Jisung azóta a nap óta nem ment iskolába. Egyszerűen képtelen volt rá. Egésznap a szobájában gubbasztott és ha nagyon nem tudott mit kezdeni magával akkor a boxzsákot püfölte. Családja nagyon aggódott a fiúért aki próbálta feldolgozni, hogy ennek a kapcsolatának is vége van. Szomorú volt, nem érzett mást csak fájdalmat. Sokat sír szinte nem telik el úgy perc, hogy ne hullajtana könnyeket. Mivel tipikusan az a fajta ember aki ha szomorú sokat eszik így a lefogyással semmi baj nem volt, de elég sokszor túlhajtotta magát.

-Tessék kisfiam!- tette le az éjjeliszekrényre a tálca ételt az édesanyja.

-Köszönöm!- mondta majd levette a kezeiről a fáslit és leült a földön elhelyezkedő takarókra.

Anyja csak egy apró puszit nyomott arcára majd elhagyta a szobát. Tanácstalan volt, egyszerűen nem tudta, hogy mégis, hogy tudna segíteni fiának.

Jisung sietve kapkodta magába az ételt majd kikapcsolt telefonjára nézett. Esze ágában sem volt bekapcsolni hiszen nem akarta rontani senki kedvét hiszen elég ha családja szomorú miatta.

Amint megette az ételt újra a boxzsák elé állt és feltekerte kezeire a fáslit. Újabb órák teltek el úgy, hogy fáradhatatlanul püfölte a kemény zsákot. Körülbelül 2 hét telt el azóta, hogy Minho szünetet kért és azt mondta, hogy keresni fogja őt. Nem tette és Jisung tudta, hogy azért, mert már soha többet nem fogja.

Sírva borult a földre majd térdeit felhúzva sírta ki minden fájdalmát, hogy miután megnyugodjon újra és újra rosszul érezze magát.

A másnap sem telt el máshogy. Evett, edzett, ivott néhány pohár alkoholt, cigizett majd újra edzet. Elméje teljesen elködösült és nem volt elég számára a boxzsák püfölése. Fájt neki lelkileg és azt akarta, hogy ezt a fájdalmat vegye át valami másfajta fájdalom. Kezeiről letekerte a fáslit és vett egy mély levegőt. Nem volt felkészülve a fájdalomra amit érezni fog, de egy cseppet sem érdekelte.

Miért hagyott el engem?

Miért pont úgy mint a másik kettő?

Miért olyan mint ők?

Miért hittem azt, hogy vele minden jó lesz és soha nem fog elhagyni úgy, hogy szünetet kér?

Miért nem szakítottam vele azonnal?

Miért fáj ez ennyire?

Minden egyes kérdés után beleütött a zsákba és alsó ajkát beharapva próbálta visszafogni fájdalmas kiáltásait. Kezei egyre jobban fajták és egy idő után érezte ahogyan bőre megreped. Ekkor történt az első hangos kiáltás is. Nem érdekelte a folyó vére csak püfölte és püfölte míg nem összerogyott és zokogva nézett vérében úszó kezeire.

...

-Mi ez a hang? A bátyám edz a szobájában. Egész áldó nap ez megy, csoda, hogy most nem bömbölteti a zenét!- mondta a lány aki elég sok követőt szerzett a tiktok alkalmazáson és éppen liveol.

Percek teltek el és a lány jól érezte magát. Úgy gondolta, hogy ez eddigi legjobb napja ám tévedett. Még maga sem tudta, de tévedett.  A boxzsákra egyre több csapást mértek és egyre hangosabb volt míg nem meghallotta bátya a fájdalmas kiáltásait minden ütésnél. A szíve megállt egy pillanatra, de amint észhez tért kiszaladt a szobából. A szülei és ő egyszerre mentek be a fiú szobájába ahol meg is találták őt a földön fekve és szenvedve. Kezeit kissé felemelte, hogy azok se a testéhez se a földhöz ne érjenek. Szörnyű látványban volt részük hiszen Jisung kezeiből szinte ömlött a vér.

-Mégis mit csináltál?- kiáltott rá anyja majd azonnal leguggolt mellé.

Percek alatt a kocsiban találták magukat miközben a sürgősségire igyekeztek. Jisung megtörten tűrte ahogyan összevarrják a sebeit majd alaposan be is kötik mindkét kezét. Visszaúton egész végig a kérdéseket hallgatta, de csak annyit jegyzett meg belőlük, hogy Miért...semmi mást.

Hogy miért? Talán azért, mert egy senki vagyok nélküle és minden az én hibám.

Nem válaszolt egyik kérdésre sem, de a családja tudta jól, hogy mi fordította ki ennyire magából őt. Amint hazaértek Jisung egy kis segítséggel átöltözött majd lefeküdt aludni.

Eközben a húga a szobájában ült és nagy nehezen, de rávette magát, hogy felhívja a fiút aki szünetet kért.

