 𝐷𝑒𝑝𝑎𝑟𝑡𝑚𝑒𝑛𝑡, avagy a Raccoon city-i rendőrség, röviden az R.P.D. épületének ajtaján.

"Állj félre, kérlek. Mindkettőnknek hosszú napja volt és késő van már, haza kellene mennünk. Arról nem is beszélve, hogy kaptunk egy parancsot, miszerint pihenjünk amennyit tudunk. Pár nap múlva lesz egy fontos bevetésünk az Arklay hegyen, emlékszel?"-Emeltem fel újoncunkat, s arrébb tettem, hogy szabadon elhagyhassam az épületet. Alig léptem egyet, de a fiatal lány csuklómat megragadva ismét elérte, hogy megálljak.

"Én emlékszem a parancsra, Chris. Viszont vajon te emlékszel-e?"-Tette fel kérdését kissé szomorú hangnemben.
"Ezt meg hogy érted? Persze, hogy emlékszem a parancsra, az előbb mondtam."-Néztem kicsit összezavarodva a barna hajú lányra.

"Nem arra. Emlékszel-e még milyen volt a hangulat a S.T.A.R.S. irodában? Emlékszel-e még milyen volt a hangulat az egész R.P.D.-ben csak egy mosoly miatt, amit Jill-lel egymásnak küldtetek? Mikor megjelent az Alfa csapat párosa, az egész rendőrségnek bearanyozta a napját és szinte minden perc vidáman telt el? Mióta nem beszéltek ez teljesen az ellenkezőjére fordult. Miért nem vallod már be magadnak, hogy mindketten szenvedtek? Rajtatok kívül mindenki látja, a fájdalmatok pedig áthárul mindenki másra, Chris!

Tudod minek voltam szemtanúja egyik nap? Láttam a földön zokogó Brad-et és az őt vigasztaló Barry-t. Tudod mit mondott Brad? Eddig minden nap öröm volt veletek dolgozni, de most szinte még a levegő is megfagy, ha ti egy légtérben vagytok. Inkább kilépne az Alfa csapatból, minthogy ezt lássa. Hiányzik neki a régi Chris és Jill. Brad és az egész R.P.D. össze van zavarodva, hogy miért történik ez egyik napról a másikra! Azóta a küldetés óta, mintha teljesen ellenségek lennétek."-Csillogott arca könnyeitől, melyek beszéd közben gyűltek szemeibe.

"Szóval érdekel mi történt? Igen, azután a küldetés után megváltozott minden és ez nem is véletlen. Az egész két héttel ezelőtt, egy veszekedéssel kezdődött."-Fordultam felé, hogy elmeséljem neki mi történt.

•Két héttel korábban•
•𝑺.𝑻.𝑨.𝑹.𝑺. 𝒊𝒓𝒐𝒅𝒂, 𝒉𝒂𝒋𝒏𝒂𝒍𝒊 𝒌𝒆́𝒕 𝒐́𝒓𝒂 𝒏𝒚𝒐𝒍𝒄 𝒑𝒆𝒓𝒄•

Kétségbe esve, de leginkább csalódottan ültem az asztalomnál, melyre fejemet lehajtva pihentem.

"Mi a baj Chris? Látom rajtad, hogy nem vagy jól... Kérlek beszélj hozzám és mondd el miért vagy dühös."-Jött mellém, s simogatta meg gyengéden hátamat Jill.
"Nem hiszem el, Jill!"-Ordítottam, miközben egy erőset ütöttem asztalomra.

"Hogy tudod még megkérdezni, hogy miért vagyok dühös? Egy feladatod lett volna, hogy távolról, a másik bázisról fedezd a többieket amíg odaérnek a találkozási pontra! Majdnem meghaltak, mert téged valami "lenyúzott bőrű, vérrel borított, vérengző gyilkos kutya" letepert a földre, na ne viccelj már!"-Kiabáltam vele, majd székemből felállva készültem faképnél hagyni a barna hajú nőt és inkább haza menni.

"Hogy mondhatod ezt?! Azt hittem bízol a társadban!"-Kiáltott vissza, amitől még idegesebb lettem és inkább vissza fordultam.
"A csapattagjaink és szinte az egész S.T.A.R.S. majdnem meghalt miattad a terrortámadás alatt, te pedig hárítod a saját felelősséged azzal, hogy hazudozol! Még szerencse, hogy végül megmenekültek! Azt hittem egy rendőr mindig vállalja a felelősséget! Az R.P.D speciális osztagában vagy, egy nyamvadt kutyának nem kellett volna feltartania!"-Kiabáltam vele dühösen.

"Miért nem érted már meg, hogy sosem hazudnék neked?! Én mindent megtettem amit tudtam, hogy megvédjelek titeket, de az sem volt elég! Elbuktam és ezt bevallom, jó?!"-Kezdett el szipogni hulló könnyei mellett.

"Nem, nem jó! El sem tudom képzelni mit keresel a S.T.A.R.S.-ban, hisz teljesen hasznavehetetlen vagy!"-Vágtam a fejéhez, ő pedig megfogta és hozzám vágta az első tárgyat, ami keze közé került. Mellkasomról a földre hullva, az engem eltalált képkeret a padlón tört darabokra.

"Mit is jelent neked bárki szava! Téged csak a munka érdekel, te munkamániás szemét!"-Ordította, majd kirohant az épületből.

