"Hosszú út áll még előtted! Egy nap te fogod uralni ezt az országot és mindent meg kell tenned a népedért. Olyan uralkodó légy akit tisztelnek és szeretnek, de rettegjenek tőled!"

-Megint atyánk szavai járnak a fejedben?- kérdezte a királynő testvérétől.

-Ez az egyetlen tiszta emlékem róla!- állt fel az asztaltól Jisung majd meghajolt és távozni készült.

-Jisung! Nem az ellenséged vagyok akivel így kellene bánnod!- szólt utána mire a fiatalabb megtorpant.

-Te talán nem, de az akinek az utasításait követed ő az ellenségem!- nézett át válla felett, hogy nővérére pillantson.

-Ő csak jót akar nekünk és a népünknek. Ő volt az aki világra hozott bennünket!

Jisung nem szólt egy szót sem csak kilépett az óriási ajtón és sétára indult. Nem akarta elfogadni, hogy édesapja akarata sose fog teljesülni hiszen anyja parancsol. Ő választotta meg nővérét uralkodónak hiszen őt könnyebb manipulálni. Egyedül érzi magát a családban és csak a szolgáira számíthat. Szolgáin kívűl mindenki tartja tőle a távolságot hiszen úgy tudják róla, hogy leprás.

Apja halála utána az anyjának nevezett személy kijelentette, hogy leprás s így nem lehet belőle király. Eleinte azt gondolta, hogy valóban ebben a betegségben szenved míg nem rájött, hogy nem úgy néz ki mint ahogyan azt az orvosok megjósolták. Érezte a fájdalmat az összes porcikájában és nem értette, hogy miért kell kötéseket és arcmaszkot viselnie. Amikor közölte anyjával, hogy tud a hazugságáról meg lett fenyegetve miszerint ha nem játssza továbbra is azt, hogy beteg száműzi az országból.

-Elegem van ebből az ostoba játékból!- nézett bekötözött kézfejére.

Amikor a várban sétálgatott mindenki félre állt útjából, de tudta nagyon jól, hogy ebben semmiféle tisztelet nem volt. Elege volt abból, hogy mindenki csak a leprás hercegként említi őt és még a nevével sincsenek tisztában.

Atyám bár élnél még! Nem kellene mindezt elviselnem. Te uralnád ezt az országot és nem az aki sose szeretette egyetlen fiát.

Szemeit egy pillanatara lehunyta majd erőt véve magán indult tovább. Maga sem tudta, hogy merre tart. Percek alatt találta magát édesapja sírjánál a királyi udvarban.

-Mondd!- szólalt meg Jisung amikor érezte, hogy valaki áll mögötte.

-Elnézését kérem uram! Nincs semmi mondanivalóm csupán láttam, hogy egyedül van.- válaszolt a leghűségesebb lovag.

-Mindig egyedül vagyok Minho! Ez a sorsom.- fordult meg miután egy utolsó pillantást vetett édesapja sírjára.

-Nem uram! Én mindig maga mellett leszek!- hajolt meg jó mélyen ami mosolyra késztette a fiatal herceget.

Jól esett az ifjú hercegnek, hogy a lovag nem bánik vele úgy mint egy beteg emberrel. Nem tartja tőle a távolságot és ha tehetné egésznap társalogni vele.

-Köszönöm Minho!- mondta majd utoljára apja sírjára pillantott.

A lovag meghajolt előtte Jisung pedig távozott. Léptei gyorsak voltak és magabiztosak. Bár egész életében anyja ostoba játékát kellett játszania, de sosem hunyászkodott meg senki előtt sem. Olyan titkot rejtett maszkja mögött ami miatt megengedhette magának a tiszteletlen viselkedést anyja és néha talán nővérével szemben is.

-Mégis hol voltál? Már mindenhol kerestelek!- jelent meg előtte nővére.

-Az udvaron időztem kicsit. Ha ezt sem szabad csak, mert leprás vagyok akkor zárass be a lakosztályomba!- mondta meg sem állva.

-Jisung! Én nem ellened vagyok, én csak aggódom!- kiáltott utána ami elérte, hogy megálljon.

-Csak fogadd el, hogy nem élem meg a 30. életévemet sem!- nézett mélyen testvére szemeibe majd magára záratta lakosztálya ajtaját.

