L É N A

Az elmúlt három napban nem beszéltem és nem találkoztam senkivel. Igazából utóbbi lehetetlen is volt, hiszen ki sem mozdultam a lakásból. Nem volt hozzá életerőm. Minden összefutott a fejem felett hirtelen.

Nem elég, hogy az apám így viselkedett, ott motoszkált a fejemben a tény, hogy lefeküdtem Szalaival. Egy lettem neki a sok közül. Utáltam ezt az érzést. Megijedtem. Eddig minden férfi vagy kihasznált vagy bántott. Féltem, hogy ő is ilyen lesz legközelebb. Hiába írt üzeneteket, nem néztem meg őket, nem akartam tovább kínozni magamat. Hívásaira mégis görcsbe rándult a gyomrom és csak néztem a kijelzőt, amíg el nem sötétül.

Szerdán bátorságot vettem magamon, hogy elmenjek anyát meglátogatni, hiszen jól tudtam, apa ilyenkor nincs otthon. Tudni akartam, hogy ő jól van-e. Anyát nem találtam otthon, apát már inkább, aki nem volt túl kedves a fogadtatást illetően. Újra kiabált velem és "kedves" gesztusait mellé magamon viselem, hiszen karjaimon jól láthatóak a kék foltok. Szerettem volna azt hinni, hogy ez valami rossz álom, de nem. Ez az én elbaszódott életem.

Próbáltam összeszedni magamat és alapozóval elfedni a foltokat, hogy senkinek ne legyen nyilvánvaló a munkahelyen, mi történt. Két napot vettem ki szabadságként. Pénteken viszont muszáj volt bemennem dolgozni, még akkor is, ha árnyéka voltam önmagamnak. Ezt a többiek is megjegyezték, én azonban nem szándékoztam bármit is elmondani nekik, helyette bezárkóztam teljesen. Még Zsófi barátnőm hívásait sem fogadtam, csupán sms-ben voltam hajlandó beszélni.

Szombaton viszont muszáj voltam kimozdulnom és bevásárolnom. Világoskék fameremhez egy hosszú ujjú bézs színű felsőt vettem fel, ami eltakarta karomat a kíváncsi szemek elől. Sminkemet most sem vittem túlzásba, csak a szokásos alapozó és szempillaspirál kombót viseltem magamon. Táskámmal a kezemben értem vissza a lépcsőházhoz és halásztam elő kulcsomat, miközben a kódomat szerettem volna beütni, de annyi minden volt a kezemben, hogy a kulcs nagy csörgéssel ért földet a betonon lábam mellett. Beütöttem a gombokat és már hajoltam volna le a kulcsomért, de az már nem volt a földön.

-Ezt elejtetted - hallom mögülem a jól ismert hangot, amit azóta sem tudtam kiverni fejemből. Szalai Ádám kedves mosollyal nyújtotta át kulcscsomómat, amit szemlesütve vettem el tőle. Mit keres már megint itt?

-Köszönöm - felelem halkan, majd mielőtt kinyitottam volna a lépcsőhát ajtaját kezem után nyúlt, amivel a bevásárló kosaramat fogtam. Ijedten kerestem meg tekintetét, hiszen már pusztán egy tekintettől féltem, nemhogy érintéstől.

-Hagy segítsek - veszi ki kezeim közül a nehéz kosarat, mielőtt tiltakozhattam volna.

Szó nélkül követett fel a lépcsőn lakásom ajtajáig. Kész lettem volna megköszönni segítségét és elhajtani miután segített felhozni holmimat, de valamiért engedtem, hogy velem együtt jöjjön be a lakásba, végül konyhámba. A pultra tettem a kosarat és elkezdtem kipakolni belőle anélkül, hogy egy pillanatra is ránéztem volna. Kínos volt a csend. A helyzet volt az. Nem tudtam, mit akar és azt sem, hogy mit kellene mondanom most neki. Egyáltalán, hogy nekem kellene beszélnem.

-Miért jöttél? - állok meg a konyhaasztalnál ülő férfi előtt kissé idegesen. Nem akartam, hogy itt legyen. Nem akartam, hogy így lásson. - Gondolom nem csak úgy erre jártál - teszem hozzá csendesen.

-Szerettelek volna látni - néz szemeimbe hezitálás nélkül. Egy kicsit megmelengeti lényemet válasza, viszont hamar elhessegetem a gondolatot, hiszen nincs rá szükségem. - Nem ülsz le? - biccent fejével a szemközti székre. Ez az egész olyan abszurd. Tartva a szemkontaktust foglaltam helyet és támaszkodtam meg az asztalon könyökeimet.

-Szóval? - kérdezem végül, mert nem szándékozott megszólalni, nekem pedig túlságosan idegtépő volt a szituáció.