Miután Jill elment, felvettem a törött képkeretet a földről. Egy régi kép volt benne róla és rólam, ahogy mosolyogva, egymást ölelve ülünk a helikopterben az első közös bevetésünkről hazafele menet. Nagyon boldogok voltunk, hiszen sikeresen teljesítettük a feladatunkat. Sóhajtva ledobtam a fényképet az asztalára, s az épület sötétségében elveszve, elindultam haza felé.

•Jelen•
•𝐀𝐳 𝐑.𝐏.𝐃 𝐛𝐞𝐣𝐚́𝐫𝐚𝐭𝐚, 𝐞𝐬𝐭𝐞 𝐤𝐢𝐥𝐞𝐧𝐜 𝐨́𝐫𝐚 𝐧𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐧𝐡𝐞́𝐭 𝐩𝐞𝐫𝐜•

"Jobban ismered Jill-t bárkinél, mégis miből gondolod, hogy hazudna? Chris, ő a társad! Ha van valaki, akik a legjobban megértik egymást, az te és ő. Akkor miért kell ennek így lennie? Mi van akkor, ha tévedtél? Mi van akkor, ha Jill igazat mondott? Ha igazat mondott és majdnem belehalt abba, hogy minket védelmezett?"-Elgondolkodva Rebecca szavain, dühöm egy pillanatra elszállt, s helyét bűntudat és szomorúság vette át, mit fejemet megrázva hessegettem el.

"Rebecca, a fiatalságod nem mentség a naivságra. Megértem, ha fiatal és szerelmes az ember, az sok mindent befolyásol, de ne hagyd, hogy a gondolkodásodat is irányítsa."-Világosítottam fel, mire ő kicsit elpirult.
"É-Én nem is...-"-Kezdett magyarázkodni két kezét védelmezően maga elé téve, mikor egy kedves mosoly, s egy ismerős arc tűnt fel mellette.

"Szia Rebecca! Ne haragudj, tudom, hogy már késő van és éppen indultál haza, de ha esetleg látod a társamat átadnád neki, hogy Wesker keresi? Azt mondta ráér holnap is, ha már haza ment."-Mosolygott még mindig angyali módon barátunkra Jill.
"I-Igen, de-"-Éppen kezdett volna bele felém mutatva, de a barna hajú nő félbeszakította.

"Rendben, köszi. Szép álmokat."-Mondta, majd szinte szaladva sietett el mellettünk, miközben engem teljesen ignorált. Az utóbbi két hétben, az az erős, szívmarcangoló érzés most ért el a legjobban.

"Azt hiszem megyek, megkeresem Weskert mielőtt haza mennék. Aludj jól, Rebecca, holnap találkozunk."-Sóhajtottam, miközben óvatosan megveregettem vállát, majd vissza sétáltam az épületbe.
A folyosókat kínzó csönd és sötétség borította, minden lépésemet hallani lehetett, ahogy lassan közeledtem az iroda felé. Abban reménykedtem, hogy az Alfa csapat vezetője, Albert Wesker az asztalánál vár rám. Nagyon hamar el is értem az ajtajához, hiszen már rutin szerűen, akár bekötött szemmel is eltalálnék a helyiségig. Vettem egy mély levegőt, majd a kezemet a hideg kilincsre téve le is nyomtam azt. A szobába belépve egyből meg is pillantottam a velem szemben ülő, még papírmunkát végző Wesker-t.

"Kerestél?"-Kérdeztem a szőke férfitől, aki miután meghallott, felém pillantott.
"Oh Chris! Örülök, hogy még itt vagy. Gyere, ülj le."-Mutatott a székre az övével szemben, hogy helyet foglalhassak.
"Gondolom nem tudod miért akartam beszélni veled, pedig a válasz nagyon egyszerű. Chris, meddig akarod ezt még folytatni?"-Tette fel a kérdést szinte azonnal, hogy leültem.

"Jill kockáztatta az emberek életét. Ezt nem könnyű megbocsátani, hisz nagyot csalódtam benne."-Néztem rá kicsit összezavarodva, hisz egyértelmű volt, hogy a társam nem teljesítette a rábízott feladatot.

"Emiatt nem lehet okolni senkit, Chris. Még a legügyesebb speciális rendőrökkel is megtörténik néha, hogy hibáznak. Lehet, hogy Jill nem figyelt eléggé, de ez nem elég indok arra, hogy lefokozzák vagy kirúgják. Viszont Chris..."-Tartott egy kis hatásszünetet mondandója közben.

"A vitátok miatt az egész R.P.D. hatékonysága romlik. Ha nem tesztek valamit azért, hogy a kapcsolatotok javuljon, valószínűleg a többiek kedve és hozzáállása sem fog. Ha nem lesz változás, Irons nagyon sok mindenkit ki fog rúgni, és valószínűleg nem a S.T.A.R.S.-ból, hiszen mi vagyunk a legjobb emberei. Ártatlan emberek fogják elveszíteni a munkájukat emiatt, Chris. Erre fel kell hívnom a figyelmed."-Tette kezét vállamra.

"Én... Nem tudom mit tegyek."-Szegeztem tekintetem a földre kétségbe esve, hiszen hiába voltam dühös és leginkább csalódott Jill miatt, nagyon hiányzott már a társam. Főleg hogy én...