Nagy levegőt véve lekapta arcáról a maszkját majd földhöz vágta ami hangos csattanással ért földet. A kötéseket szinte letépte magáról és legszívesebben ordított volna. Az előtte lévő tükör egy egészséges herceget mutatott ki akár király is lehetett volna.

-Kit választottál magadnak hitvesedül atyám?- kérdezte miközben szekrényéhez lépett. -Nem ezt az életet szántad nekem!- nyitotta ki a bútor ajtajait mi mögött ott rejtőzött az összes maszk mi gyermekkora óta takarja arcát.

-Nincs nekem semmi bajom mégis halálos beteget kell játszanom. Király lehetnék, de mindenki azt hiszi leprás vagyok.

Hosszú és kínkeserves volt minden egyes napja a palotában, de nem tudott volna száműzöttként élni. Sokszor elakarta mondani nővérének, hogy sosem volt beteg, de nem tehette. Az anyja mindig megállította benne. Néha azt kívánta bárcsak életét veszítené hiszen akkor befejeződne a szenvedése. Nem kellene leprásként élnie és talán király is válhatna belőle.

A benne lévő harag által képes lett volna végezni anyjával, de ő nem volt gyilkos. Az apja nem akarta, hogy gyilkosság által jusson trónra ahogyan azt mások tették. Várt..minden egyes nap arra várt, hogy édesanyja végre beteg legyen. Az sem érdekelte, hogy nővérének mennyire fájna édesanyjuk halála. Csak azt akarta, hogy megszabaduljon a bélyegtől amit anyja miatt aggattak rá.

Ő volt a leprás herceg aki sosem lehet a betegsége miatt király. Számtalanszor megfogadta, hogy egy nap ő lesz a leprás király ki egy bizonyos napon meglepi népét és feltárja az igazságot.

-Uram! A királynő hívatja őt!- kopogtatott egyik cselédje.

Nagyot sóhajtva tette magára a kötéseid majd felvette a földről a maszkot amit arcára illesztett.

-Mit akar tőlem?- kérdezte miközben kinyitotta az ajtót.

A cseléd nem tudott választ adni kérdésére így kénytelen volt megjelenni előtte.

-Anyánk beteg! Nem sok ideje van hátra..-közölte a királynő a hírt mit már egy ideje tartogatott magában.

-Jobban teszem ha nem mondok egy szót sem nővérem. Tudod jól, hogy vélekedek édesanyánkról.- válaszolt a maszkos fiú.

-Nem hat meg egy kicsit sem, hogy haldoklik és napokon belül temethetjük?- akadt ki az idősebb.

-Ugyan miért kellene? Talán mert világra hozott engem? Sosem tartott gyermekének engem és ezt minden lépése bizonyította is. Ha megbocsátasz távoznék lakrészembe.- igazította meg maszkját majd az ajtó felé vette az irányt.

Lelke mélyén örvendett a hírnek mit nővére mondott neki. Nem gondolta volna, hogy egy nap beteljesedik kívánsága. Érezte minden porcikájában, hogy hamarosan kitudódhat az igazság.

-Minden rendben uram?- kérdezte az előtte álló lovag kivel majdnem összeütköztek.

-Természetesen Minho! Minden a legnagyobb rendben.- válaszolt kedvesen majd tovább ment lakrésze felé.

Minho értetlenül pillantott a herceg után hiszen ő maga is tudta, hogy mit kap hírül nővérétől. Bár tudta jól, hogy a herceg és édesanyja nem ápolnak jó viszonyt egymással mégis azt gondolta, hogy haldoklása majd megviseli őt.

A kastélyban senki sem tudta, hogy mi az oka annak, hogy a herceg ifjú kora óta nem képes anyjaként tekinteni a nőre ki kínok között szülte meg őt. Szerette volna kideríteni mi okozza köztük az ellenszenvet, de sosem jutott tovább annál, hogy a fiú talán a leprája miatt utálja az anyát.

-Gond van Minho?-lépett mellé Changbin.

-Csak elgondolkodtam kicsit. A herceg hírül kapta édesanyja betegségét mégsem tűnik szomorúnak. Ennyire utálná azt ki világra hozta?- nézett a fekete hajúra aki csak vállát vonta.

-Nem tudhatjuk mi folyik kettőjük között. A királyné sem tud róla semmit. Ha tudni szeretnéd mit érez a herceg akkor a csatlósaival beszélj!- mondta majd intett és helyére indult.