-Nem vetted fel a telefont és az üzeneteimre se válaszoltál. Aggódtam. - kezd bele egy sóhajtást követően.

-Mint látod jól vagyok - vonom meg vállamat hanyagul.

-Szeretnél beszélni a múltkoriról? - kérdezi csendesen, mégsem bátortalan.

-Nem - válaszolom határozottan, majd elnézek a terasz felé és azon gondolkozom ki kellene mennem rágyújtani. - És az azelőttiről sem szeretnék. Semmiről! - teszem hozzá gyorsan, mielőtt szóhoz hagytam volna jutni.

-Oké - nyel nagyot, miután felfogta mondandómat, amiben semmi logika nem volt. Semmit sem szerettem volna jobban, minthogy valakivel megbeszélhessem. - Vagyis nem az - rázza meg hirtelen fejét és kezemért nyúl, amit odaadok neki az asztal felett. - Miért nem akarsz beszélni velem a történtekről?

-Egyikünknek sem jelentett semmit, lépjünk tovább - sóhajtok gondterhelten és tényleg úgy gondolom ez lenne a legjobb. Azt viszont jól tudtam, hogy állításom az én részemről megcáfolandó.

-Mindketten tudjuk, hogy nincs igazad - rázza fejét határozottan, s gyengéden cirógatja ujjaival alkaromat, amin fentebb csúszott felsőm és egy kék folt kandikált ki, amit meglátva azonnal lehúzódtam. Hiába fogott gyengéden, így is fájt a helye. - Mi a baj? - kérdezi furcsán méregetve.

-Semmi - nem merek rá nézni, helyette az asztalt bámulom és lentebb húzom felsőmet.

Hallom, ahogy székét kitolja maga alól és feláll. Egyik kezemet combomon pihentetem, míg másikkal arcomat takarom el az asztalon könyökölve. Szemem sarkából látom, amint Szalai leguggol mellém és egyik kezével lábamon simít végig. Riadtan húzódom el tőle, de meglátva aggódó zöld párjait engedem, hogy feltűrje karomon a felsőt. Tudtam, hogy észrevette és most szeretné jobban szemügyre venni, valamint megkérdezni, honnan szereztem a kék foltokat. Nem tudtam, hogy mondjam el neki, hiszen nem szándékoztam a családomat rossz színben tüntetni fel annak ellenére, hogy rengeteg rossz élményem volt az évek során.

-Mi a . . . - nyílnak nagyra, mikor meglátja karomat. Sírni lenne kedvem, de nem jönnek a könnyek. Döbbenten emeli fel fejét és keresi meg szemeimet, amik fájdalmasan néznek vissza rá. Nagyon nyelek, hogy erőt gyűjtsek a megszólaláshoz, de nem tudok mit mondani. Másik kezemet is elveszi és azon is fentebb tűri az anyagot, ami eddig takarta a fájdalmas testrészemet. Felszisszentem, hiszen azon volt egy nagyobb folt. - Léna - mondja ki nevemet elhalóan. - Hol szerezted ezeket? Ki bántott? - kérdezi kétségbeesetten még mindig kezeimet fogva, amik tehetetlenül pihennek ölemben.

-Nem szeretnék erről beszélni - sóhajtok elkapva róla tekintetem, hiszen minden fájt.

-Engedd, hogy segítsek! - kérlel aggódva és arcom után nyúl, hogy visszafordítsam felé fejemet.

-Nem kell, hogy segíts! Húzz egy strigulát utánam, hogy meg voltam és hagyj békén! - mondom oda neki keményen és megijedek érintésétől még, ha nem is akart bántani.

-Nem szeretnék utánad strigulákat húzogatni, nem ezért jöttem! - rázza fejét értetlenül. Akkor miért jöttél?

-Hanem azért, hogy lásd milyen elcseszett életem van? Hogy valami miatt kék-zöld a karom és nem merek éjjelente aludni? Hogy egy bárban kell dolgoznom azért, hogy eltartsam magamat és tanulhassak? - hangom megremeg a végére és egy kósza könnycsepp száguld most végig arcomon.

-Miért mondasz ilyeneket? - kérdezi szomorkásan.

-Mert ez az igazság - húzom el egyik kezemet, hogy letöröljem arcomról a könnyeimet.

-Mindenre van megoldás Léna - mondatával újra elnyeri a figyelmemet. - Először is kezdhetnénk azzal, hogy elmondod mi a baj. Miért léptél le akkor reggel?

-Mert nyilván ezt akartad volna - sütöm le szemeimet és érzem ahogy belülről valami rettentően fojtogat.

-Kérlek, ne gondolkodj helyettem. Nem akartam, hogy lelépj. Nem gondoltam, hogy mire felébredek nem leszel mellettem.

-Pedig nálad ez így megy, nem?

-Nagyon kevés azon lányok száma, akik jártak a lakásomban - vallja be őszintén, hiszen végig szemembe néz.