•Évekkel korábban•
•𝐊𝐚𝐭𝐨𝐧𝐚𝐢 𝐤𝐢𝐤𝐞́𝐩𝐳ő 𝐩𝐚́𝐥𝐲𝐚, 𝐝𝐞́𝐥𝐮𝐭𝐚́𝐧 𝐤𝐞́𝐭 𝐨́𝐫𝐚 𝐡𝐚𝐫𝐦𝐢𝐧𝐜𝐧𝐞́𝐠𝐲 𝐩𝐞𝐫𝐜•

Aznap, a 𝑆𝑝𝑒𝑐𝑖𝑎𝑙 𝑇𝑎𝑐𝑡𝑖𝑐𝑠 𝐴𝑛𝑑 𝑅𝑒𝑠𝑐𝑢𝑒 𝑆𝑒𝑟𝑣𝑖𝑐𝑒, avagy Speciális Taktikai és Felszabadító Egység, röviden S.T.A.R.S. vezetői egy erőnléti és gyorsasági tesztet voltak kénytelenek elvégezni csapatainak tagjain, hisz az egység plusz egy emberes embertöbbletben "szenvedett". Azt a felsőbb utasítást kapták, hogy csak a legjobbak maradhattak, a teszt utolsó helyét elérő viszont lefokozást kapott.

A stressz-helyzet miatt az idő szinte azonnal elrepült a teszt kezdetéig. Mindannyian felálltunk a kezdő vonalhoz, s meg is hallottuk az indulást jelző hangot. Jill haladt legelöl, aki elképesztő mozdulatokkal, szinte végig repült az akadályok fölött. Már csak nézni őt egy motiváció-bombának érződött ami felrobbant bennem. Észre sem vettem, már én is egyre gyorsabban haladtam át az akadályokon.

A mászófallal találtam szembe magam, mire gondolkodás nélkül fel is kezdtem mászni. Már nagyon közel voltam a tetejéhez, mikor átnézve felette megpillantottam a barna hajú nőt. Elvarázsolva néztem őt, továbbhaladva a pályán, viszont a figyelmetlenségem miatt a mászófal tetején megcsúsztam, s leestem, fejemet erősen beverve a földbe. Az egész világ elhomályosult, s minden hang tompán halladszódott körülöttem. Szinte nem láttam semmit, de egy valamit biztosan... A lefokozásomat.
Minden motivációm és erőm elszállt, inkább a földön maradtam, feladva mindent.

Nem vettem észre mikor, de hirtelen két puha kezet éreztem meg karjaimon, ahogy megpróbál felsegíteni a földről.

"Gyerünk Chris, nehogy feladd még! Ha megteszed, esküszöm, hogy egy rakétavetővel a torkodban végzed!"-Hallottam meg a kedves, de eléggé fenyegető hangot. Próbáltam párat pislogni látásom kitisztulásának érdekében, mire lassan elém tárult a törődő hang tulajdonosának arca.

"J-Jill..."-Mondtam ki nevét nehézkesen, miközben leginkább fájdalommal lüktető fejem vitte el figyelmem nagy részét.
"Hála az égnek, ébren vagy. Kérlek ne add fel, átjutunk ezen. Együtt."-Mosolygott rám, gyönyörű szűrkéskék szemeivel nézve engem. Lassan sikerült talpra állítania, s jobb karomat átemelve válla fölött, támaszt képzett nekem.

Amint biztosra tudta, hogy erősen tart elindult, hogy átvigyen a hátra lévő akadályokon. A cél előtt körülbelül egy méterrel megpróbáltam ellökni magamtól, hogy előbb érjen be, de Jill megelőzött, s maga előtt lökött be a célba.

"M-Miért, Jill...? Most utolsóként értél be..."-Néztem rá szomorúan, hiszen pozíciója a S.T.A.R.S.-nál veszélyeztetve lett miattam.
"Beértünk, nem? Csak ez számít. Meg persze, hogy jól vagy."-Mosolygott rám, majd lassú tapsolást hallottunk magunk mellett, ahogy Wesker mellénk lépett.

"Chris Redfield és Jill Valentine."-Szólalt meg a szőke férfi.
"I-Igen?"-Nézett rá Jill, miközben kézen ragadott és felhúzott a földről, ahová az előbb estem.
"Tudjátok mit jelent a "lelki társ" szó?"-Kérdezte, egyszer rám, egyszer Jill-re pillantva napszemüvegén keresztül.

"Azt hiszem, a lelki társ egy olyan ember, aki nagyon közel áll hozzánk, akivel szavak nélkül is megértjük egymást, otthon érezzük magunkat, ha ő velünk van, nem mindenben értünk egyet mindig, de a végére minden rendbe jön. Akiért... Mindent feláldoznánk."-Mondta Jill kissé elgondolkodva, halvány pírral az arcán.

"Korrekt. Mond Jill, miért segítettél Chris-nek, mikor saját döntéséből adódóan nem kelt fel?"-Tette fel újabb kérdését a szőke férfi.
"Én...Nem tudom biztosan. Amikor hátra néztem és megláttam, hogy a földön fekszik, úgy éreztem nem hagyhatom ott, minden áron vissza kell mennem érte. Úgyhogy meg is tettem."-Pillantott oldalra zavarában, Wesker ajkai pedig egy elégedett mosolyra húzódtak.

"Azt hiszem megvan az első partner csapatunk. Már ha ez nekik is megfelel."-Mondta a férfi napszemüvegén keresztül figyelve reakciónkat.