Jisung asztalánál ülve szedte le jobb kezéről a kesztyűjét majd apja utolsó levelét vette kezébe és olvasni kezdte. Apja halála megviselte őt hiszen fiatal volt mikor elveszítette. Ő volt az aki tényleg úgy viselkedett vele mint a fiával. Szerette volna, hogy ha Jisung lenne az ország királya. Dühös volt amiért nem vált valóra apja kívánsága és nem azért, mert annyira király szeretett volna lenni.

-Uram!-kopogtattak mielőtt benyitottak volna.

Jisung azonnal kezére kapta a kesztyűt majd engedélyt adott, hogy szolgája szobájába térjen.

-Meghoztuk a vacsoráját!- hajolt meg a hölgy előtte.

A herceg bólintott egyet majd elrakta édesapja levelét. Vacsoráját asztalára tették majd azonnal távoztak is hiszen senki sem láthatta Jisung arcát. Ő csak ezt kapta..Kiskora óta egyedül vacsorázik lakrészében, hogy senki se lássa arcát miről azt gondolják, hogy deformált.

Nagyot sóhajtott majd maga mellé helyezte maszkját. Eközben Minho lovagot nem hagyta nyugodni Jisung jókedve. Tisztában volt, hogy egykori királyuk felesége milyen állapotban van. Napról napra egyre csak gyengül és ágyához van kötve.

-A herceg jól van?- kérdezte Jisung ajtaja előtt álló szolgáló nőt.

-Igen uram! Nem rég vittük be a vacsoráját. Nem tűnt bánatosnak!-válaszolt a fiatal lány.

-Szeretnék bemenni hozzá!- mondta miközben az ajtóra pillantott.

-Sajnálom uram, de nem lehet! A herceget nem zavarhatják meg vacsorája közben..az arca miatt!-mutatott saját arcára félénken.

-Csak jelentse be, hogy itt vagyok, kérem!

A hölgy nem mondhatott nemet így kopogtatott a herceg ajtaján.

-Uram..Lee Minho szeretne bebocsátást kérni!- mondta a férfire nézve.

Jisung fejét felkapva rakta le villáját majd megtörölte a száját. Maszkját arcára tette majd kesztyűjét is kezére kapta. Az ajtóhoz indulva ő maga nyitotta azt ki és Minhora nézett.

-Baj van Minho?- kérdezte meglepve hiszen senki sem szokta vacsora idején zavarni őt.

-Nincsen uram! Csupán szerettem volna tudni, hogy minden rendben van e?! Bocsánat, hogy megzavartam.-mosolyodott el kedvesen.

Jisung szíve hatalmasat dobbant hisz jól esett neki, hogy Minhot ennyire érdekelte az állapota. A kastélyban ő az egyetlen kit érdekel, hogy mit érez és nem csak a leprás herceget látja benne.

-Nincs semmi baj! Minden a legnagyobb rendben van. Nem változott semmi utolsó találkozásunk óta.- viszonozta mosolyát mit Minho nem láthatott.

-Akkor nem is zavarnám tovább! Jó éjszakát Jisung herceg!- hajolt meg majd megvárta amíg Jisung becsukja az ajtót.

A herceg kissé kelletlenül csukta be az ajtót így Minho távozhatott. Boldog volt a fiú amiért a lovag nevén szólította őt. Amióta ismeri a lovagot azóta tudja, hogy másféle érzelmeket táplál iránta mint kellene. Egy ideig azt hitte, hogy csak azért érez így, mert a lovag másképp bánik vele, de végül rájött, hogy nem egészen így van.

Vacsoráját befejezte majd leszedte testéről az összes kötést. Maszkját asztalára helyezte és egy alapos fürdés után tiszta ruhában ágyához sétált.

-Bárcsak ne kellene hazudnom mindenkinek!- suttogta majd ágyába feküdt és lassan az álmok mezejére lépett.

A reggeli órákban hangos kopogásra ébredt fel. Morcosan mászott ki az ágyából, majd egy palásttal takarta testét és felvette a maszkját.

-Mit akarnak ilyen korán?- nyitotta ki az ajtót és a Changbin nevezetű lovagra nézett.

-Édesanyja hívatja önt uram! Nem sok ideje van hátra és szeretne búcsúzni gyermekeitől.- válaszolt a férfi mire Jisung bólintott.

