Mind ugyanolyan...

Unottan indultam az iskolába ahová alig 1 hete iratkoztam be. Teli van gazdag ficsúrokkal akik mind ugyanolyanok és egyszerűen ki nem állhatom. Ez egy olyan iskola amit többnyire csak a jó fizetésű állású szülők engedhetnek meg a gyerekeiknek. Én és a barátaim, de még sok más diák szülei nem gazdagok, de elég jól élünk ahhoz, hogy ebbe az iskolába járhassunk.

Őszintén..utálom, sőt a barátaim is utálják hiszen egész áldott nap csak a gazdagok nyafogását kell hallanunk és azt, hogy miként tudnák lefizetni a tanárokat, hogy még véletlenül se buktassák meg őket.

-Sziasztok!- köszöntem a barátaimnak akik szintén olyan nyúzottak voltak mint én.

Nyilvánvalóan mivel mi nem fizetünk le egyetlen egy tanárt sem így eléggé megvagyunk dolgoztatva. Szinte elvárják azt, hogy pénzt kapjanak, de egyáltalán nem foglalkoztat. Inkább legyek okos mint szimplán csak gazdag.

-Igazságtalan faszok!- szólaltam meg unottan mire a többiek csak a szemeiket forgatták.

-Ha nem dugsz a zsebükbe pénzt szarják le, hogy mennyire hajtanak túl! Nyilván a gazdagoknak lószart nem kell csinálni.- mondta felháborodva Felix amivel egyet is értettünk.

-Szia Han-ah!- köszönt nekem az egyik gazdag ficsúr mire csak egy grimaszt vágtam.

-Ne hívj így és nem vagyunk köszönő viszonyban!- mondtam majd gúnyosan elmosolyodtam.

Az illető bólintott majd tovább ment a barátai után.

-Minho azért próbál veled rendes lenni. Neked is nyitnod kéne felé, nem?- kérdezte Jeongin ártatlanul.

-Mind ugyanolyanok!- válaszoltam majd elindultam a terem felé ahol óránk lesz.

Minho egy 20 éves gazdag fiú aki ugyanolyan mint a többi. Lefizeti a tanárokat, azt hiszi, hogy mindenki felett áll és még sorolhatnám. A mai világban a pénz a hatalom. Ha a pénzt nézzük akkor valóban felettem áll a ranglétrán, de mint ember ugyanazon a szinten vagyunk mint mindenki más. Nem vagyunk senkinél sem többek vagy kevesebbek.

-Jisung. Te felelsz ma!- szólított fel a tanár mire dühösen felsóhajtottam.

-Sajnos nem volt időm tanulni az ön órájára ugyanis erős a kivételezés ebben az iskolában és nyilvánvalóan nem maga lesz ma az egyetlen aki felszólít. Sajnálom, de írja be nyugodtan az egyest!- válaszoltam nyugodtan és összeszedetten már amennyire ment.

A tanár se szó se beszéd bevéste az egyest amin nyilvánvalóan a gazdagok jót röhögtek.

Egyszerűen rühellem ezt az iskolát és a barátaimmal rengeteget gondolkodtunk, hogy átmegyünk egy másik iskolába, de nem akarjuk pazarolni a szüleink pénzét. Erre az évre már befizették a pénzt és nem térítik vissza ha kiiratkozunk. Nyilván egy gazdag szülőnek egyből visszaadják a befizetett pénzt ha a drága látos gyermek úgy dönt, hogy nem akar itt tanulni tovább.  Ritka, de előfordul..

Az óra végeztével Minho megszólított és a kezemet is megfogta megállásra késztetve így kénytelen voltam meghallgatni.

-Olyan kérdésem lenne, hogy párszor tudnál korrepetálni matekból?- kérdezte karomat még mindig fogva.

-Nem! Fogadj magántanárt!- néztem rá majd megpróbáltam kirántani a kezemet.

-Fizetem ha kell!- mondta szemeimbe nézve amitől felment bennem a pumpa.

-Nem kell a mocskos pénzed! Tartsd meg magadnak és maradj hülye, mert kivillantod a pénztárcád és az üres lapodra basszák az ötöst!- mondtam hangosan majd kirántottam a kezemet enyhe szorításából és elsiettem.