"Mit gondolsz, Chris?"-Pillantott fel rám csillogó szemekkel Jill.
"R-Rendben, de-"-Kezdem bele kicsit elpirulva, mire a nő hirtelen félbeszakított.
"Yaaay!"-Ugrott nyakamba mosolyogva, arcom pedig teljesen elvörösödött.
"De utolsók lettünk."-Néztem Weskerre, miközben Jill-t szorosan karjaimban tartottam, nehogy elejtsem.

"A speciális egységnél nem csak a tehetség a legfontosabb. A bátorság, hogy saját helyzetedet és életedet kockáztasd egy társadért. Ez az, ami talán a legfontosabb. Jill feláldozta azt, hogy elsőként érjen be, ezzel kockáztatva a pozícióját, csakis érted. Nem is említve, láttam, hogy milyen csodálva nézted őt. Nem mindenki találja meg a lelki társát, de nálatok ez bekövetkezett. Ha egymás mellett vagytok, akár a S.T.A.R.S. legerősebb csapata lehettek. Ezért minden képpen maradnotok kell."-Mondta higgadtan Wesker, majd Marvin mellé lépett.

"Emellett, a többlet-problémánk is meg lett oldva. Marvin egy barátja most lépett be az R.P.D.-be, így úgy döntött önszántából kilép, hogy ott legyen és segíthessen neki."-Veregette meg Marvin vállát, aki mosolyogva bólintott.

Jill mosolyogva szemeimbe nézett, majd kinyújtotta felém jobb kezét.
"Társak örökre?"-Tette fel a kérdést, én pedig elfogadtam kezét.
"Társak örökre."-Válaszoltam én is mosolyra húzva ajkaim. Jill felemelve bal kezét óvatosan megsimogatta a fejem.
"Ne felejtsd el megnézetni, nehogy nagy bajod legyen."-Mosolygott továbbra is, majd elment egy-két szót váltani Weskerrel, én pedig csodálva néztem utána.

'A francba...Ezt a nőt én pokolian...

Szeretem...'

•Jelen•
•𝐖𝐞𝐬𝐤𝐞𝐫 𝐢𝐫𝐨𝐝𝐚́𝐣𝐚, 𝐞𝐬𝐭𝐞 𝐤𝐢𝐥𝐞𝐧𝐜 𝐨́𝐫𝐚 𝐨̈𝐭𝐯𝐞𝐧𝐤𝐞́𝐭 𝐩𝐞𝐫𝐜•

"Figyelj Chris."-Tette kezét a vállamra Wesker.
"Lelki társak vagytok, ha őszintén beszélsz vele, biztosan minden megoldódik. Lehet, hogy amikor rájössz mennyire szükséged van rá, már elveszítetted. Nem éri meg vállalni a kockázatot. Az R.P.D. szervez egy "jó utat" partit a S.T.A.R.S.-nak holnap este és mindenki ott lesz. Jill épp mielőtt elment mondta, hogy ő is jön. Ha vissza akarod szerezni a társad, mindenképp gyere el."-Adott tanácsot, én pedig elgondolkodva néztem rá.

"Sajnos holnapra már van programom. A húgom látogatóba jön és nálam is alszik."-Néztem a földre.
"Áhh, a kicsi Claire?"-Húzta félmosolyra ajkait, figyelmen kívül hagyva mondatom azt a részét, hogy nem érek rá.
"Csak a holttestemen keresztül."-Pillantottam fel rá fenyegetően.
"Nyugodj meg, csak vicceltem."-Nevetett kicsit, majd székéről felállva, eltűnt a sötétségben.

'Jill...'-Jutott eszembe, majd inkább úgy döntöttem haza megyek.

•Másnap•
•𝐂𝐡𝐫𝐢𝐬 𝐥𝐚𝐤𝐚́𝐬𝐚, 𝐞𝐬𝐭𝐞 𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜 𝐨́𝐫𝐚•

Este nyolcat ütött az óra. Claire már pár órája megérkezett hozzám, így szinte minden perc látszólag nagyon hamar eltelt. Végre volt egy egész napom, hogy akármiről beszélhessek a testvéremmel, nem csak telefonon keresztül. Még azt is sikeresen kiszedtem belőle, hogy nem tetszik neki senki, viszont egyik nap látott egy eléggé helyes, vörös hajú srácot, de nem mert odamenni hozzá, mert félt.

Teljesen elvörösödve, húgom inkább bekapcsolta a tévét mondván, "nem fontos, inkább nézzünk filmet."

Éppen valami romantikus film ment, amiben a főhősnőnek természetesen Jill volt a neve. Egyből eszembe jutott társam és, hogy mennyire hiányzik. A szívemre nehézkedő súly egy hangos sóhajként tört elő belőlem.

"Csak nem nő van a dologban?"-Húzódtak gyanakvó mosolyra ajkai, miközben tekintetét le sem vette a képernyőről.
"Ezt miből gondolod?"-Néztem meglepődve testvéremre, aki sokat sejtő pillantást vetett rám.
"Csak egy női megérzés. Ja, és természetesen a húgodat nem tudod becsapni."-Kuncogott.

"Nem tudom, emlékszel-e még a társamra, Jill-re?"-Tettem fel neki a kérdést, mire elgondolkodva nézett maga elé.
"Az a rövid hajú nő, aki mindig hozott nekem csokit, ha látogatóba jött, és akit a hátad mögött mindig a sógornőmnek hívtam? Persze, hogy emlékszem."-Nevetett.

