Helyesírási hibák előfordulhatnak!
Egy ideje nem hoztam részt mivel mindig bele kezdek valamibe, de soha nem találom elég jónak ahhoz, hogy folytassam.😅

Remélem tetszeni fog nektek ez a oneshot! Igyekeztem nem a legunalmasabb sztorit megírni a Földön!😅❤️

...

Sajnos most nem jó!

Az egyetlen mondat amit kaptam az elmúlt pár napban amikor a barátaimat kérdeztem. Szerettem volna ha átjönnek és jól érezzük magunkat. A szakításom után szükségem volt rájuk, de senki sem ér rá. Vettem egy csomó nasit és piát is, de csak feleslegesen költöttem rá pénzt. Egyedül élni szívás főleg ha egy nehéz időszakba esik bele az ember. A legjobban a barátaim támogatására van szükségem, de mindenkinek más programja van.

Jisung szomorúan üldögélt a kanapéján amikor hangos zenére lett figyelmes. Az ablakhoz ment majd amikor megpillantotta exe lakását ki közvetlen szomszédja nagyot nyelt. Bulizik pedig csak egy hete váltak el útjaik. Szíve talán még kisebb darabokra tört. Látta ahogyan boldogan üdvözli az embereket akik a bulijára érkeztek. Szíve hatalmasat dobbant amikor meglátta barátait exe lakása előtt.

-Ezért nem értetek rá..-suttogta maga elé majd elhúzta a függönyöket.

Szemei bekönnyesedtek és kissé hevesen kezdte venni a levegőt. Nem tudta elhinni, hogy a barátai elmentek bulizni. Tudta, hogy attól, mert ők ketten szakítottak a többiek mindkettőjük barátja maradt, de nem gondolta volna, hogy egy buli fontosabb mint ő. A düh fokozatosan vette át a szomorúságot és a csalódottságot. Kezeit ökölbe szorította majd az összes függönyt elhúzta ami csak volt a lakásban.

-Azt gondolták, hogy észre se fogom venni? A kibaszott szomszédom!- fortyogott magában majd hangosan felkiáltott.

Kulcsát megfogva ment a pince ajtajához majd kinyitva azt azonnal lement.

-Akkor majd egyedül fogom jól érezni magam!- mondta miközben lerántotta a takarót a nagy hangfalakról.

Bár nagy neheze, de felcipelte azokat a lakásba és szinte azonnal be is üzemelte. Olyan hangosra vette fel, hogy még véletlenül se hallja a szomszédból üvöltő zenét. Először csak dühöngött, de hamar rájött, hogy sokkal jobb lesz neki egyedül.

Üvöltve énekelt és táncolt a nappaliban. Azt csinált amit akart és teljesen kiélvezte ezt. Nem kellett látnia a részeg embereket és nem volt tömeg. Úgy bulizott egyedül mint a barátaival soha. Azt hallgathatott amit csak akart és nem az éppen adott DJ zenéit kellett elviselnie. Torka szakadtából énekelhette kedvenc dalszövegeit és csak alkohol sem kellett ahhoz, hogy felszabadultnak érezze magát.

Kiadhatta magából azt a sok fájdalmat és dühöt amit érzett a barátai, az exe, a szülei és a világ miatt. Teste minden porcikáját elárasztotta a gyűlölet és ő élvezte ezt. Nem akart a padlón lenni egy kapcsolat miatt és az elvesztett barátai miatt. Nem akart szomorú lenni és sírni újra meg újra az elvesztett dolgok és a boldog emlékek miatt.

Boldog akart lenni és egyedül akart az lenni. Ha túl sok másnak akkor magának tökéletes lesz. Nem érdekelte a magány mitől egykor még félt.. Úgy érezte, hogy a magány a legjobb számára jelenleg.

Ha egyedül van nincs aki beleszóljon az életébe. Nincs aki megmondja mit tegyen vagy ne tegyen. Nincs aki rászóljon, mert pocsék a hangja és nincs aki nevessen rajta, mert nem táncol a legjobban. Egyedül úgy énekel, táncol és él ahogyan csak szeretne.

-Azt teszek amit csak akarok!- mondta nevetve majd a szobájába felsietve kinyitotta a szekrényét.

Csillogó szemekkel vette a kezébe a motoros bukósisakját majd átöltözött és leszaladt. A zenét kikapcsolta majd felvette a bakancsait és kezébe kapta a motorjának slusszkulcsát is.

A lakásból kilépve bezárta az ajtót majd a garázs felé indult. Belépve azonnal a letakart motorhoz sietett és szinte letépte róla az anyagot.

-Hiányoztál!- mondta majd a kitámasztó rudat lábával fellökte.

