L É N A

Még hajnal volt, mikor kinyíltak szemeim. Nyugodtan csuktam vissza szemhéjaimat, de miután tudatosult bennem, hogy nem a saját szobámban fekszek, riadtan nyitottam ki őket újra. Takarómat kicsit megemeltem magamon, hogy végignézhessek magamon, hátha nem történt meg. Pedig nagyon is jól tudtam, mi történt. Az éjszaka minden egyes momentuma ott kavargott fejemben és nem hagyott nyugodni. Óvatosan fordultam át másik oldalamra, mire jóformán egy izmos mellkasnak ütköztem, aminek tulajdonosa békésen szuszogott mellettem. Rohadt élet.

Hátamra fordulva bámultam a plafont és azon törten az agyamat, mi a fenét kellene most csinálnom. Meg kell szabadulnom ettől a férfitől minél előbb. Az este túlságosan gyenge voltam, hogy nemet parancsoljak az eseményeknek és a legszörnyűbb az egészben, hogy hiába van bűntudatom, minden egyes pillanatot élveztem. Szörnyű vagyok.

A szégyenérzet a semmiből tört rám és kezdett egyre jobban elhatalmasodni felettem. Nem hiszem el, hogy megtörtént. Most biztos azt hiszi, elérte a célját, bármi is legyen az. Tény és való, kezdtem azt érezni, hogy már nem érzek gyűlöletet, főleg mikor olyan érzékien csókolt és kényeztetett hosszú ujjaival, utána pedig farkával. Három menet volt. A testem pedig még mindig remegett. Sosem volt senki, akivel ennyire élveztem volna.

Kimásztam a takaró alól olyan óvatosan, hogy Szalai fel ne ébredjen. Nem szerettem volna találkozni zöld szemeivel, amiképp kérdően vagy megvetően mér végig.

Szétdobált ruháimat felszedegettem a földről, majd kilopóztam az ajtón, magára hagyva az alvó focistát. A folyosó másik oldalán levő fürdőbe mentem, ahol magamra kaptam fehérneműimet és fekete ruhámat. Annyira kellemetlen a tegnapi ruhában hazasétálnom és az utcán levő emberek számára minden nyilvánvaló lesz, mit is csináltam éjjel. Arcomat hideg vízzel mostam meg, ezáltal sminkemet is ledörgöltem magamról. A tükörbe nézve még a félhomályban is láttam, ahogy undorodva néz rám vissza tükörképem. Képes voltam lefeküdni egy olyan férfivel, akit nem is ismerek és állítólag utálom. Pont ezért, amit tegnap este műveltünk.

Magassarkúimmal kezemben sétáltam le a lépcsőn, majd kerestem meg táskámat, ami az ebédlő székén várt rám. Odakint kicsit hűvös volt, de nem igazán vettem róla tudomást, azon igyekeztem, minél előbb szabaduljak ebből a hatalmas házból. A kiskapuhoz érve viszont fejbe csapott a felismerés, hogy zárva van. Belülről kóddal nyílik, nekem pedig fogalmam sem volt róla, mi lehet az. Az emberek általában születési dátumokat adnak meg, szóval előhalásztam mobilomat és ütöttem be Szalai Ádám nevét a keresőbe, majd figyelmen kívül hagyva a róla megjelenő képeket és cikkeket, ütöttem be a a dátumot. A kódot elfogadva nyílt ki a kapu, én pedig megkönnyebbültem. Elég kellemetlen lett volna, ha rajtakap. Mondjuk egy ezután is találkozás így is az lesz.

Cipőimet felvettem, mert mégsem akarom bemocskolni lábaimat, bár testemet már sikerült...

Rengetegen megbámultak, amíg sikerült kiérnem Rózsadombról és Pesti lakásomba értem. Két óra gyaloglás ilyen öltözékben nem a legjobb dolog. De szükségem volt egy kis levegőre, mintha meg akartam volna fulladni.