"Hogy mit-? Na mindegy is..."-Pirultam el teljesen.
"Ő egy nagyon kedves nő. Chris, ugye nem bántottad meg?"-Tette fel a kérdést, amitől szívem kihagyott egy ütemet.
"Valami olyasmi... Nagy hibát követtem el és emiatt csúnyán összevesztünk."-Próbáltam könnyeimet visszafogva, tartani magam Claire előtt.
"Jajj Chris..."-Csúszott közelebb hozzám a kanapén, majd szorosan megölelt. Minden erőmet felhasználtam könnyeim visszatartására, de ahogy belemerültem Claire ölelésébe minden erőm elszállt, s megeredt könnyeim kifejezték fájdalmamat helyettem is.

"Annyira szeretem őt, Claire. Olyan borzasztó dolgokat mondtam neki, amiket valószínűleg sosem fog megbocsátani..."-Törtek elő könnyeim még jobban, ahogy szorosan visszaöleltem húgomat.
"Minden rendben lesz..."-Kezdte el simogatni hátamat, de a pillanatot megtörte telefonom csörgése.

Kibújtam öleléséből, s felemeltem a hangos eszközt.
"Ismeretlen szám?"-Lepődtem meg a telefont kezemben tartva.
"Vedd fel."-Böködte meg vállamat Claire.

"Chris Redfield."-Mondtam, ahogy fogadtam a hívást.
"Chris! Itt Rebecca Chambers. Kérlek gyere gyorsan a rendőrségre, azok ketten teljesen leitták magukat, Wesker pedig úgy látszik nagyon szeretne rámászni Jill-re! Barry és Enrico próbálják visszafogni nehogy valami hülyeséget csináljon, de úgy tűnik nagyon nem akarja feladni!"-Kiabált a telefonba idegesen a kicsit hangos, de még elviselhető zene mellett. Segítséget kérve pillantottam testvéremre, aki válasz képpen csak bólintott.
"Úton vagyok."-Mondtam határozottan a telefonba, majd azonnal leraktam.
"Sietek haza."-Adtam egy puszit Claire arcára, majd rohantam az épület felé.

Az utcán vészjósló sötétség borított mindent. Az arcomat szinte megfagyasztó szelet ignorálva, félelmet nem ismerve rohantam a helyszín felé. Esett az eső, az út pedig hamar csúszóssá vált, de nem torpantam meg, csak rohantam tovább. Az R.P.D. fényei már szinte karnyújtásnyira voltak, mikor elcsúsztam és bevertem a fejem, a fények pedig teljesen elsötétültek.

"Kérlek ne add még fel, átjutunk ezen. Együtt."-Viszhangzott sajgó fejemben Jill hangja, mitől szemeim egyből kipattantak, s pár másodperc elteltével egy kicsit lassabban, de mentem tovább. Nem adhattam fel. Pár méter után, elérve az R.P.D. ajtaját azonnal berontottam.

A fények kicsit bántották szemem, de egy kis idő elteltével már körbe néztem, Jill-t és Wesker-t keresve.
"Wesker!"-Kiáltottam, hátha elő jön vagy valaki megmutatja merre van.
"Ne kiabálj, itt állok melletted."-Hallottam meg jobbról Wesker józan, teljesen nyugodt hangját.
"M-Mi? Nem vagy részeg? Nem másztál rá Jill-re? Hol van most?"-Néztem rá meglepődve, majd rápillantottam a mellette álló Rebeccára és Barry-re.

"Ne légy nevetséges, én sosem iszok annyit, hogy ilyet tegyek. Ő viszont annyit ivott, hogy a nevedet szólongatva zuhant a legközelebbi kanapéra."-Mondta teljesen nyugodtan.
"Nem hagyhattuk csak úgy ott, valamit tennünk kellett, hogy ide gyere."-Mondta Rebecca kicsit kétségbe esve, én pedig fejét megsimogatva jeleztem, hogy nem csinált semmi rosszat.

Wesker hátra mutatott a kanapén alvó Jill-re. Mellé mentem, majd karjaimba véve elindultam a kijárat felé.

"Haza viszem, majd én vigyázok rá."-Néztem a mellettem sétáló Rebeccára.
"Rendben. Chris. Mi szóltunk neki, hogy ne igyon többet, de azt mondta az a legjobb, ha megpróbál mindent elfelejteni, mert nem tud megbocsátani magának amiatt, ami kettőtök között történt. Nagyon hiányzol neki."-Nézett Jill-re szomorúan, én pedig csak bólintottam.
"Minden rendben lesz."-Mosolyogtam rá, majd elindultam haza felé.

•𝐂𝐡𝐫𝐢𝐬 𝐥𝐚𝐤𝐚́𝐬𝐚, 𝐞𝐬𝐭𝐞 𝐧𝐲𝐨𝐥𝐜 𝐨́𝐫𝐚 𝐡𝐮𝐬𝐳𝐨𝐧𝐧𝐞́𝐠𝐲 𝐩𝐞𝐫𝐜•

"Claire?"-Kiáltottam nevét, ahogy beléptem otthonom ajtaján, viszont válasz nem érkezett. Jill-t bevittem a hálószobámba, majd kimentem húgomat keresni, a konyhába belépve pedig egy levél fogadott.