Azonnal ráült és csillogó szemekkel indította el a járművet. Imádta hallani a hangját és imádta vezetni is, de mindenki túlságosan aggódott érte így ritkán tudta használni.

-Nincs senki aki megmondja mit tegyek!- tette fejére a bukósisakot és kihajtott a garázsból.

Pár perc múlva az udvarból is kihajtott majd amilyen gyorsan csak tudott elhajtott exe lakása előtt. Az amit érzett szinte leírhatatlan. Szabad volt és nem is kellett neki több ennél. Órákig csak bolyongott a városba míg haza nem vezette az uta.

A buli elhalkult és az emberek is szállingóztak kifelé a lakásból. Jisung megállva várta, hogy a hülye részeg emberek kik kimentek az útra végre távozzanak.

-Jisung?-ment oda hozzá egyik osztálytársa.

Kelletlenül vette le sisakját fejéről majd a részeg fiúra nézett.

-Nem is tudtam, hogy te motorozol!- nézte szinte nyálcsorgatva a zöld és fekete motort.

-Gyakran látsz még vele!- mondta majd amint szabad utat kapott felvette a sisakot és a lakása elé hajtott.

Másnap az iskola kezdése előtt 10 perccel már a terem előtt várakozott. Nem akart egykori barátaival összetalálkozni, de tudta jól, hogy sajnos nem úszhatja meg.

-Szia Jisung!- köszöntek szinte egyszerre mind a 6 ember.

Jisung nem köszönt vissza csak tovább nyomkodta a mobilját. Barátai kérdően néztek egymásra majd megkérdezték, hogy mégis mi a baja.

-Vajon micsoda? Talán 6 tökkel ütött azt hitte, hogy nem fogom őket észrevenni a szomszédban. Fontosabb volt az a rohadt buli mint én és köszönöm, de ebből nem kérek! Csak hagyjatok békén!- állt fel a padról majd bement a terembe.

A fiúk meg sem tudtak szólalni csak pislogtak. Minho odament hozzájuk és furcsállva kérdezte meg tőlük, hogy mi a gond.

-Jisung meglátott minket tegnap a bulidon!- válaszolt Changbin.

-És? Tisztáztuk, hogy mindenki jóba marad mindenkivel. Nem értem mi a gondja!- forgatta meg a szemeit idegesen.

-Áthívott minket magához, de mi lemondtuk, hogy elmenjünk a bulidra!- mondta Felix kissé bűnbánóan.

-Oh! Tudjátok milyen Jisung! Nem véletlen hagytam el!- rántotta meg vállait Minho.

Jisung mindent hallott amit beszéltek és szemei bekönnyesedtek. Szomorú volt és dühös egyaránt. Felpattant majd kiment a teremből és a 7 fiúra nézett.

-Dögöljetek meg mindannyian!- mondta dühösen. -Te meg főleg!- lökte meg Minhot majd elhagyta az iskola területét is.

Motorjára pattanva távozott és arra a helyre ment ahol sikeresen mindig megnyugszik. Fájt neki, hogy Minho azért hagyta el őt, mert nem tökéletes ember.

Annyira elbambult, hogy észre se vette az őzet aki kiszaladt elé. A motorkormányt félrerántva letért az útról. A motorral együtt csúszott három métert. Kissé fájdalommal állította fel a motort és csalódottan nézte a karcokat a járművön. Jobbnak látta ha hazamegy és lepihen ugyanis a benne lévő düh miatt nem tudott koncentrálni az útra. Kissé félt, hogy hazafelé is balesete történik, de haza kellett jutnia.

-Hé minden oké?- jelent meg előtte egy idősebb férfi.

-Igen uram! Nem történt nagy baj!- mondta halványan mosolyogva hiszen nem gondolta volna, hogy bárki is megáll azért, hogy odamenjen hozzá.

Hazaérkezése nem ment oly könnyen mint gondolta hiszen 6 barátja a lakása előtt várakozott míg Minho a saját udvarában várta barátait.

-Viszlát!- mondta miközben kinyitotta a kaput és betolta motorját.

-Jisung ezt komolyan gondoltad?- kérdezte Changbin idegesen.

-Mit?- nézett rá miközben levette a bukósisakját.

-Azt, hogy dühösen felpattansz a motorra és balesetet szenvedsz! Fent van a neten ahogy lerepülsz a motorodról! Csoda, hogy nem lett semmi bajod!- lépett előre Chan.

-Figyeljen mindenki, mert egyszer mondom el! Nem vagytok a barátaim! Nem mondjátok meg mit tegyek és azt sem, hogy mit csinálok rosszul. Nem lett semmi bajom, de ha a kórházba kötöttem volna ki se lett volna hozzá közötök! Legyetek Minhoval, engem pedig hagyjatok magamra és minden rendben lesz.- mondta miközben mind a 6 fiún végignézett.

