Úr isten erre a részre húszezer évet kellett várni és még így is egy lapos szar lett! Annyiszor ígérgettem, hogy lesz második része meg, hogy igyekszem vele, de ránézni is képtelen voltam hehe!

Most megembereltem magamat és befejeztem bár úgy érzem lehetett volna jobb is! Sajnálom ha csalódást okoztam nektek vele.
Azt kijelenthetem, hogy nem érte meg rá ennyit várni!😅

***

PART 2

-Minden rendben Hyunjin?- kérdezte Minho amikor a férfi elbambult pókerezés közben.

-Teljesen!- válaszolt majd letette a kártyáit és felállt a kényelmes székből.

Jisung a poklokat járta meg az utóbbi hétben. Az elvonási tünetek egyre erősebbek voltak és mellé minden egyes nap alaposan ellátták a baját. Az embereknek akik ott voltak mindennap meg kellett küzdeniük és ha veszítettek magánzárkába vitték őket. Jisung nem küzdött és azt se hagyta, hogy a nála fiatalabbak küzdjenek. Helyettük kapta a veréseket, vágásokat és a szúrásokat.

Mindig más fegyverrel kellett küzdeniük. Jisung tudta, hogy megérdemli a fájdalmat és csak azon volt, hogy végre meghaljon. Egyik sebe sem volt rendesen kezelve.

-Te jössz!- mutatott az egyik rab a másikra.

Jisung szinte azonnal a fiú elé állt ezzel vállalva az újabb mérkőzést. A fickó gonoszan elmosolyodott majd a kezébe kapott egy kést. Az őr Jisung kezébe is adott egyet majd elindította a párbajt. A rab ott vágta és szúrta meg ahol csak tudta annak érdekében, hogy a ranglétrán maradjon. Jisung a földön térdelt kezében a késsel amit megfordított majd az élére szorított. Testét átjárta a mély fájdalom és még több vér borította be a padlót. Olyan erősen szorította a pengét mintha az élete múlott volna rajta.

Minden erejét összeszedve felállt a padlóról és megindult a férfi felé aki készen állt támadni. Jisung lassan engedett a szorításból majd a kés nyelét megfogva szedte ki a tenyeréből. A kés pengéjét beborította a vére amivel olyan gyorsan vágta meg ellenfele combját, hogy annak nem is volt ideje felfogni. A rab combjához kapott mire Jisung beledöfte vállába a kést.

Hevesen vette a levegőt és már nem is érezte a fájdalmat. Nézte a rabot aki igyekezett visszatartani az ordítását. Az őr azonnal odament hozzá és kérte az épület orvosait.

-A G866F hazatérhet!- jelent meg egy másik őr majd távozott is.

Jisung egy pillanatra lehunyta szemeit majd amikor észhez tért megindult az ajtó felé. Meg se állt addig ameddig el nem hagyta az épületet. Nem tudta merre is kellene mennie így hagyta, hogy a lábai vigyék. Kezét oldalához szorította és úgy érezte, hogy összeesik az erdő közepén.

Nem adta fel..ment ahogyan csak bírt és meg sem állt még akkor sem amikor a lábai felakarták mondani a szolgálatot. Nem evett, nem ivott és tele volt sebekkel. Frissel és régivel. Azok ellenére, hogy meg akart halni küzdött az életéért..azért, hogy aztán maga  a vezér oltsa ki az életét.

Meg akarta ölni őt..vagy csak rátámadni. Nem érdekelte semmi sem csak az, hogy szembe köpje őt. Elhozta a városból amit úgy gyűlölt azért, hogy több szenvedést éljen át mint az évek alatt valaha. Bánta, hogy megfogta Hyunjin kezét ahelyett, hogy leugrott volna.

-Nem úgy tűnik mint aki rendben van!- mondta Changbin.

-Elküldte őt a halálba! Lehet már rég kinyírták csak azért, mert nem felelt meg a kibaszott elvárásainak!- emelte fel egy kicsit a hangját. -Utána nézhettél volna, hogy kit akarsz annyira a bárodba! Hagynom kellett volna, hogy leugorjon a hídról, mert még az is jobb halál lett volna neki mint amit ott kellett átélnie!- intézte a szavait Minhonak.