Az ajtót becsukva ledobta magáról a bordó színű palástot majd átöltözött. Nyakát és bal karját alaposan bekötötte majd fél kézzel arcot mosott. A maszkra pillantva sóhajtott egyet majd felhelyezte arcára. Jobb kezére felvette fekete kesztyűjét majd visszavette bordó palástját minek csuklya részét fejére aggatta. A hatalmas ajtón kilépve a lovagra nézett aki azonnal követni kezdte a fiút amikor elindult.

Léptei magabiztosak voltak és gyorsak. Nem volt bizonytalan és szomorúság sem látszott szemeiben. A lovag alig bírta követni őt hiszen törte magának az utat a herceg. A lovagok és a csatlósok is azonnal szétszéledtek amikor meglátták őt és Jisungot nem is érdekelte, hogy leprája miatt teszik ezt.

Az ajtót azonnal kinyitották neki ami előtt Jisung megállt és nagy erőt vett magán, hogy ne ő jutassa a pokolba az asszonyt.

-Kifelé!- mondta amikor belépett a lakrészbe.

Nem érdekelte kik vannak a szobában csak kettesben akart lenni anyjával. Az édesanya lányára nézve bólintott egyet majd ő is távozott a szobából.

-Dühöd egy cseppet sem csillapodott!-szólalt meg az anya.

-Mégis mit gondoltál? Elhitetted mindenkivel, hogy beteg vagyok és a 30. életévemet sem élem meg. A lovagok akiknek tisztelniük kéne engem azért adnak nekem utat, mert félnek a betegségtől. Azt mondtad a 12 éves fiadnak, hogy száműzeted ha kiderül, hogy nem is vagyok leprás. Amikor sírodat a föld alá helyezik mindenki tudni fogja a bűneidet! Nem játszom többé a megszégyenítő játékodat! Nyugodj hát békében édesanyám!

Jisung érzelmek nélkül távozott a szobából. Nem érdekelte, hogy édesanyja milyen állapotban van. Csak azért tért be hozzá, hogy elmondhassa vége a játéknak. Örömmel fogja nézni ahogyan eltemetik és ezen nem változtat semmi.

-Jisung!- kiáltott utána a királyné.

-Mondd!- állt meg majd a nő felé fordult.

-Mi táplálja dühödet édesanyánk felé? Nem is érdekel téged, hogy életét veszítheti.- nézett a fiú szemeibe amik nem mondtak számára semmit.

-Nincs itt az ideje, hogy tudd!- válaszolt majd megfordult és elindult lakosztálya felé.

Az éjszaka leple alatt Jisung apja sírja elé állt és csak figyelte. Nem beszélt és nem hullajtott könnyeket. Nem olyan rég adták neki hírül, hogy édesanyja elhunyt. Nem volt boldog, de nem is volt szomorú. Félt attól, hogy mi lesz a következménye annak ha leveszi arcáról maszkját.

-Nem érdemli meg, hogy melletted helyezzék nyugalomra, atyám!- vette le kesztyűjét majd a fejfára simított.

Kezét nézve egyre dühösebb lett hiszen nem borították sebek azt. Egészséges volt pont úgy mint teste többi része. Sóhajtva ült le a földre majd maszkjához nyúlva levette azt arcáról. Apja nevét nézte majd a kezében lévő maszkra mi gyermekkora óta a része.

-Mi van ha nem tudok megválni tőle? Azóta viselem amióta elhunytál és nem tudom képes leszek arra, hogy lezárjam a múltat.- mondta halkan majd visszatette arcára amint halotta a lépteket.

-Nem kellene a földön ülnie. A végén megbetegszik.- szólalt meg mögötte a lovag.

Jisung kezére kapta a kesztyűjét majd felállt és Minho felé fordult. A férfi halvány mosolya megnyugtatta őt és utálta ezt az érzést. Sose lehet a férfival akit szeret és ez dühítette őt.

-Nem számít Minho!- mondta halkan.

-De számít hercegem! Még van ideje élni hisz az állapota nem romlott. Ne várja halálát hisz maga egy igazán gyönyörű ember!- fogta meg óvatosan a herceg kezeit.