-Szia Minho, kérlek ne tedd le!- szólalt meg egyből. -Ha számít neked még bármit is a bátyám akkor told ide a seggedet, de kurva gyorsan. Egyáltalán miért kértél szünetet? Nem is szereted őt? Tudod te miket él át már napok óta? Tudod te mennyire aggódunk érte? Nem jön ki a szobájából, egésznap püföli azt a szart és nem rég jöttünk ez miatt haza a sürgősségiről! Vagy szakíts vele normálisan, hogy ne örlődjön rajta és hagyd, hogy túl tegye magát rajta vagy gyere ide és segíts!

Hangja dühös volt és csak mégdühösebb lett amint Minho kinyomta a hívást. Hitetlenkedve felnevetett majd sóhajtva dőlt el az ágyán. Nem sokkal később a csengőt lehetett hallani. Ő nem törődött vele hiszen nem rég közölték vele, hogy jön anyukájának a barátnője. Végül úgy döntött, hogy megnézi Jisungot így kimászott ágyából és kiment szobájából. Ekkor pillantotta meg Minhot Jisung szobájának ajtajánál.

-Alszik!- mondta a lány így Minho rápillantott. -Menj be!- ment el mellette majd lement a lépcsőn.

Hallotta az ajtó nyitódását így tudta, hogy Minho végre összeszedte a tökeit és bement a szobába.

Amint belépett meglátta a konkrétan majdnem üres szobát. Ágy nem volt, Jisung a takarókon aludt. A boxzsák véres volt sőt néhány helyen még a föld is hiszen a család nem akarta őt zavarni alvás közben. Sóhajtva ment oda hozzá majd lefeküdt mellé. Megnyugodva tapasztalta, hogy kényelmes helyen fekszik és nem kemény. Kezeire nézve látta, hogy mindkettő be van kötve így szomorúan csúszott hozzá közelebb. Nem akarta felkelteni mégis sikeresen megtette amikor arcára simított.

-Hagyj békén anya!- fordult nagy nehezen a másik oldalára majd végül felült és nagy nehezen felállt.

Csak egy szürke pulóver volt rajta és úgy ment ki az erkélyre. Minho próbálta visszafolytani a kuncogását majd egyből megindult utána. Jisung leült az egyik székre majd kivett egy cigarettát a dobozból. Ajkai közé vette majd nagy nehezen meggyújtotta a végét. Keze fájt ami nem volt kellemes számára, de elviselte. Minho észrevétlenül kivett egy szálat Jisung dobozából majd ajkai közé vette. Elé állt majd amikor Jisung ajkai közé vette a szálat ő arca két oldalára tette kezeit és közel hajolva hozzá meggyújtotta a cigit Jisung cigarettájával.

Jisung meglepődött és könnyei is elkezdtek folyni. Minho szabad kezével letörölte a könnyeit majd leült mellé és megpaskolta combját. Jisung kissé vonakodva, de beleült az ölébe és cigijébe beleszívva gondolkodott azon, hogy álmodik-e.

-Költözz vissza, kérlek!- nézett a fiúra Minho.

-Most már biztos, hogy álmodom!- mosolyodott el szomorúan.

-Nem, nem álmodsz! Tényleg itt vagyok! Aggódtam érted amiért nem jöttél iskolába és a húgod nem rég felhívott, hogy butaságot csináltál. Nem szeretnék veled szakítani Sungie, nem azért kértem tőled szünetet! Szükségem volt erre a két hétre, hogy újra és újra átgondoljam a dolgokat. Arra a döntésre jutottam, hogy szeretném ha visszaköltöznél a közös lakásunkba. Sajnálom, hogy nem szóltam róla, de egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani hiszen tudtam, hogy rosszul esne neked. Sajnálom, én annyira sajnálom Sungie!

Mindvégig a mókus fiú arcát nézte amin sorba folytak végig a sós cseppek. Csuklójára simítva puszilt a kisebb ajkaira majd elnyomta a cigarettát és közelebb húzta magához. Fejét mellkasára nyomta majd fejére puszilva nézte a kilátást.

-Azt hittem, hogy te is olyan vagy mint Lisa és Lucas. Mindketten azt mondták, hogy szünetet kérnek és, hogy keresni fognak...de nem tették. Azt hittem, hogy veled is ez lesz, de annyira örülök, hogy nem így lett. Nem akarlak elveszíteni, mert mindennél jobban szeretlek téged!- szorította meg az idősebb pulóverét majd nyakába fúrta fejét.

-Én is szeretlek Jisungie! Sokat küzdöttem érted és a bizalmadért szóval eszem ágában sincs szakítani veled. Te vagy az életem értelme!- simogatta meg Jisung combját.

Jisung fejét felemelve nézett az idősebb szemeibe amik kíváncsian fürkészték őt. Nem habozott egy percig sem, lassan hajolt hozzá közelebb majd végül birtokba vette Minho párnácskáit.

-Visszaköltözöm, de csak is akkor ha nem leszel velem olyan rideg!- vált el tőle addig ameddig kimondta szavait.

-Nem leszek, ígérem!- mosolyodott el halványan majd ő kezdeményezett egy újabb csókot.

VÉGE!