-Uram..látogatója jött!- jelent meg az egyik testőre az ajtóban.

Minho intett egyet mire a testőr beengedte őt..

Jisung az irodába belépve megállt Hyunjin mellett aki aggódó szemekkel vizslatta. Hozzá akart érni, de eltolta a kezét. Egyenesen Minho szemeibe nézett mély gyűlölettel. Oldaláról levette sérült kezét majd megindult a vezér felé.

-Jisung..-szólította meg Hyunjin.

-Elhozattál ide..-kezdett bele halkan.- Azért, hogy aztán megjárasd velem a poklot..-támaszkodott meg az asztalon ami azonnal véres lett. -Nem tudsz..-nyúlt bele zsebébe.- Ennél nagyobb szenvedést okozni!- nyomta véres tenyerét Minho mellkasának.

Mielőtt Minho vagy bárki hozzáérhetett volna elvette kezét onnan így a vezér ölébe hullott a fecskendő egy adag heroinnal benne.

-Ezért ki is nyírhatnálak!- szólalt meg a vezér kezébe véve a fecskendőt.- De ez a legnagyobb szenvedés számodra..-vette le a fecskendő kupakját.

Hyunjin hevesen verő szívvel nézte főnöke kezében a fecskendőt és meg sem tudott mozdulni. Nem akarta engedni, de mielőtt cselekedne golyót kapna a fejébe.

-Mindig is tudtam, hogy nem vagy olyan kedves mint amilyennek mutatod magad.- lépett hozzá közelebb. -Az iskolában is a halálomat akartad?- kérdezte mire Minho keze megállt a levegőben.

Minho a fiú arcát leste, de egyszerűen nem ismerte őt fel.  Jisung felismerte őt és ez aggasztotta őt.

-A gazdag menő srác aki az iskola nyomorékjának a mentsvára volt.- mondta halkan mire Minho felpattant a székből.

-Ne merd így nevezni!- ragadta meg a fiú rabruháját nyakánál.

Vészesen közel hajolt az arcához és bármelyik pillanatban képes lett volna megfojtani őt amiért az egyetlen fiút akit szeretett szájára mert venni.

-Én vagyok az a nyomorék!- suttogta dühösen.

A vezér szorítása folyamatosan gyengült és végül teljesen elengedte Jisung ruháját aki a földre zuhant.

-Vigyétek az orvosiba!- parancsolt rá a szobában lévőkre majd idegesen a hajába túrt.

Jisung csak annyit vett észre, hogy Hyunjin felkapta a földről és sietett vele az orvosi szobába. Az idősebbre felnézve látta az aggódást a szemeiben. Nem tudott rá haragudni ahogy senki másra sem. Szemeit lehunyva aludt el Hyunjin karjaiba és még mindig azt remélte, hogy soha többé nem nyissa ki szemeit.

-Túl sokat ittál már!- vette el Changbin vezére elől a poharat amibe már italt is képtelen volt tölteni.

-Bántottam őt..-suttogta miközben maga elé bámult.

-Ne emészd magad! Sok embert bántottál már.- mondta a fekete hajú.

Jisung alig egy hét alatt kikerült az orvosiból és bár sok mindent nem csinálhatott, de hasznára volt az embereknek. Minho bárja megnyílt és énekelhetett kedvére. Ez persze azzal járt együtt, hogy a részeg testőrök elég sok mindent megosztottak vele. Tanácsokat adott és segített amiben csak tudott. Ha valakinek hasonló problémái voltak mint neki ült rajta egy napot és csak azután adott tanácsot. Nem akart hülyeségeket mondani senkinek sem.

Hyunjin egyre közelebb került hozzá és már szinte barátnak mondhatták egymást. Jisungnak ez sokat jelentett hiszen nem voltak barátai. Senki nem törődött vele az iskola után.