Jisung szíve nagyot dobbant ahogyan kezeire pillantott. Gyermekkora óta nem ért hozzá senki hiszen féltek attól, hogy magul is elkapják a szörnyű betegséget. Hálás volt Minhonak amiért nem bánt vele beteg emberként.

-Jól esnek szavaid, de nem vagyok gyönyörű.

-Engem nem érdekel, hogy milyen betegségben szenved ahogy az sem, hogy maszk takarja arcát. Számomra gyönyörű marad.- mosolyodott el majd elengedte a fiú kezeit és távozott.

A nap igen hamar felkelt és Jisung egy szemhunyásnyit sem aludt. Képtelen volt elfogadni, hogy édesanyja koporsóját apja mellé helyezik. A királyi család és a palota személyzete a reggeli órákban gyűlt össze az udvarban. Mindenki jelen volt egyedül Jisung herceg nem ki lakosztályában szemezett vadonatúj maszkjával mit ő maga csináltatott.

-Vajon megadja a tiszteletét édesanyánk felé?- kérdezte a királyné Minho lovagtól aki nem tudott választ adni kérdésére.

Jisung kezébe vette a fekete maszkot majd arcára helyezte. Egykori ezüst maszkját pedig kezében tartotta mit palástjával takart. Az udvarra érkezve mindenki számára meglepetést okozott jelenléte. Ő volt az egyetlen aki még nem búcsúzott el az elhunyttól. Lassan közelítette meg a koporsót amit már a föld alá helyeztek és csak arra várt, hogy betemessék. Megszámlálatlan mennyiségű rózsa hevert a koporsón amit ő maga nem hozott magával.

-A lelkedért egyedül te feleltél! Emlékezz erre az utadon.- mondta majd megszorította maszkját a kezében és kibújtatta kezét palástja takarása alól.

-Mit akarsz azzal?- kérdezte nővére azonnal, de Jisung rá sem tekintett.

-Megígértem neked a halálos ágyadon!- mondta majd a koporsóra dobta maszkját mit felnőtt kora óta minden egyes nap hordott.

Hallotta ahogyan nővére rákiált, hogy mégis mit képzel magáról ahogyan az emberek véleményét is róla, de nem érdekelte. Tiszteletlen ember nem érdemel tiszteletet és Jisung ehhez tartotta magát. Megkeserítette egész életét így hát megszégyenítette koporsóját. Szó nélkül távozott a helyszínről és látta ahogyan megvetően tekintenek rá még maga Lee Minho is, de nem számított.

Arcáról levette a fekete maszkot és a kezében tartva sétált tovább a palota felé ami teljesen üres volt. Nem érdekelték a következmények ahogyan semmi más sem. A játéknak vége szakadt és egy nap tudatni fogja mindenkivel, hogy egész életében játszania kellett a beteg embert ki bármelyik nap meghalhat.

Hatalmas szobájába érkezve ledobta magáról palástját és asztalához ülve újra kezébe vette édesapja levelét. Arcára mosoly húzódott ahogyan olvasta majd letette és felállt a székéről. Szekrényéhez lépett majd kinyitva újra szembesült gyermekkora megkeserítőjével.

Maszkok..ezek kísérték végig az életét 9 éves korától kezdve a mai napig. 24 évesen jutott el odáig, hogy végre betehesse az utolsó maszkot a szekrénybe mégsem tudta még megtenni. Várni akart, de még maga sem tudta, hogy mire. Talán a megfelelő pillanatra, de tudta mikor is jön el az.

A napok lassan teltek és a királyné Jisung összes szolgáját elküldte egy másik palotába. Senki sem szolgálta ki a herceget és mindenki elkerülte őt. Megvetően pillantottak rá, de a herceget nem hatotta meg. A szolgák sosem voltak hasznára igazán és őt az sem zavarta ha napokig nem szolgálják ki a konyhán sem. Az első pár napot a szobájában töltötte utána pedig kimerészkedett édesapja sírjához aminek fejfáján már nem csak az ő neve szerepelt. Nem sokat időzött hiszen nem akarta látni anyja nevét és hallani sem akart róla soha többet. Elment a szolgák és a lovagok mellett anélkül, hogy rájuk nézett volna. Megakarta mutatni, hogy nélkülük is tud élni hisz évekig ezt tette. Gyermekkorában csak az anyja és egy orvos látogathatta őt. Szolgái a szoba előtt állhattak csak és a herceghez sem szólhattak. Nem kényeztették el és nem volt rászorulva a cselédekre sem. Talán kicsit élvezte is, hogy magányos lehet. Eddig is kerülték őt és ehhez ő teljesen hozzá volt szokva.