Lakásom ajtaját magamra zárva dobtam le táskámat és cipőimet, majd mentem is a fürdőbe, hogy alapos zuhanyt vegyek. A meleg víz némiképp megnyugtatta bőrömet, s gránátalma illatú tusfürdő lágyan kényeztette bőrömet, amin még mindig Szalai érintéseit érzem. Borzalmas . . .

Többször is átöblítettem magamat, de egyszerűen nem sikerült lemosnom magamról tettemet. Sosem voltam olyan férfival, aki ne a saját érdekeit helyezte volna előtérbe, hiszen minden kapcsolatomban alsóbbrendűnek éreztem magamat, hiszen ezt elég egyértelműen ki is nyilvánították felém. Szerettem volna valaki olyasvalakivel lenni, aki végre nem ilyet és kétségbeestem, hogy Szalai mindent úgy csinált velem, ahogy az nekem jó. Viszont tudtam, hogy ennek ellenére ős csak kihasznált, és nem jelentett neki semmit, így nekem sem szabad ezen törtöm magamat. Csak egy éjszaka volt, semmi több.

Hiába mentem a konyhámba reggelizni, egy falat se ment volna le a torkomon, ezért csak egy kávéval a kezemben ültem ki a teraszra és gyújtottam meg számba helyezett cigarettámat, amire most mérhetetlen nagy szükségem volt. Telefonom az üvegasztalon rezegni kezdett. Tudtam, hogy számítanom kell majd hívásra, de nem szándékoztam felvenni. Szalai hosszú percekig próbált elérni többször is, én mégis csak hideg tekintetemmel néztem a kijelzőn villogó nevét. Szinte nem is hallottam a a város zaját, csak a rezgő mobilt. Nem akartam vele beszélni vagy találkozni. Ugyan mit mondhatnék neki. Kössz az estét, de szerintem neked ez semmi nem volt, szóval maradjon minden úgy, mint régen? Szánalmas.

Arra gondoltam, itthon csak szenvednék, Zsófit pedig nem akartam felhívni és elpanaszolni, hogy mégis hatalmas butaságot csináltam. Pedig nem is vágytam jobban másra, minthogy kibeszéljem magamból a dolgot.

Világoskék farmeremhez felvettem egy sokkal inkább utcára való felsőt, majd farmerkabátomat és bezártam a lakás ajtaját. Táskámat vállamra dobva vártam a liftet, ami levitt a földszintre. Édesanyámat terveztem meglátogatni, hiszen már régen nem láttam, mert folyamatosan dolgozok és tanulok. Ő megértő, apa már nem annyira. Még mindig iszik, ha nem dolgozik, így kicsit félve vágtam neki az utamnak Pesterzsébetre. Villamossal és gyalog mentem, közben élveztem a júniusi napsütést, ami kezdte felmelegíteni a levegőt. Vasárnap lévén elég sokan sportoltak valamit, megannyi futó és bicikliző ember előzött meg vagy jött szemben velem. Vidám párok indultak reggeli sétára házi kedvenceikkel. Én meg még mosolyogni is lusta voltam. Vagyis sokkal inkább nehezemre esett.

Anya már kora reggel kinyitja az udvar kiskapuját, így mosolyogva vettem tudomásul, hogy gond nélkül sétáltam be a családi házunk udvarába, majd az ajtón kettőt kopogva benyitottam.

-Hahó! - csukom be magam mögött, majd bentebb sétálok, egész pontosan a konyhába, ahonnan már most nagyon finom illatok jönnek. Anya épp zöldséget aprított fel, érkezésemre szélesen elmosolyodott.

-Léna! - kezéből azonnal ledobta a kést és kötényébe megtörölve kezét rohant hozzám, majd szoros ölelésébe vont. - Édesem, hogy vagy?

-Köszönöm - bólintok zavartan, hiszen erre a kérdésre nem volt normális válasz, amivel szolgálni tudhattam volna. Én magam sem tudtam, hogy vagyok. - Nem zavarlak?