"𝐸𝑙𝑚𝑒𝑛𝑡𝑒𝑚 𝑒𝑔𝑦 𝑠𝑧𝑎́𝑙𝑙𝑜𝑑𝑎́𝑏𝑎, 𝒉𝑜𝑔𝑦 𝑛𝑦𝑢𝑔𝑜𝑑𝑡𝑎𝑛 𝑔𝑜𝑛𝑑𝑜𝑠𝑘𝑜𝑑𝒉𝑎𝑠𝑠 𝐽𝑖𝑙𝑙-𝑟ő𝑙. 𝐻𝑜𝑙𝑛𝑎𝑝 𝑏𝑒𝑠𝑧𝑒́𝑙𝑢̈𝑛𝑘 𝑏𝑎́𝑡𝑦𝑢𝑠. <3

𝑈𝐼.: 𝑉𝑖𝑔𝑦𝑎́𝑧𝑧 𝑎 𝑗𝑜̈𝑣ő𝑏𝑒𝑙𝑖 𝑠𝑜́𝑔𝑜𝑟𝑛ő𝑚𝑟𝑒, 𝑛𝑒𝒉𝑜𝑔𝑦 𝑚𝑒𝑔𝑖𝑛𝑡 𝑚𝑒𝑔𝑏𝑎́𝑛𝑡𝑠𝑑. :𝑝

-𝐶𝑙𝑎𝑖𝑟𝑒 <3"

"Soha többet nem fogom bántani, megígérem."-Mondtam kicsit elpirulva, majd a hálószobába visszatérve leültem Jill mellé az ágyra.

"Jill? Ébren vagy?"-Simogattam meg arcát, mire csak egy halk nyögés és egy igen-féleség volt a válasz.
"Átötöztetlek, oké? Nagyon sokat ittál, nem maradhatsz ebben a ruhában."-Mondtam neki még jobban elpirulva.
"Hagyj békén... Nem láthatsz ruha nélkül..."-Nyöszörögte.

"Még nem voltam senkivel és Chris-t akarom elsőnek..."-Mondta ki halkan, mire arcom teljesen elvörösödött.
"I-Itt vagyok, Jill. Én vagyok az, Chris..."-Tűrtem egy hajtincsét a füle mögé.
"C-Chris... Kérlek, ne hagyj megint magamra, sosem hazudnék neked... Te vagy a legfontosabb számomra."-Nyöszörögte. A szívem teljesen megszakadt szavai hallatán.

A szekrényem elé lépve elővettem egy sötétzöld felsőt, majd visszasétáltam az ágyhoz.
"Ne aggódj, nem fogok többet leskelődni, mint amennyit muszáj."-Mondtam, még mindig teljesen vörös arccal.
Jill egy kék ruhát és egy szandált viselt.

Óvatosan levettem róla cipőjét, majd felültetve őt, közel öleltem magamhoz, hogy a hátánál lévő cipzárt lehúzva, levehessem róla ruháját. Amennyire tudtam, nem rá nézve lehúztam róla ruhadarabot, majd óvatosan rá adtam a felsőmet. Kezemmel fejét megtartva óvatosan lefektettem ágyamra, majd betakartam őt.

Befeküdve mellé, közel öleltem magamhoz Jill-t, majd bűnbánóan sóhajtottam egyet.
"Még egyszer nem mondok neked olyan dolgokat... Soha többé nem engedlek el."-Súgtam fülébe, ahogy közelebb húzódtam hozzá. Kezemmel végig simítottam fehér, puha bőrén, majd a teste melegétől szinte azonnal elnyomott az álom.

A hideg föld érződött egész testem alatt, mikor kinyitottam szemeimet. Egy ismerős helyen ébredtem, de nem jöttem rá egyből, hol is lehettem.
"Chris!"-Hallodtam meg Jill hangját, ahogy futott felém, s ekkor rá jöttem. Az előző akció helyszínén feküdtem. Jill-t egy lenyúzott bőrű, vérrel borított dobberman üldözte, s mikor Jill szinte előttem állt elkapta a lábát. A nő fájdalmában felsikoltott, ahogy karjaim közé zuhant.
"Ébredj fel kérlek, szükségem van rád..."-Mosolyodott el, miközben forró könnyei arcomon landoltak.
"Kérlek, Chris..."-Kezdett el zokogni, ahogy a kutya teljesen szétroncsolta lábát, s tovább marcangolta. Szája szélén egy vércsík húzódott, arcát pedig könnyei mosták.
"Szeretlek."-Mondta, ahogy még utolsó erejével megcsókolt.

Szemeimet kinyitva realizáltam, hogy a vége nem álom volt. Jill ajkai lágyan enyémekhez tapadtak. Felültem az ágyon, majd a nőt karjaimba fogva csókoltam vissza. Szinte megállt körülöttünk az idő, ahogy elvesztünk egymás csókjában. Pár perc elteltével Jill eltávolodott tőlem, hogy mélyen szemeimbe nézzen.
"Szere...-"-Lehelte utolsó erejével, majd szinte élettelenül karjaimba zuhant.

"Jill? Jill?!"-Emeltem fel megérintve arcát, de nem válaszolt. Karjaimba fogtam, majd azonnal rohantam a Raccoon city-i kórházig.

Szinte úgy éreztem, versenyt futottam az idővel.

Még mindig esett az eső, így közel öleltem magamhoz az eszméletlen Jill-t.

"Kérlek, tarts ki míg oda érünk! Szükségem van rád! Te mindig bíztál bennem, hittél a szívem vágyaiban és, hogy akár tűzön is képes lennék átmenni! Mindig is hitted, hogy képes lennék akár megmenteni a világot, pedig te mentettél meg engem! Megmentettél, most hagyd, hogy én mentselek meg! Szeretlek, Jill!"-Mondtam az eszméletlen nőnek, míg odaértünk a kórházhoz.