Minho távolról figyelte a fiút és mindent megkapott amit csak kinyögött a száján. Bűntudata volt amiért képes volt bántani őt. Soha nem érzett bűntudatot azért, mert életeket oltott ki vagy éppen megkínzott valakit. Nekik ezek nem számítottak hiszen ebben nőtt fel. Külső szemmel normálisnak mondható élete volt, de amikor hazaért a halál vette őt körül. Jisung mindig is más volt számára.

-Legalább tudom, hogy miért hagytál magamra érettségi után!- szólalt meg valaki a háta mögött mire azonnal megfordult.

-Miattam lettél olyan amilyen?- kérdezte a maffiavezér.

-Előtted és veled is olyan voltam amilyen annyi különbséggel, hogy nem voltak függőségeim!- vonta meg vállait a fiú. -Azon vagyok, hogy ne essek vissza. Hyunjin hyung sokat segít nekem.- mondta majd halványan elmosolyodott.

-Örülök!- nézett a fiúra majd megköszörülte a torkát és távozott.

Jisung nézte ahogy az idősebb elsétál majd sóhajtott és elindult a bár felé. Ma is dolgozik, de úgy érezte beszélnie kell Minhoval. Érezte, hogy amióta megtudta ki is ő valójában kényszeresen akarja rendbe hozni azt amit elrontott. Nem gondolta volna, hogy még mindig ennyire lelkén viseli a sorsát. Évek teltek el azóta, hogy külön váltak útjaik, de Minho még mindig annak a fiúnak látja őt aki akkor volt.

A munka után erőt véve magán sétált Minho lakásához ami a maffia épület mellett volt, logikusan. Az őrökhöz még csak szólnia sem kellett máris beengedték a lakásba ami meglepte őt. Bent találkozott Hyunjinnal akit boldogan köszöntött.

-Mi szél hozott erre ilyen későn?- kérdezte az idősebb értetlenül.

-Minhohoz jöttem!- válaszolta mire az idősebb meglepetten bólintott.

-A szobájában van fent! A legszebb ajtón kopogtass!- mondta a magasabb majd visszaállt a helyére.

Jisung pulóverét megigazítva magán indult meg felfelé a lépcsőn majd ahogyan azt Hyunjin mondta a legszebb ajtón kezdett kopogtatni. Minho kissé feszülten nyitotta ki az ajtót, de amikor megpillantotta Jisungot arca azonnal ellágyult.

-Beszélni szeretnék veled!- mondta egyenesen a vezér szemeibe nézve.

-Gyere be!- állt félre.

Jisungnak furcsa volt, hogy az idősebb nem öltönyben áll előtte hanem egy fekete pólóban és szürke melegítőben. Bement a szobába ami gyönyörűbb volt mint a ház maga. Körbenézett és egyszerűen nem tudta levenni a szemeit a bútorokról főleg az ágyról. Hatalmas volt és rettentően kényelmesnek tűnt. Jisung megborzongott amikor eszébe jutott a hely ahol lakott. Az ágynál még a föld is kényelmesebb volt így legtöbbször ott hajtotta fejét álomra.

-Ülj le!- mondta Minho az ágyra mutatva.

-Inkább állni szeretnék!-nézett a férfire aki Jisunggal ellentétben leült.

Úgy érezte, hogy nem érdemli meg azt, hogy egy ilyen gyönyörű és tiszta ágyra helyezze magát. Úgy gondolta már a jelenlétével bemocskolta a szobát ami miatt elég rosszul érezte magát

-Csak azt szeretném mondani, hogy nem szükséges ennyire kényszeresen jóvá tenni mindent!- bökte ki amiért jött.

-Jisung, bántottalak méghozzá nem is kicsit! Bármit megteszek azért, hogy helyrehozzam, mert nem ezt érdemelted! Tőlem nem..

Jisung csak elmosolyodott majd odasétált hozzá. Nem túl közel hiszen valóban nem akarta bepiszkolni azt a gyönyörű ágyhuzatot.