-Kincsem, te sose zavarsz! - csóválja fejét nevetve, majd leültet a asztalhoz, ő maga pedig visszasétál a pulthoz, befejezni tevékenységét, amit nagy szemekkel figyeltem.

-Apa is itthon van? - kérdezem félve, hiszen rettegtem tőle. Rengeteget bántott és talán miatta menekültem el itthonról. Legtöbbször akkor jöttem meglátogatni anyát, amikor tudtam, nincs itthon. Most viszont nem jelentkeztem be előre.

-Elment nemrég bevásárolni, ne aggódj - válaszával megnyugtat, és még egy fáradt mosolyt is elengedek. - Minden rendben Léna? - anyukám átlátott rajtam. Nem volt érdemes neki hazudnom.

-Butaságot csináltam anyu - egy fájdalmas sóhaj kíséretében nézek fel az őszülő nőre, aki abbahagyja, amit csinál és kíváncsian várja, hogy folytassam. Én azonban erre képtelen voltam, egy szó sem jött ki a számon.

-Bennem megbízhatsz Léna, az édesanyád vagyok! - kedvesen szól, egyáltalán nem indulatos, bár még nem tudja, miről van szó. Ezzel mégis bátorságot ad, hogy beszéljek.

-Lefeküdtem valakivel, akivel nem lett volna szabad - nyögök fel és kapom el tekintetemet, hogy ne lássam az esetleges megvetést szemeiben, amit mutathat felém. Nem szerettem volna konkretizálni a dolgokat, hiszen nem tudtam, mennyire ismeri Szalai Ádámot, de mivel a szülei szintén pesterzsébetiek, így meg van rá az esély.

-Édesem, ha annak az embernek nincs családja, vagy nem húsz évvel idősebb nálad, akkor ezzel nincs probléma. Fiatal vagy. Érthető, ha kalandokra vágysz - von vállat és tényleg elcsodálkozok rajta, milyen lazán kezeli ezt az egészet.

-De anya, én utálom azt az embert - válaszolom értetlenül, amin elneveti magát.

-Ha utálnád, most nem panaszkodnál arról, hogy lefeküdtél vele. - letekeri a termosz tetejét és egy bögre teát tesz elém, amit megköszönök.

-De megbántam! - veszem még mindig remegő kezeim közé a bögrét.

-Miért érzel így? - söpri a fáról egy nagy edénybe a zöldségeket közben.

-Mert volt már egy kis afférunk. kétszer is. És mindig a rövidebb utat választottam, tegnap viszont randiztam vele, de nem terveztem vele semmit. Csak egy randi és kész.

-Ennek ellenére az ágyában ébredtél reggel. - folytatja helyettem a nyilvánvalót. Csak bólintok.

-Reggel leléptem - fejezem be a kis történetet, amitől még mindig libabőrös vagyok.

-Hát, ez nem biztos, hogy jó ötlet volt - húzza el száját - Valószínűleg rosszul fogja érinteni, hogy ott hagytad.

-Engem meg az érint rosszul, hogy kihasználta a gyengeségem! - kontrázok mérgesen és még mindig nem akar kimenni fejemből Ádám zöld szeme, ahogy rám néz, miközben hevesen szeretkezünk.

-Léna, neve is van a fiúnak? - szólal meg anya halkan. Némán nézek rá, majd elengedek egy kisebb sóhajtást.

-Inkább férfinek mondanám, semmint fiúnak. - térek ki a válaszadás elől.

-Idősebb nálad? - ráncolja szemöldökeit.

-Kerek öt évvel - mondom ki fájdalmasan, miközben fejemet fogom.

-Nézd, semmi dolgom beleszólni, kivel ismerkedsz vagy randizol, de az nem feltétlen olyan nagy baj, ha idősebb valamivel nálad. Persze gondolom, nem ez a legfőbb problémád igaz? - telefonom az asztalon újra rezegni kezd, Szalai nem adja fel. - Ő keres, igaz? - bök mobilom felé, én pedig bólintok.