Nem érdekel mit gondol rólam és az sem ha két percen belül koporsóban visznek el, mert így mertem vele beszélni. Nem érdekel semmi sem hiszen az összes gazdag mind ugyanolyan.. jobban teszik ha egy szót sem váltanak velem!

-Kicsit durva voltál vele! Minho nem olyan mint a többiek!- szólalt meg Felix amint odaértem hozzájuk.

-Hagyjuk ezt! Semmivel sem különb!- ráztam a fejemet majd levágódtam a padra és dühösen meredtem magam elé.

Ez ment egy teljes héten keresztül. Bármennyire küldtem el csúnyán ő újra és újra megkérdezte, hogy korrepetálnám-e. Úgy tűnt mint akit egyáltalán nem érdekel, hogy hány ember előtt ordítok vele és mondom le mindennek. Nem szólt nekem vissza és nem használta ellenem a pénzét sem, de ettől még ugyanolyan mint a többi.

A barátaim próbáltak győzködni, hogy márpedig ő nem olyan mint a többi és a barátai sem. Kedvesek és rendesek hiába nem tűnnek annak és, hogy én csak a rosszat látom bennünk..Igen..a szüleim a gazdagok miatt adósodtak el és miattuk éltünk éveken keresztül szegényen. Abbahagytam az iskolát, hogy pénzt tudjak keresni. Nehezen éltünk meg 3 alacsony fizetésből, de aztán megváltozott minden és apukám vállalkozást indított. Anyukám tanulni kezdett és végül mérlegképes könyvelő lett belőle. Én pedig ismét elkezdhettem tanulni..

-Jisung...- szólított meg Minho ismét.

Szólásra nyitottam a számat, de megelőzött.

-Ne mondj semmit! Nem azért jöttem, hogy megkérjelek arra, hogy korrepetálj! Nem kell, mert feleslegesen próbálok közel kerülni hozzád ha te állandóan csak elutasítasz azért, mert gazdag családba születtem. Nem kell a segítséget és az ítélkezésed sem! Nem vagyok olyan mint a többiek és ezt nagyon jól jegyezd meg. Nem minden gazdag ember beképzelt..Tudom a határokat és most jutottam el odáig, hogy nem érdekel mennyire vagy aranyos ember azok ellenére is, hogy egy kedves szavad sem volt hozzám! Nem érdekel, hogy mennyire varázsoltak el a szemeid és az arcod...nem érdekel! Gondoltam jobb ha tudod hisz van még egy dolog amiért ítélkezhetsz felettem anélkül, hogy ismernél engem!

Érzelemmentes volt a hangja és rideg..megijesztett az összes szó amit kiejtett a száján mégis melegséggel töltött el a tudat, hogy lényegében bevallotta nekem, hogy tetszek neki.

Mérges voltam ez miatt az érzés miatt és nem is tudtam foglalkozni azzal, hogy faképnél hagyott.

Napokig sőt hetekig egy szót sem szólt hozzám. Eltűntek a jó reggelt köszönések és az apró pillantásai, mosolyai amiket felém intézett az órákon és szünetekben.

Magam sem tudom miért érzek így, de jelenleg a szobámban ülök az ágyamon és fagyit eszek. Egyszerűen amióta megszűntek ezek a dolgok üresnek érzem magam. Eddig nem volt így és ez mégjobban a mélypontra húz engem. Amíg tartott idegesített és zavart sőt utáltam az iskolába menni csak is miatta..

-Most pedig úgy hiányzik és nem értem miért!- néztem Seungminra aki vigasztalóan simogatta a hátamat.

-Nem gondolod, hogy véletlenül szerelmes vagy belé, de állandóan elnyomtad ezt az érzést magadban, mert ő egy gazdag ficsúr? Sokszor vettem észre, hogy olyan elvesztetten nézed őt. Önkívületi állapotba kerülsz ha rádmosolyog vagy rádpillant. Olyankor mindig visszatartot a lélegzeted egy pillanatra. - mondta miközben lopott egy kanállal a fagylaltomból.

-Nem akarom!- sírtam el magamat a sok érzelem hatására.