"Segítsenek, kérem!"-Kiáltottam, ahogy berontottam az ajtón.
"Mi történt?"-Kérdezte egy nővér ahogy ráfektették egy hordágyra, s egyből elindultak egy kórterem felé.
"Nem tudom pontosan, egy partin volt és nagyon sok alkoholt fogyasztott. Kérem mentsék meg!"-Könyörögtem nekik, miközben Jill-t bevitték egy helyiségbe, a nővér pedig megállt az ajtóban.

"Mindent megteszünk, amit lehet. Kérem maradjon a váróban."-Mondta, majd becsukta az ajtót.
Vissza mentem a váróba, majd helyet foglaltam az egyik műanyag széken, s tudtam, elkezdődött a szinte örökkévalóságnak tűnő várakozási idő.

Körülbelül egy órával később ugyan az a nővér állt meg velem szemben, hogy felvegye Jill adatait, majd az én adataimat is. Mielőtt elment elmondta, hogy Jill valószínűleg alkohol mérgezést kapott, de már túl van a kritikus állapoton, viszont még nem tért magához.

Újabb kínzó óra telt el, mire végre beengedtek Jill-hez. Halkan nyitottam ki a szoba ajtaját, ahol eszméletlenül feküdt. Odahúztam egy széket, majd leültem az ágya mellé, szorosan fogva puha kezét.

"Uram, vége a látogatási időnek."-Jött be az egyik orvos húsz perc elteltével.
"Tessék?"-Nézem meglepve a doktorra.
"Haza kell mennie."-Mondta, mire én elővettem, s felmutattam neki a jelvényemet.
"Raccoon city rendőrség, Speciális Taktikai és Felszabadító Egység, Chris Redfield. Kérem, had maradjak Jill mellett."-Néztem rá könyörögve, mire az orvos sóhajtott egyet, majd egy apró bólintás után elhagyta a szobát, én pedig megkönnyebbülve visszahajtottam a fejem Jill ágyára, továbbra is szorosan fogva kezét.

"Chris..."-Hallottam meg hangját alig pár másodperccel később, mire egyből felkaptam fejem.
"Jill!"-Néztem a végre eszméleténél lévő nő szürkéskék szemeibe.
"Ugye nem gyűlölsz engem?"-Kérdezte szinte szipogva.
"Nem! Sosem lennék képes gyűlölni téged. Szeretlek, Jill. Mindennél jobban."-Vallottam be neki végre, mire ő elmosolyodott kis pírral az arcán.

"Kicsit közelebb jönnél, kérlek?"-Mosolygott rám ártatlanul, mire közelebb hajoltam arcához.
"Én is szeretlek."-Mondta, majd reakcióidőt nem hagyva megcsókolt.

A boldogság ami akkor elárasztott felbecsülhetetlen volt és egész életemben semmi sem esett annyira jól, mint akkor, Jill édes ajkai.

•Sok évvel később•
•𝐀𝐳 𝐮́𝐣 𝐑.𝐏.𝐃. 𝐛𝐞𝐣𝐚́𝐫𝐚𝐭𝐚, 𝐞𝐬𝐭𝐞 𝐤𝐢𝐥𝐞𝐧𝐜 𝐨́𝐫𝐚 𝐧𝐞𝐠𝐲𝐯𝐞𝐧𝐡𝐞́𝐭 𝐩𝐞𝐫𝐜•

"Nem mehet ez így tovább, Chris!"-Ragadta meg karomat a Bravo csapat gyógyítója, Rebecca Chambers, hogy egy pillanatra lelassuljak, ezt az előnyét pedig kihasználva bevágjon elém. Manőverével könnyen megakadályozta, hogy kilépjek a Racoon city-i rendőrség, röviden az R.P.D. épületének ajtaján.

"Ne kezdjük ezt megint kérlek, mert komolyan megőrülök."-Sóhajtottam, majd megemelve őt, arrébb tettem a mára már nővé éredt Rebeccát.
"Ne emelgess, Chris! Már nem vagyok tizennyolc, mint pár évvel ezelőtt!"-Mondta kicsit dúrcásan, kis pírral az arcán.

"Lehet, hogy már nem vagy tizennyolc, de semmit sem változtál évekkel ezelőtt, vagy a Billy-vel való házasságod óta."-Simogattam meg fejét nevetve, mire ő teljesen elvörösödött.
"Na, de most mennem kell. Szia!"-Próbáltam menekülőre fogni, de Rebecca ismét megállított.

"Állj meg ott ahol vagy, Christopher Redfield! Nem látod, hogy az egész R.P.D. teljesen kikészül?"-Kérdezte idegesen.
"Miért, mi történt?"-Jelent meg mellette Jill.
"Igen, mi történt, Chris?"-Nézett rám Rebecca gúnyos mosollyal.
"Ummm...Semmi nem történt, Jill, ne aggódj."-Szegeztem tekintetem a földre.
"Khmm...Chris kérdezni akart valamit valakitól, de úgy látszik nem olyan hősies, mint amikor megmentett téged."-Mondta Rebecca.

"Ugyan már. Én mindig is bíztam Chris-ben. Mindig is hittem a szíve vágyaiban és, hogy akár tűzön is képes lenne átmenni. Mindig is hittem, hogy képes lenne megmenteni a világot, és miután megmentettem, hagytam, hogy ő mentsen meg engem. Hiszen ő szeret engem. Ahogy én is szeretem őt."-Nevetett Jill, ahogy régi szavaimat felelevenítette, amiket nem is tudtam, hogy hallott. Teljesen zavarba jöttem, de mégis, az a bizonyos motiváció-bomba ismét felrobbant bennem. Odaléptem párom elé, s lágyan megfogtam kezeit.