-Muszáj volt lelépnem, érted? Nem akartam szembesülni tekintetével, hogy sikerült megfektetnie. Ezt az örömöt nem akarom látni arcán. Most úgy is tovább lép, csak még próbál idegesíteni.

-Aki tovább akar lépni egy kaland után, annak nem szokása hívogatni a másikat. Szóval ezt az elméletedet nyugodtan kizárhatod. Elárulod a nevét?

-Szalai Ádám - válaszolom halkan, amit nagy csend követ. Anya nem szól semmit, csak nagyokat pislog. Félek attól, mit gondol most rólam.

-A válogatott futballista Szalai Ádám? - kérdez vissza, csak hogy biztos legyen benne.

-Sajnos igen - mosolyodok el keserű szájízzel.

-Te képes voltál széttenni a lábaidat annak a férfinak?! - mindketten ijedten kapjuk fejünket a folyosó felé, ahol apa áll ledöbbent tekintettel, amibe némi harag és undor szökik. Mindezt irántam érzi, jól tudtam.

-Apa - keresem a szavakat, de hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Zavartan sütöttem le szemeimet a fehér kőre.

-Mi vagy te, valami rossz kurva? - veti oda utálatos kérdését, amivel megforgatta a bennem levő tőrt, amitől már így is fájt belül mindenem.

-Lénárd, kérlek - kezdett bele anya, hogy csillapítsa a férjét, de hiába.

-Te erre nem is mondasz semmit, Angi?! A lányunkat komolyan a válogatott dugja? Te normális vagy?! - emeli fel hangját, amire összerezzenek. Utolsó mondatát egyértelműen nekem szánja. Lehet, nem volt jó ötlet idejönni.

-Apa kérlek, véletlen volt! - nézek fel rá és most képes vagyok állni megvető pillantásait.

-Véletlen? - neveti el magát gúnyosan. - Véletlenül poharat ejtünk el, nem lefekszünk valakivel! Szégyent hozol ránk! Rám is és anyádra is! Egyszer nem csak magadra kellene gondolnod, hanem másokra is! - karomat elkapva rángatott fel a székről és életemben most sokadszorra kezdtem félni tőle újra.

-Az persze kurvára nem jut eszedbe, hogy én mit érzek, igaz?! - rántom ki kezeimet fogságából és kész vagyok kiviharozni a házból, ahol felnőttem. - Sose érdekelt, hogy mit csinálok, hol vagyok, vagy éppen mi van velem. Csak magaddal foglalkoztál. Számodra már rég nem vagyok a lányod te is tudod! Valld csak be, bánod, hogy megszülettem! - úgy ugrok neki a férfinak, mint még soha. És igaz, sosem veszekedtem vele, csak ellenkeztem. Mindig tudtam, hogy jobb a békesség. Most végre kimondom, amit érzek belül, de ugyanakkor nagyon fáj. Fáj, hogy nekem sosem volt olyan apukám, mint más gyerekeknek és nem ismertem azt a védelmezést tőle, amit kellett volna.

-Takarodj a házamból! - nem kiabál, tekintete mégis arra enged következtetni, jobb, ha teszem, amit mondott. Lopva anyára pillantok, aki fájdalmas arccal bólint, hiszen apával ő sem mer ellenkezni.

Táskámat és telefonomat magamhoz véve viharzok ki a bejárati ajtón, vissza se nézve. Könnyeimnek utat engedek és egészen lakásomig sétálok. Az emberek megbámulnak, hiszen nem tudják, mi okból folynak könnyeim az arcomon. Annyira rosszul estek a szavak, amiket otthon kaptam apámtól. Megvet, hiszen kurvának tart. Valahol igaza van. Tényleg én provokáltam ki a tegnapot, mégis másképp terveztem mindent.

Telefonomat elővéve nyitottam meg az üzeneteimet, hiszen rengeteg érkezett, a legtöbb Szalaitól és annak ellenére, hogy utáltam most, mégis megnyitottam. Addig se az emberek felé nézek, hogy láthassák vörös szemeimet.