Nem akarom, hogy igaza legyen Seungminnak, de a hetek alatt egyre jobban úgy érzem, hogy nélküle..a figyelme nélkül megpusztulok. Üresek a napjaim, hogy nem köszön, nem néz rám és még csak nem is mosolyog rám. Hiányzik a hangja hiszen olyan nyugtatóan hatott rám minden egyes nap azok ellenére is, hogy felment bennem a pumpa amikor meghallottam. Minden napom viszonylag jól telt amikor hallottam a hangját, hogy egyenesen nekem szánta a szavakat amiket kiejtett a száján. Most pedig? Kemény 2 hete alig alszok, nehezen kelek fel és már a több liter kávé sem akar rajtam segíteni. Megszűntem létezni vele együtt és ez szörnyű érzés.

-Beszélek Felixszel, hogy beszéljen Changbinnal. Hátha ki tud valamit szedni belőle Minho állapotáról. Hátha megkönnyebbülész ha tudod, hogy ő sincs jól.- mondta Seungmin majd már hívta is a szőkét.

Valahogyan Changbin és Felix összemelegedtek míg mi Minhoval annál is jobban elhidegültünk.

-Changbin szerint teljesen jól van! Boldognak tűnik bár ma vacsorára hivatott szóval kissé unott. - válaszolt Seungmin kérdésére Felix.

Éreztem, hogy szinte égni kezd a mellkasom belülről és a feltörő sírást nehezen tudtam visszafogni. A kívánkozó könnyeim miatt szinte semmit sem láttam és oly szánalmasnak éreztem magamat mint még soha!

Az aki odáig volt értem teljesen jól van és én aki soha nem kedveltem őt most teljesen depressziós. Ráadásul apa céges szerződést köt és ma átjönnek. Sajnálom őket, mert anyám tuti ellepi őket étellel.

-Megyek, mert lassan jönnek a vendégeitek!- mondta Minnie majd egy puszit nyomott fejemre és távozott.

Anyámmal már beszéltem, hogy ne várják el, hogy lemenjek, mert teljesen látszik rajtam, hogy már 2 hete nem aludtam jól és a sírás nyomai sem bíztatóak. Egy szürke melegítő szettben vagyok és az ágyamba bújva nekem ez most tökéletes. 2 hét alatt már vagy 20 fagyit megettem annyira bánatos vagyok. Teljesen félek, hogy elhízok bár a kinézetem alapján eddig csak fogytam ugyanis rendes normális étel nem csúszik le a torkomon. Bánatevő vagyok azaz csak az édességet eszem ha szomorú vagyok semmi mást.

Lent hallottam, hogy megérkeztek a vendégek, de hiába hajtott a kíváncsiság egyszerűen semmi erőm nem volt lemenni. Pocsékul nézek ki és garantáltan hányingerkeltő látvány lehet a gazdagok számára egy lepukkant fiú.

Nagy nehezen körülbelül egy óra múlva kimásztam az ágyamból és abban a hitben éltem, hogy már elmentek egészen addig ameddig a lépcső alján meg nem pillantottam őt.

Rámtekintett majd végignézett rajtam és elindult a konyha felé. Nagyot nyelve engedtem ki a könnyeimet majd visszasiettem a szobámba ahol ismét a takaróm biztonságába bugyoláltam magamat.

Mégis mit gondolhat rólam? Egy undorító ember vagyok aki igénytelen és dagadt a sok édességtől. A szemei kisírva szóval még depressziós is. A legjobb benyomás miután hetek óta hozzám sem szólt.

Miért pont az ő családjának kellett idejönnie? Miért pont velük kell szerződnie? Ráadásul vihar van ami annyit tesz, hogy fixen nem engedi őket haza se apa se anya. Itt lesznek egész éjjel és hallgathatják ahogyan éjszaka a rémálmaim és a kialvatlanságom miatt bömbölök mint egy kisgyerek.

-Mit fog rólam mondani Minho-hyung?- suttogtam miközben letöröltem a könnyeimet.

Bő két óra múlva lementem egy újabb adag fagyiért. Gondoltam már mindenki alszik, de amikor leértem szinte mindenki engem nézett.