-Mégis hová megy hercegem?- kérdezte az egyik őr az udvar kapuja előtt.

-Messze!- válaszolt röviden.

-Uram, az állapota romolhat tisztátalan környezetben. Nem szabadna távoznia!- nézett fel a lóháton ülő hercegre.

-Az legyen az én gondom!- mondta majd az éppen nyíló kapun távozott is amilyen gyorsan csak tudott.

Az őr azonnal a palota felé kezdett szaladni, hogy jelentse a herceg távozását. Jisung pedig oly messzire ment amennyire messze csak tudott. Egy pusztán találta magát ahol levehette magáról a maszkját. A földre dobta majd az eget kezdte el kémlelni. Soha nem jöhetett ki a szabad ég alá a palotán kívűl és ezt szerette volna kiélvezni. Nem létező leprája miatt sok mindent nem tehetett meg és szerette volna pótolni azok egy részét. Azt mondták, hogy a tisztátalan környék ront a lepráján és hamarabb életét veszti, de ő tudta, hogy semmi baja sincs.

-Remélem nem találnak ránk egyhamar!- nézett a legelő lóra majd leült a földre és megvárta a naplementét.

Egész éjjel fent volt és a csillagokat kémlelte. Másnap reggel indult meg a palota felé bár nem sietett úgy mint amikor távozott. Mindenki ellene volt így nem félt attól, hogy magyarázni kellene tettét. A palota elé érve kelletlenül lépte át az óriási kaput és kikerülte a felé haladó királynét.

-Azonnal gyere vissza!- ment a fiú után aki lovát vezette. -Mégis mit gondoltál? Csak úgy elmész és nem térsz vissza egy egész napon keresztül? Elment az eszed Jisung?- záporozta kérdéseivel.

-Az eszem a helyén van királyné!-válaszolt egyetlen kérdésére.

-Jisung! A legnagyobb kárt okoztad magadnak ezzel a távozással!- ragadta meg a kezét, hogy megállásra kényszerítse.

-Teljesen jól vagyok szóval nem kell aggódást színlelned!

-Haragom jogos, de nem azt jelenti, hogy nem szeretem a testvéremet aki leprás. Bármikor romlani kezdhet az állapotod!

Jisung nem szólt egy szót sem csak meghajolt és távozott. A palotában összefutott Minhoval aki kikerülte őt. Bár bántotta őt, hogy a lovag elítéli őt, de tudta, hogy ennek így kell lennie.

Szobájába érkezvén amint levette magáról a palástját már nyílt is az ajtó ami hangos csapódással csukódott be. Jisung azonnal nővérére nézett és leült az asztalához.

-Elegem van a viselkedésedből! Eltűrtem, hogy utálod édesanyánkat, de azt már nem tudom, hogy tiszteletlenül bántál a koporsójával és elmentél innen holott te is tudod, hogy a tisztátalan környék nem tesz jót a leprádnak!

Jisung a kezén lévő kötést nézte majd felállt a székéből és közelebb sétált nővéréhez. Lekapta a kesztyűt a kezéről majd a földre dobta és a kezéről való kötést is szinte lépte magáról.

-Szerinted így néz ki egy leprás ember?- kapta le arcáról maszkját amit nagy erővel a földhöz vágott. -12 éves korom óta tudom, hogy semmi bajom, de ha elmondtam volna bárkinek száműztek volna ebből a palotából. Ez táplálja dühömet édesanyánk iránt! Azt hazudta, hogy halálos beteg vagyok amiért nem lehetek király csak hogy te magad legyél az uralkodó. Napról napra egyre jobban manipulált téged és elhitette veled milyen jó anya is ő csakhogy sose volt az. Megfenyegetett és arra kényszerített, hogy takarjam a testem és az arcom, hogy ne jöjjön rá senki arra, hogy valójában egészséges vagyok. Megfosztott mindentől ami boldoggá tett volna engem és büszkévé tette volna atyánkat. Egész életemben magányos voltam és senki nem mert a közelembe jönni ahogy te sem. A játék helyett a szobámban ültem egymagam és a szolgák sem lehetettek segítségemre. Megérdemelte, hogy a maszkommal temessék el amivel tönkretett engem!