Vedd fel kérlek a telefont!!

Beszéljük meg!

Szeretném, ha szánnál rám néhány percet...

Még ez is. A francba mindennel!
Lakásom utcájába érve újra rágyújtottam, hiszen fel tudtam volna robbanni az idegtől és valahogy le kellett nyugtatnom magamat. A füstöt kifújva, némiképp lehiggadtam és letöröltem arcomon szaladgáló sós könnyeimet. Nem akartam Szalaival beszélni. Most nem. Csak elfelejteni mindent, ami ebben az elmúlt két hétben történt és tovább lépni. Ugyanakkor az még jobban fájt, hogy a saját apám kiutasított a házából.

A lépcsőházhoz érve elővettem lakásom kulcsát és beütöttem a főbejáratnál kódomat, hogy bemehessek. Létezni sem volt kedvem.

-Léna! - a hang olyan ismerősen csengett fülemben, s összerezzentem, mikor meghallottam mögülem a lépteket. 180 fokos fordulatot véve néztem Ádámra, amint zsebre tett kezekkel lép elém. Nagyot nyeltem, de a gombócka újra ott volt torkomban. Nem tudtam, mit akar és újra félni kezdtem. Túl sok rosszat kaptam már, főleg ma az apámtól. Még mindig érzem karomon szorítását. - Merre jártál? - kérdezi kedvesen, mégsem mosolyog túlzottan.

-Volt egy kis elintézni valóm - válaszolom halkan, majd az ajtó kilincse felé nézek, amit szeretnék lenyomni és bemenni, de nem tudok mozdulni.

-Kerestelek - vált témát és tudtam, hogy ezért jött. Most biztos a fejemhez vágja, mekkora kurva vagyok szerinte is.

-Tudom - bólintok csendesen, majd rá se nézve nyúlok a kilincsért és kész vagyok ott hagyni őt. Nem tudok, mit mondani neki.

-Léna, várj - kapja el kezemet és húz vissza, de sokkal finomabban, mint apa. Mégis riadtan nézek a focistára, aki értetlenül figyeli szemeimet. Bizonyára nyilvánvalóvá válik számára, hogy sírtam. - Mi a baj? Mi történt? - pillantása teli van aggodalommal és értetlenséggel.

-Menj el kérlek - hangom elcsuklik és alig bírom visszafogni előbukó könnyeimet.

-Miattam sírtál? - kérdezi közelebb lépve, de én csak hátrálok. Nem akarok senkit magamhoz engedni. Arcom felé nyúl, hogy bizonyára kisöpörje szemeimbe hulló hajtincseimet, én mégis attól félve, hogy megüt, mint kiskoromban az apám, hogy hunyorogva nyitom ki szemeimet, mikor gyengéden fülem mögé tűrte hajamat. - Ne félj tőlem Léna! Bántott valaki? - kapja el tekintetemet, de én nem bírok zöld szemeibe nézni. Nem válaszolok, csak elnézek mellette.

-Menj el - suttogom, s legurul az első könnycsepp arcomon, amit tudom, millió másik fog követni. Szalai nem erőlteti a dolgot. Egy lépést hátrál, majd engedi, hogy belépjek a lépcsőházba.

Sziasztok Drágáim! 🥰

Nos ebben a csúnya szürke, esős időben elkészült az új rész és remélem, elnyeri tetszéseteket :D

Mit gondoltok Léna reggeli lelépéséről? Szerintetek mi lett volna jó megoldás? Vagy így volt a jó? Na és Szalai? Én egy kicsit azért sajnálom, hiszen elég rossz lehetett a felismerés, hogy a szeretett nő nem fekszik mellette reggel :D

Szerintetek mi lesz kettejük között a továbbiakban?

Nagyon szép hetet kívánok Nektek és vigyázzatok magatokra!

Millió puszi & ölelés! ❤️