"Jill, te vagy a rendőr társam és a lelki társam, de azt szeretném... ha a házas társam is te lennél."-Térdeltem le előtte, majd zsebemből elővettem egy kis gyűrűs dobozkát.
"Jill Valentine, hozzám jössz feleségül?"-Tettem fel a nagy kérdést, mire Jill zokogásban tört ki és hevesen bólogatott.
"Igen. Igen, hozzád megyek Chris!"-Mondta sírás közben, miközben megfogtam kezét, s rá adtam a kis vörös köves gyűrűt.

Ahogy felálltam a földről, Jill egyből nyakamba ugrott, mire az épület ablakaiból és bejáratából heves tapolás és ujjongás halladszódott.
"Csak megtetted végre! Már azt hittem megint le kell részegednie valakinek ahhoz, hogy megkérd Jill kezét!"-Nevetett hangosan Barry, majd vele együtt mindenki más is. Még mindig szorosan ölelve, Jill rám nézett könnyes szemeivel.

"Társak örökre?"-Kérdezte mosolyra húzódó ajkakkal.
"Társak örökre."-Válaszoltam mosolyogva, mire kezemet Jill feje mögé helyezve közel húztam magamhoz, hogy megcsókolhassam őt.

𝖬𝗂𝗇𝖽𝗄𝖾𝗍𝗍𝖾𝗇 𝗍𝗎𝖽𝗍𝗎𝗄, 𝗁𝗈𝗀𝗒 𝗌𝗈𝗌𝖾𝗆 𝖿𝗈𝗀𝗃𝗎𝗄 𝖾𝗅𝖿𝖾𝗅𝖾𝗃𝗍𝖾𝗇𝗂, 𝖺𝗆𝗂 é𝗏𝖾𝗄𝗄𝖾𝗅 𝗄𝗈𝗋á𝖻𝖻𝖺𝗇 𝗍ö𝗋𝗍é𝗇𝗍. 𝖵𝗂𝗌𝗓𝗈𝗇𝗍 𝖺𝗓 é𝗋𝗓é𝗌𝖾𝗂𝗇𝗄 𝖾𝗋ő𝗌𝖾𝖻𝖻𝖾𝗄 𝗏𝗈𝗅𝗍𝖺𝗄 𝖺 𝖿á𝗃𝖽𝖺𝗅𝗆𝖺𝗂𝗇𝗄𝗇á𝗅.
𝖩ö𝗁𝖾𝗍 𝗍ű𝗓, 𝗃ö𝗁𝖾𝗍 𝗏í𝗓, 𝗏𝖺𝗀𝗒 𝖺𝗄á𝗋 𝖾𝗀𝗒 ú𝗃 𝗏í𝗋𝗎𝗌, 𝖺𝗆𝗂𝗍 𝖺𝗓 𝖴𝗆𝖻𝗋𝖾𝗅𝗅𝖺 𝗍𝗎𝖽ó𝗌𝖺𝗂𝗁𝗈𝗓 𝗁𝖺𝗌𝗈𝗇𝗅ó 𝖾𝗆𝖻𝖾𝗋𝖾𝗄 𝖿𝖾𝗃𝗅𝖾𝗌𝗓𝗍𝖾𝗇𝖾𝗄 𝗄𝗂.
𝖩ö𝗁𝖾𝗍 𝖾𝗀𝗒 ú𝗃 𝖭𝖾𝗆𝖾𝗌𝗂𝗌 𝗉𝗋𝗈𝗃𝖾𝗄𝗍, 𝗏𝖺𝗀𝗒 𝖻á𝗋𝗆𝗂 𝗆á𝗌, 𝗁𝗂𝗌𝗓 ú𝗀𝗒 𝗂𝗌 𝖾𝗅 𝖿𝗈𝗀 𝖻𝗎𝗄𝗇𝗂, 𝗆𝗂𝗇𝗍 𝗆𝗂𝗇𝖽𝖾𝗇, 𝖺𝗆𝗂 𝖺 𝖲.𝖳.𝖠.𝖱.𝖲. 𝗅𝖾𝗅𝗄𝗂𝗍á𝗋𝗌𝖺𝗂𝗍 𝖾𝗅 𝖺𝗄𝖺𝗋𝗃𝖺 𝗏á𝗅𝖺𝗌𝗓𝗍𝖺𝗇𝗂 𝖾𝗀𝗒𝗆á𝗌𝗍ó𝗅. 𝖬𝖾𝗋𝗍 𝗍ö𝗋𝗍é𝗇𝗁𝖾𝗍 𝖻á𝗋𝗆𝗂, 𝖩𝗂𝗅𝗅 é𝗌 é𝗇...

Ö𝗌𝗌𝗓𝖾 𝗍𝖺𝗋𝗍𝗈𝗓𝗎𝗇𝗄.

𝖣𝖾 𝗍𝗎𝖽𝗃á𝗍𝗈𝗄 𝗆𝗂𝗍 𝗆𝗈𝗇𝖽𝖺𝗇𝖺𝗄.

𝖯𝗋ó𝖻á𝗅𝗄𝗈𝗓𝗇𝗂 𝗌𝗓𝖺𝖻𝖺𝖽. :)