-Nézd Ádám, nem akartam, hogy ez így történjen és borzalmasan viselkedtem. - szipogom. - Mint látod tényleg egy elcseszett ember vagyok elcseszett érzésekkel.

-Nem vagy elcseszett - simogatja karomat és egy halvány mosolyt küld felém. - Mellesleg, amit csináltunk. . . szerintem nagyon jó volt. - pirultan kapom el tekintetem. - Te nem így gondolod?

-Teljesen mindegy, én mit gondolok. Te nem fogsz leállni egy velem hasonlóval. Majd találsz magadnak olyat, aki hozzád illik. Én meg majd túlélem valahogy . . . - hajtom le fejemet. Most vallottam be az érzéseimet Szalainak.

-Én jól éreztem veled magamat, annak ellenére is, hogy kétszer túljártál az eszemen - mosolyodik el halványan, ami engem is erre késztet.

-Éppen ezért nem én kellek neked, hanem olyasvalaki, aki nem lép le reggelre.

-A kék-zöld foltjaidnak köze van ahhoz, hogy ilyen kicsi az önbecsülésed? - kérdezi figyelmen kívül hagyva mondatomat.

-Nem az! - tiltakozom, pedig tudtam, hogy igaza van. 

-Ki csinálta ezt veled? - veszi jobban szemügyre karomat, amit jobb szerettem volna, ha nem lát. Már rég vert meg az apám, hiszen mióta elköltöztem otthonról, nem volt erre lehetősége.

-Nem érdekes - rázom meg fejemet végül.

-Mi az, hogy nem érdekes?! Az ilyet fel kell jelenteni Léna! - kezdett bele idegesen mondókájába, én pedig eddig bírtam hallgatni.

-Még akkor is, ha a saját apám tette? - szakítom félbe, amire tényleg elhallgat. Teljesen lesokkoltam, ezt tisztán láttam rajta. Kereste a szavakat hosszú percekig.

-Sajnálom - préseli ki magából sajnálkozó tekintettel. Erre pont nincs szükségem. - El sem tudom képzelni, min mehettél keresztül . . .

-Nem kell sajnálnod - húzom el kezeimet és felállok a székről, ő pedig követi tettemet fölém magasodva. Már nem az az idióta Szalai állt előttem, hanem egy sokkal normálisabb és ez tetszett. - Majd megoldom.

-Miatta sírtál aznap? - egyértelműen akkorra utal, amikor leléptem tőle és a lépcsőház előtt találkoztunk hazajövet a szüleimtől. Csak bólintok. - Azt hittem én bántottalak meg.

-Te semmit nem csináltál, ami ne lett volna normális dolog. - nézek fel rá kicsit mosolyogva, bár nehezemre esik ebben a helyzetben. Egyszerre vágytam magányra és társaságra.

-Legalább élvezted? - kérdezi pimasz mosollyal ajkán.

-Szenilis vagy és tényleg emlékeztetnelek kell, hogy háromszor is? - húzom fel egyik szemöldökömet, mire elneveti magát. Gyomrom görcsbe rándult férfias hangjától.

-Ettél ma már valamit? - kérdezi közelebb lépve, de én öszönösen léptem hátra egyik lábammal, pedig nem akartam mutatni neki, hogy mennyire félek a testi kontaktustól most. Szemeibe nézek, amik segítenek visszanyerni életerőmet és csak megrázom a fejem. - Tudod mit? Mi lenne, ha rendelnénk valamit a kedvenc helyedről? - veti fel az ötletet.

-Nem kell ezt csinálnod - suttogom, hiszen a közös vacsora már túl intim volt számomra annak ellenére, hogy jóval közelebb kerültünk múlt héten egymáshoz.

-De én szeretném - veszi elő mobilját zsebéből és kiválasztjuk mindketten vacsoránkat. Éltem-haltam az olasz kajáért, szóval nem volt kérdés honnan szeretném, ha rendelnénk.

Miután Szalai elküldte a rendelésünket elnézést kérve kimentem a teraszomra rágyújtani és rendezni gondolataimat. A város zaja elvonta minden figyelmemet, így nem vettem észre, mikor a focista mellém lépett.

-Be kellene fejezned ezt a rossz szokásodat és valami más feszültség levezetőt keresni - szól halkan, amiért felé fordítom fejemet és kifújom a füstöt, ügyelve arra, hogy ne felé menjen.

-Tuti nincs jobb programod szombat estére, mint engem felügyelni? - kérdezem értetlenül, hiszen utáltam, mikor beszólt káros szenvedélyemért.