-Szia Jisung! Rég láttunk!- mosolygott Minho anyukája majd ahogy végignézett rajtam aggódóvá vállt a tekintete.

-Minden rendben veled?- kérdezte édesapja, de csak bólogattam.

A szüleim nagyot sóhajtottak, de én csak Minhot tudtam figyelni aki rám sem hederített. Nagyot nyelve mentem a konyhába, de anyám utánam sietett.

-Majd utána ha ettél velünk normális ételt! Nem mehet ez így Jisung!- suttogta, hogy kint nehogy meghallják.

Nagy nehezen bólintottam majd segítettem neki megteríteni. Amikor leültem és megéreztem az étel illatát hányinger kapott el. Bármennyire is szeretem anyám főztjét jelenleg csak a hányinger kap el nem az éhség.

Miután mindenki leült elkezdtek enni, de én nem akartam. Nagy nehezen vettem rá magamat, hogy egy kanállal a számba tegyek. Egyszerűen képtelen voltam lenyelni és teljesen felidegesített. Könnyeimmel küszködve álltam fel majd a mosdóba szaladtam ahol ki is adtam magamból mindent.

-Miért visel meg ennyire?- kérdeztem szomorúan mire anyám bejött és becsukta az ajtót.

-Mi a baj Jisung? Válaszolj kérlek, mert ez így nem mehet tovább!- guggolt le elém, de én csak sírtam mint egy kisgyerek.

-Nem tudom anya! Megvisel, hogy nem szól hozzám..hogy eltűntek a reggeli köszöntések, a mosolyok, a szemezések amiket annyira utáltam. Miért van ez anya? Utálom őt..Mind ugyanolyanok, de valamiért bánt..-néztem rá miközben halkan beszéltem hisz nem akartam, hogy hallják odakint.

-Kiről beszélsz drágám?- kérdezte leülve miközben könnyeimet törölgette, de képtelen voltam válaszolni.

Anyám tanácstalanul nézett rám és láttam, hogy mély gondolkodásba esett. Másodpercek töredéke alatt nyíltak nagyra a szemei majd jó szorosan magához ölelt.

-Semmi baj drágám! Lehetséges, hogy érzel iránta valamit, de az is lehet, hogy csak hozzászoktál valamihez és nem bírod feldolgozni a változást. Idővel kiderül, de el kell fogadnod azt amit ott bent érzel. Ne emészd magad, rendben?- nézett mélyen szemeimbe amik a lelkemig hatoltak.

Lassan bólintottam majd felkeltem a földről és édesanyámat is felsegítettem. Alaposan megmostam az arcomat és fogat is mostam majd együtt mentünk vissza a konyhába ahol visszaültem és nagyot nyelve igyekeztem pár falatot enni anélkül, hogy megint a mosdóba szaladnék.

-Minden rendben van Jisung?- kérdezte Minho édesapja amire halvanyan mosolyogva bólintással válaszoltam.

-Minho fiam, és veled minden rendben? Csak a telefonodat nyomod!- nézett rá dühösen édesanyja.

-Hagyjad csak! Biztos valami szép lánnyal írogat!- mondta apám mosolyogva mire kissé lefagyva figyeltem Minhot.

Halványan elmosolyodott majd tovább nyomkodta a telefonját. Nagyot nyeltem majd az ételre próbáltam fókuszálni és lenyelni pár falatot ami most már méginkább nem ment.

-Ne erőltesd!- suttogta anyám mire bólintottam majd megköszöntem és felálltam. -Kimegyek levegőzni kicsit!- néztem anyámra aki sóhajtott egyet majd az asztal alatt 3-at mutatott.

-Rendben!- mondták a vendégek mire bólintottam anyámnak és elindultam kifelé.

Kabátomat ellenőriztem, hogy benne van-e a cigarettám majd felkaptam a papucsomat és már mentem is. Ha nagyon stresszes vagyok akkor dohányzom. Egyébként a szagát sem tudom elviselni, de ilyenkor képtelen vagyok nem rágyújtani.

Az eső szakadt és dörgött az ég amire egyáltalán nem is gondoltam, de szerintem anyámék is teljesen elfelejtették. Sóhajtva gyújtottam rá ügyelve arra, hogy a cigarettám ne legyen vizes majd tűrtem ahogyan az esőcseppek teljesen átáztassák a ruháimat.