-Jisung, miért csinálod ezt?- kérdezte Jeongin könnyes szemekkel.

-Mert nem veszitek észre, hogy állandóan lekoptattok csak, hogy Minhoval legyetek. Hazudtatok nekem minden alkalommal amikor Minhoval találkoztatok holott megbeszéltük, hogy nem változik semmi sem.- válaszolt Jeonginnak majd folytatta. -Én nem tartozom közétek és ezt már a szakításunk napján észrevettem. Én csak hozzátok vágódtam amikor összejöttem vele és csak elfogadtatok. Jól meg leszek egyedül srácok szóval ne törődjetek velem!

Jisung intett egyet majd bement a lakásába és magára zárta az ajtót is. Nagyot sóhajtva lekapta magáról a felesleges cuccait majd felment a szobájába és behúzta a függönyt is.

Telefonját kezébe véve felhívta édesanyját és szemeit lehunyva várta, hogy felvegye.

-Szia Jisung! Minden rendben?- szólalt meg anyja boldogan.

-Persze anya! Öhm, áll még az az ajánlat Japánban?- kérdezte halkan miközben az ágyán lévő lepedőt piszkálta.

-Igen áll még, de miért? Biztosan minden rendben?- kezdett el aggódni édesanyja.

-Csak foglalj nekem jegyet Japánba. 2 hét múlva találkozunk!- mondta majd egy szeretlek után letette.

Szemeiből hullani kezdtek a könnyek pedig megfogadta, hogy nem fog sírni. Erős akart lenni, de nem ment. Az, hogy új életet kezd Japánban mindent megváltoztat. Már nincs semmi ami Szöulhoz köti őt. A barátja dobta őt, a barátai pedig már nem a barátai.

Jó pár nap telt el úgy, hogy bement az iskolába és nem szólt senkihez sem. Nem figyelt az órákon hanem azon gondolkodott, hogy mivel kezdje az otthoni pakolást. A kiköltözéshez rengeteg erő kell neki hiszen oly sok jó emlék köti őt a lakáshoz.

Ahogyan az udvaron áll és a házat bámulja lelki szemei előtt látja a Minhoval közös boldog perceket. A barátaival eltöltött estéket és délutánokat. Boldog volt és maradni akart Szöulban, de már nincs ami visszatartsa őt.

-Nincs sok időnk hátra!- mondta majd bement a lakásba és a dobozokra pillantott.

Másnap az iskolában a kiiratkozásról érdeklődött ami az egész iskolát végigjárta.

-Jisung ki fog íratkozni!-mondta hangosan Felix amikor odaszaladt a csapathoz.

-És aztán?- kérdezte Minho szemeit forgatva.

-Milyen és aztán? Jisung a hétvégen elköltözik Japánba és beíratkozik abba az iskolába amit főként miattad mondott le!- ült le a padra hiszen már szédült a hír miatt.

-Felix, ez csak titeket érdekel!-fogta meg villáját Minho étkezésre készülve.

-Minho, önmagában sem értjük a mai napig, hogy mégis miért szakítottál Jisunggal!-verte ki a villát a kezéből Hyunjin.

-Mert..nem éreztem azt amit kellett volna és kész!- mondta majd felállva helyéről távozni akart.

-Visszaülsz te színész!- fogta meg csuklóját Seungmin és lerántotta maga mellé. -Mondd el a valódi okot, most!- parancsolt rá az idősebbre.

-Az anyja küldött nekem egy fenyegető sms-t, hogy ha nem szakítok Jisunggal akkor kirúgassa a szüleimet a munkahelyeikről és az én lakásom is oda lesz. Jisung szülei befolyásos emberek így nem tehettem mást. Azt akarta, hogy Jisung Japánba menjen és elérte amit akart. Nem tehettem meg ezt a szüleimmel és Jisung nem hitt volna nekem. -magyarázta el hadarva a dolgokat hiszen nem akart elgyengülni.

-De nem hagyhatjuk, hogy Jisung elmenjen! Szeret téged még mindig és nem veszíthetitek el egymást örökre azért, mert az anyja egy hülye picsa!- pattant fel a székből Changbin majd kiindult az ebédlőből.

A többiek utána siettek és együtt kezdték el keresni Jisungot aki már otthon pakolászott. Az utolsó útjuk Jisunghoz vezetett aki az udvarban üldögélt.

-Jisung!- kiáltott rá Chan mire az említett felemelte a fejét. -Nem költözhetsz Japánba!- állt a fiú elé.

-Ugyan miért nem? Nincs semmi ami itt tartana! Jobb lesz nekem ott és nektek is jó lesz ha Japánba megyek. -rántotta meg vállait majd felkelt a földről és beakart menni a lakásba.