A királyné arcán könnyek folytak öccsének szavai hallatára. Nem tudta levenni szemeit arcáról mit gyermekkora óta egyszer sem láthatott. Mindig azt hitte, hogy a lepra már teljesen eldeformálta arcát. Nem tudta elhinni, hogy az aki világra hozta képes volt ezt tenni az örökössel csak, hogy ne kerüljön trónra.

-Olyan gyönyörű vagy Jisung!- suttogta miközben a fiú egészséges arcára simított. -Bár tudtam volna mi megy a hátam mögött!- hunyta le szemeit majd jó szorosan magához ölelte öccsét.

Jisung hosszú évek óta érezhette valaki ölelését és nem tudta elmondani mennyire jól esett neki. Nem tudta, hogy ezek után mi következik és talán kissé félt is tőle.

-Le kell mondanom a királynői címemről!-engedte el a nő.

-Hogyan? Mégis miért?- kérdezte zavarodottan és megijedve.

-Mert te vagy a jogos örökös Jisung!- mosolyodott el halványan.

A lány magára hagyta a fiút kinek napok kellettek ahhoz, hogy fel tudja dolgozni amit a királyné mondott neki. Nem mozdult ki a szobájából csak is apjához beszélt akit végre büszkévé tehet. Maszkját arcára téve lépett ki az ajtón ahol már nővére várta őt. A koronázás napja van amit se a nép sem a palotában dolgozó emberek nem értettek. Hisz egy leprás ember nem lehet király. Nem értették miért mondott le a királynő és miért adja át a koronát a fiúnak.

Jisung csak abban a pillanatban eszmélt fel amikor a korona a fejére került. Az emberekre nézett kik végig nézték ahogy megkoronázzák. Ujjongtak mégsem örültek annak, hogy egy leprás lett a király.

-Ezúttal nem leprás herceg hanem leprás király leszek!- mondta nővérének aki mellette állt.

-Elmondhatnád, hogy semmi bajod sincs!-nézett a fiúra aki büszkén ült le trónjára.

-Így is tisztelniük kell!- válaszolta majd amint vége volt a ceremóniának elküldött mindenkit a teremből.

Jisung élvezte, hogy ő lehet a király, de néha furcsállta, hogy királynak szólítsák és nagyobb tiszteletet nyújtanak felé mint eddig.

-Nagyon ismerős vagy nekem!- nézett a paraszt fiúra aki előtte állt.

-Uram, én..- kezdett volna el magyarázkodni hisz a palotába való betörés miatt került a király elé.

-A betörés nem a legjobb megoldás arra, hogy lásd azt akit szeretsz! A fejedet is vétethetném ha nagyon akarnám.- állt fel trónjáról majd a fiú elé sétált. -Menj!- nyújtotta kezét a fiúnak.

A szőke azonnal megfogta kezét és Jisung segített neki talpra állni. Arcát alaposan megfigyelte majd elengedte a kezét és hátat fordított neki.

-Vigyétek Lee Minho lakosztályába majd adjatok neki egy normális ruhát. Mától a szolgálóm lesz!- nézett a két lovagra válla felett majd elküldte őket.

Trónjához lépve leült majd levette arcáról a maszkot és szomorúan felsóhajtott.

-Legalább tudom, hogy lett volna esélyem.- mosolyodott el szomorúan.

Könnyeit letörölte maszkjáról majd visszatette arcára és kinézett a hatalmas ablakon. Nővére az udvaron figyelte a lovagokat akik szórakozásból megküzdöttek egymással. Nagy levegőt vett majd távozott a hatalmas teremből egyenesen szobájába ahol a szekrényéhez lépett. Az arcán lévő maszkot a szekrénybe helyezte majd kivett egy másikat. Nővére készítette neki amikor kiderült az igazság. Egy fehérre színezett maszk min fekete rózsák helyezkedtek el.

-Uram! A hercegné szeretné ha sétálnának egyet az udvarban!- jelent meg egyik szolgája aki a földet páztázta.

Jisung becsukta a szekrénye ajtaját majd elindult az udvar felé. Összefutott Minhoval aki azonnal megszólította őt, de nem állt meg csak felemelte bekötött kezét ezzel jelezve, hogy nem kíván vele beszélgetni...

FOLYTATJUK!