Szemeimet lehunyva szipogtam párat majd kinyitottam a lélektükreimet és hirtelen felindulásból lefeküdtem a fűbe. Mosolyogva tűrtem ahogy zuhog rám az eső és előtörtek bennem az emlékek, hogy kicsinek is mindig ezt csináltam ha esett és állandóan lecsesztek érte.

-Érdekes ember vagy!-hallottam meg Minho gúnnyal teli hangját.

Szívem nagyot dobbant a fájdalomtól majd lassan felkeltem a földről és pár másodpercig mélyen a rideg szemeibe néztem.

-Mégis tetszett neked egy ilyen érdekes személy!- mondtam halkan majd a kert másik végébe indulva rágyújtottam.

-Ideje lenne behúznod a segged a házba! Nem azért jöttem ki, hogy időt töltsek veled. - szólt utánam, de engem nem érdekelt. Elindultam a hátsó bejárathoz ahol elszívtam a cigarettám majd bementem a lakásba. A papucsomat ledobva levettem az elázott zoknimat majd a fürdőbe indultam.

Hosszas fürdőzés után egy szál törölközőben indultam meg a szobámba ahol ott volt Minho is.

-Te mit keresel a szobámba?- kérdeztem kissé frusztráltan.

-Egy éjszakára szobatársak leszünk! Hidd el én sem csattanok ki az örömtől és jó lenne ha felvennél valamit!- nézett végig rajtam jó lassan.

Szekrényemhez lépve kivettem a ruhadarabokat amikre szükségem van majd visszamentem a fürdőbe. Idegesen kapkodtam magamra a ruháimat.

Miért kell vele egy szobában lennem? Nem elég, hogy ígyis megvisel a jelenléte, de még aludjak is vele egy szobába.

-Nem lehet igaz!- könnyesedtek be a szemeim majd megtörölve azokat mentem vissza a szobámba.

-Aludj nyugodtan az ágyon én alszom a földön!- néztem le a földön lévő matracra.

Minho nem szólt egy szót sem..sem kedveset sem rosszat ami valamilyen szinten bántott. Hiányzik az a Minho aki folyamatosan mosolygott rám és bámult engem. Az a Minho aki minden reggel és délután köszönt nekem. Az a Minho aki próbálkozott, hogy segítsek neki..Olyan rendes volt velem és kedves én pedig elítéltem és azt gondoltam, hogy ő is ugyanolyan mint a többi.

Gyorsan lekapcsoltam a villanyt hiszen a könnyeim elég gyorsan elkezdtek folyni az arcomon.

Nagy nehezen eltaláltam a matracig amire leültem és nagy levegőt véve lefeküdtem. Betakaróztam majd csak a sötétséget bámultam. Igyekeztem minél jobban leplezni azt, hogy sírok és nem fuldokló hangokat kiadni.

A réten sétálgatva boldogan figyeltem a virágokat és őt miközben mosolyogva néz engem. Amint megpillantottam felé szaladtam és karjaimat kitárva akartam megölelni, de eltűnt.

A gyönyörű zöld fű elkezdett kiszáradni, a virágok elhervadtak. A rét teljesen kihalt én pedig csak azon voltam, hogy hogyan tudnám újra életre kelteni.

Térdeimre esve ordítottam és zokogtam miközben minden sötétülni kezdett körülöttem.

-Miért?- ordítottam fel miközben magam köré néztem.

Beszippantott magába a sötétség majd végül egy ketrecben találtam magamat. A ketrecen kívül minden olyan színes volt és ahogyan kidugtam a kezemet láttam, hogy szürke a bőrszínem.

Rángattam a rácsokat és segítségért kiáltottam, de senki sem figyelt rám.. aztán megláttam őt. Fekete fehér volt mintha egy régi film szereplője lett volna.
Felémsétált majd elfordította a zárban a kulcsot. A ketrec ajtaja kinyílt és amint kiléptem a színes világba ő már nem volt előttem. Messze tőlem boldog volt valaki mással. Szépen lassan kezdtrk el színesedni a ruhái majd ő maga is.