-Hidd el, ennél jobb nem is lehetne - nyúl kezem után, mikor elnyomtam a cigarettát a kinti hamutartóba. Nem hiányzik, hogy nálam lássa bárki is a focistát, szóval be kellene mennünk. Óvatosan érint meg attól félve, hogy elhúzódok, de most kivételesen nem tettem. Nem értettem a gesztust, de nem is akartam ezen agyalni. Odébb húzva a fehér függönyömet léptem be a nappaliba, nyomomban Szalaival.

Csendben ütöttük el az időt, amíg megérkezett a futár. Én munkahelyemről kaptam hívást, de csak Zoli érdeklődött, hogy vagyok. Igazából sose bántam, hogy ott dolgozok, hiszen fantasztikus emberek vettek körül, akikkel rengeteg élményem van. Nem cserélném el semmire. Szalai pedig miután letettem a telefont, ment is ajtót nyitni helyettem és ezzel együtt a számlát is rendezte, ami tényleg kellemetlen volt.

Múlt héten főzött nekem, én meg azzal háláltam meg, hogy lefeküdtem vele és másnap faképnél hagytam. Kegyetlen vagyok.

-Ez isteni - közli miután nekiültünk a kanapén elfogyasztani vacsoránkat. Nem voltam éhes. Hiába rendeltem a kedvencemet, csak turkáltam. - Még sosem ettem innen.

-Mindennap tanul az ember valamit - vonok vállat mosolyogva és nézem, ahogy jóízűen eszik, majd találkozik tekintetünk. Eszt realizálva sütöm le szemeimet.

-Kérdezhetek? - hallom hangját, de nem nézek fel rá, pusztán bólintok. - Máskor is bántott már az apád? - erre a kérdésre igazából számítani lehetett. Csak nem készültem fel rá eléggé.

-Nem hiába költöztem el, amint betöltöttem a 18-at - pillantok felé egy másodperc erejéig. - Azután csak akkor mentem haza anyához, ha tudtam, hogy nincs otthon. Sajnos ezt nemrég kétszer is benéztem.

-Szerintem nem kellene többet odamenned. Találkozz az anyukáddal valami nyilvános helyen, vagy itt nálad - javasolja kedvesen.

-Lehetetlen. Apa sehová nem engedi anyát. Ha elmegy otthonról engedéllyel, akkor is szemmel tartja, mert féltékeny.

-Ez elég . . . beteges. Na és téged, hogy hogy elengedett otthonról?

-Nem engedett el. Inkább kirakott - vonok vállat, mintha ez olyan semmiség lenne, ami megtörtént az életemben. Valójában nem volt az. Sokkal inkább egy meghatározó pillanat. Ekkor végérvényesen véget ért gyerekkorom és ki lettem téve a nagybetűs életnek és minden velejárójának.

-Tudod, ha ezt most nem mondtad volna el, nem néztem volna ki belőled, hiszen egy elég határozott, céltudatos, gyönyörű nő vagy - szavai hallatán arcomat elönti a forróság.

-Nem nézünk meg egy filmet? - váltok témát hirtelen, hogy eltereljem rólam a gondolatokat.

-De, jól hangzik - bólint, majd engedi, hogy elvegyem kezéből az üres tányért és sajátommal együtt a konyhába vigyem. Nagyjából a felét én is meg bírtam enni. Ez is valami. Ha nem jön fel, valószínűleg a mai étkezéseim mind kimaradnak. Bár reggel a kávémhoz ettem egy vajas pirítóst.

-Mit választottál? - ülök vissza a kanapéra tisztes távolságra tőle.

-Hosszú utazás? - néz rám távirányítóval a kezében. Férfiként hamar kiismerte a műszaki dolgokat. Bólintással egyezek bele.

Lábaimat magam alá húztam, Ádám pedig karját a kanapé háttámláján pihentette, amivel elérte vállamat. Ujjaival gyengéden simogatott és ezzel arra késztetett, hogy csökkentsek a köztünk lévő távolságon. Mikor vállam mellkasának ütközött megijedtem, hiszen ezzel az ő figyelmét is felkeltettem. Félve néztem fel rá, de csak mosolygott. Átkarolva másik vállamat húzott magához óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon.

Hálás voltam neki, amiért meghallgatott és nem akadt ki. Kezdem azt hinni, félreismertem.

-Köszönöm - suttogom szinte alig érthetően, de ő meghallja és egy rövidke puszit nyom homlokomra. Először éreztem magam biztonságban.

Sziasztok Drágáim!  🥰

Megérkeztem egy újabb résszel. A szomorkás hangulatért ezúton is elnézéseteket kérem, remélem azért nem volt olyan szörnyű, hogy megtudtatok dolgokat L-ről.

Mit gondoltok Á-ról? Szerintetek, hogyan fog kettejük kapcsolata alakulni?

Azt már nem merem megkérdezni, mi a véleményetek L szüleiről . . .

Nagyon szép hetet kívánok Mindenkinek! Vigyázzatok magatokra!

Millió puszi & ölelés! ❤️