-Jisung, kérlek! Ne menj vissza!- ragadta meg Minho a csuklóját.

Jisung szemei kikeredtek hiszen nem gondolta volna, hogy hallja meg ezt a gyengéd hangot felé irányulva. Minho felé fordulva nyelt egy nagyot és szemeibe nézett.

-Miért ne menjek Minho? Elhagytál engem és főként miattad maradtam itt! Azt hittem majd boldogok leszünk együtt, de te egy hónapra rá elhagytál engem, mert nem bírtál elviselni. Azt mondtad már nem szeretsz engem, mert megfojtva érzed magad a kapcsolatunkban. Mégis miért kellene maradnom?- próbálta kirántani csuklóját Minho kezének gyenge szorításából.

-Mert szeret téged és mi is szeretünk! Nem akarunk téged elveszíteni. Hagyd, hogy Minho elmondjon neked mindent és kérlek higyj neki!- szólalt meg Seungmin egyenesen Jisung szemeibe nézve.

Jisung csak aprót bólintott Seungmin szavaira hiszen ő volt az egyetlen aki mondhatni soha nem hagyta cserben. Természetesen elment Minho bulijára amikor szüksége volt rá, de a szakítás után ő foglalkozott vele a legtöbbet.

Jisung kinyitotta az ajtót és beengedte Minhot. Leültek a kanapéra és a kisebb csendben várta az idősebb magyarázatát.

-Nem azért szakítottam veled, mert nem szerettelek téged és nem is azért, mert megfojtva éreztem magam a kapcsolatunkban.- kezdett bele lassan.- Anyukád..Szóval anyukád küldött nekem egy üzenetet amiben leírta nekem, hogy szakítsak veled. Ha nem tettem volna meg akkor a szüleimet kirúgják a munkahelyükről és a lakásom is odavész. Próbáltam mindent megtenni azért, hogy ne kelljen megtennem, de nem tehettem ezt a szüleimmel. Nem érdekel velem mi lett volna ha te velem vagy, de a szüleim nem veszíthetik el a munkájukat.

Jisung lassan pislogott és nem hitte el azt amit Minho mondott. Dühöngni akart és leordítani őt amiért ilyeneket hazudgál, de a magasabb megmutatta a mobilját. Rég kiakarta törölni az üzenetet, de végül nem tette és milyen jól tette.

-Én..De mégis miért?- kérdezte a telefont bámulva miközben könnyekben tört ki. -Azt mondta elfogad és, hogy azt akarja, hogy boldog legyek. Tönkretett mindent..-sírt keservesen miközben a telefont is letette maga mellé.

Képtelen volt elhinni, hogy az anyja ilyen tett azért, hogy Japánba költözzön és úgy éljen ahogyan ő akarja. Minho azonnal karjaiba zárta a fiút aki úgy kapaszkodott belé mintha az élete múlna rajta. Hiányzott neki ez az érzés. Hiányoztak neki az idősebb ölelő karjai és forró csókjai egyaránt. Hangjának nyugtató ereje és végül szívének érte való hangos dobbanása.

Az anyja vette el ezt tőle és mérhetetlen haragot érzett iránta. Elvette tőle Minhot és megfenyegette azokat akiket szeret. Saját telefonját kezébe véve felhívta az anyját és tájékoztatta arról, hogy nem megy Japánba. Hosszas veszekedés alakult ki kettőjük között amit Minho csendben hallgatott végig.

-Nem érdekel anya, hogy jót akartál nekem vagy sem! Megfenyegetted a barátomat és a családját. Fájdalmat okoztál nekem és ezt nem tudom csak úgy félredobni. Napokig csak sírtam és alig ettem, mert Minho az életem. Nélküle nem érek semmit és számtalanszor elmondtam ezt neked. Ha ő nincs akkor én sem vagyok! Nem akarok Japánban iskolába járni, mert teljesen megvagyok elégedve azzal az iskolával ahová járok jelenleg. Ne haragudj, de ne is keress egy jó darabig!

A telefonbeszélgetés végeztével Minho közelebb lépdelt a fel alá járkáló Jisunghoz és derekára fogott.

-Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked és bár boldognak tűntem..közel sem voltam az. Nélküled nehéz boldognak lennem Han-ah!- mondta majd kezeit arcára vezette.

Jisung kissé könnyes szemekkel nézett a narancssárga hajúra majd szorosan magához ölelte őt.

-Lennél újra a párom Han Jisung?- suttogta a kisebb fülébe aki hevesen bólogatni kezdett és a nyakába ugrott.

Minho mosolyogva tartotta meg majd a kanapéra ülve ajkaira mart és addig csókolta őt ameddig ki nem űzte a kisebből az összes haragot és dühöt..

VÉGE!