-Minho!- kiáltottam a nevét sírva miközben elkezdtem felé szaladni.

Szaladtam ahogyan csak bírtam, de mintha csak egyre messzebb és messzebb lett volna tőlem.

-Ne!- estem össze és képtelen voltam felkelni.

A testem egyszerűen nem mozdult és a tekintetemet sem tudtam levenni róluk. Egyre csak közeledtek egymáshoz míg nem ajaktávolságba nem értek.

-Ne!- ordítottam fel majd azonnal fel is ültem.

Hevesen véve a levegőt és remegve ültem miközben az előttem lévő falat bámultam.

-Ne szorítsd ennyire a kezemet!- szólalt meg mellettem Minho mire ijedtemben felsikítottam.

Lenéztem a kezemre ami az ő kézfejét szorongatta. Rájöttem, hogy az ágyamban fekszem ami szintén zavarba ejtette az elmémet.

Álmodtam volna? Hogy kerültem fel az ágyra? Miért fogom Minho kezét? Miért volt ez ennyire rossz álom?

-Mégis mit álmodtál? Arra keltem fel, hogy sírsz és azt motyogod, hogy ne és hogy miért?! Remegtél mint a kocsonya ráadásul aztán a nevemet kezdett el mondogatni, de valami rém keservesen! Alig bírtalak megnyugtatni és felkelteni!- engedte el a kezemet ami egy üres érzést hagyott bennem.

-Semmi érdekeset! Köszönöm, hogy megakartál nyugtatni...-suttogtam majd kiakartam kelni az ágyból, hogy a matracra feküdjek vissza.

-Jisung...- szólított meg miközben megfogta a kezemet megállásra késztetve.

-Igen?-kérdeztem nagyot nyelve.

-Tényleg szeretsz engem?- kérdezte komoly hanglejtéssel mire hevesen verő szívvel fordultam felé.

Nem tudtam válaszolni..képtelen voltam mit mondani. Ha akartam sem tudtam volna választ adni erre a kérdésre hiszen nem tudom. Nem tudom, hogy szeretem-e. Nem tudom mit érzek csak azt tudom, hogy hiányzik nekem és bánom, hogy úgy viselkedtem vele ahogyan.

-Akárhányszor nyugtatgattalak te mindig azt mondtad, hogy szeretlek Minho!- mondta a választ várva.

Kissé bepánikolva sírtam el magamat hiszen tanácstalan voltam és ijedt. Féltem, hogy mit reagál..

-Csak egy választ kérek!- suttogta miközben jó szorosan magához ölelte.

Óvatosan ledőlt az ágyamra engem is magával húzva majd jól betakargatott. Megszeppenve vártam, hogy mit cselekszik még, de csak a fejemet kezdte el simogatni.

A szívem teljesen összetört hiszen nem érdemlem meg ezt a bánásmódot tőle sőt senkitől mástól sem. Megbántottam őt és ő ezek ellenére is gondomat viseli és vígasztal engem.

-Nem tudom..-suttogtam szipogva. -Nem tudom mit érzek..nem éreztem még ilyet. Utáltalak és utáltam, hogy folyton köszönsz nekem és mosolyogsz rám, de amikor ezek megszűntek.. én is megszűntem létezni. Hiányzol nekem hyung.. és nem értem miért!

Minho nem szólt egy szót sem csak nyugtatott tovább és egy nagy puszit adott a homlokomra. Hosszas csend után amikor már azt hittem, hogy alszik, megszólalt.

-Én szeretlek téged Jisung...Bármit teszel és bármit mondasz én akkor is szeretni foglak. Ha ítélkezel felettem ha nem én akkor is a szívemben őrizlek téged!- mondta majd egy újabb puszit kaptam a homlokomra.

Nem szóltam egy szót sem csak szipogtam és jó szorosan bújtam hozzá. Így aludtunk el és életemben először jót aludtam rémálmok nélkül.

Idő kell még ahhoz, hogy tisztázódjon bennem minden, de abban biztos vagyok, hogy szeretném megpróbálni Minho hyunngal a dolgot. Boldog lennék vele és ehhez semmi kétség nem fér.

VÉGE!