-Nem tudtad, hogy én vagyok és nem is akartam, hogy tudd! Én sem ismertelek fel ha ez megnyugtat csak akkor amikor bementem az irodádba!- mondta visszaemlékezve azokra pillanatokra. -Hogy őszinte legyek..az egész út alatt csak azért küzdöttem az életemért, hogy eléd állhassak és megöljelek téged..vagy csak rád támadják..Csak azt akartam elérni, hogy kioltsd az életemet, hogy ne nekem kelljen, de aztán belenéztem a szemeidbe..

-Miért nyúltál a drogokhoz Jisung?-kérdezte a fiú szemeibe nézve.

-Mert nélküled nem ért az életem semmit. Üres volt nélküled a világ és nem volt kiért felkelnem minden reggel. A drogok elhitették velem, hogy minden rendben van. Szebb volt tőlük minden még az a kis lyuk is ahol éltem. Azért kezdtem el, hogy túladagoljam magam, de nem sikerült. Sose mertem megtenni mégis mindig belőttem magam. A hídról sem tudtam leugrani soha pedig meg akartam tenni.-válaszolt le sem véve szemeit az idősebbről.

-Sajnálom, hogy magadra kellett hagyjalak! Én veled akartam lenni, de nem tehettem!- hajtotta le fejét majd nagyot sóhajtott.

-Most itt vagyok hyung!- mosolyodott el amit az idősebb nem láthatott. -Ha még mellettem akarsz lenni akkor meg van rá a lehetőséged.

-Azt akarom, hogy vidám dalokat énekelj mint ahogyan régen! Azt akarom, hogy ugyanolyan szerelmesen nézz rám miközben énekelsz mint akkor!- állt fel az ágyról, hogy Jisung elé álljon.

Jisung meglepetten tekintett rá. Mindig azt gondolta, hogy érzelmeit jól elbírja rejteni az idősebb elől. Nem akarta, hogy tudja többet érzett iránta barátságnál. Nem akart mindent elrontani.

-Nem gondoltam volna, hogy észrevetted..-motyogta.

-Észrevettem bár nem akartam. Tudtam, hogy ha teret adok kettőnknek fájdalmasabb lesz a távozás.- fogta meg a fiatalabb hideg kezeit.

-És most teret adnál kettőnknek ha ezzel rendbe tudnál hozni mindent?- kérdezte a barna szemekbe nézve.

-Neked soha nem tudtam nemet mondani..és ez nem is változott!

Jisung szemei könnyesek voltak, de nem eresztette ki azokat. Nem érezte valóságosnak a párbeszédet és magát a helyzetet sem. Azt gondolta, hogy álmodik. Évekig magányosan élte mindennapjait aminek csak a végét kívánta most pedig az a férfi áll előtte aki középiskolás éveit jobbá varázsolta. Előtte állt a gyógyír minden problémájára és el is érte azt. Számára egyetlen dolog volt az életében ami elfelejtette vele ki is ő valójában..az pedig az éneklés volt. Ha azt mondták énekelj ő megtetette és egy kis időre eltűnt minden megoldandó probléma.

Ilyen volt Minho is. Amikor mellette volt nem érezte magát szennynek. Minho volt aki fényt hozott a sötét életébe és azt akarta, hogy ez folytatódjon. Azt akarta, hogy az idősebb újra elhúzza a függönyöket az ablak elől.

-Ha újra azt kéred, hogy énekeljek neked..soha többet nem hagyhatsz magamra maffia ide vagy oda!- pillantott le kezeikre majd vissza Minhora.

-Énekelj nekem Jisungie!- húzta halvány mosolyra ajkait.

Jisung elengedve az idősebb kezeit fonta karjait köré szorosan magához ölelve. Az ölelése olyan volt mint régen. Semmit sem változott. Ugyanolyan biztonságban érzi magát Minho karjai közt mint évekkel ezelőtt. Szíve heves dobogását füleiben is hallotta, de nem bánta. Tudta, hogy az apró szilánkok a helyükre kerülnek, mert Minho szerelme újra egy darabbá formálja azokat.

-De ha énekelsz nekem soha többet nem nyúlhatsz semmiféle droghoz! Az egyetlen függőséged csak is én lehetek!- tolta el magától kissé majd tenyereit arca két oldalára helyezte.

-Ígérem, hogy tiszta maradok ameddig mellettem vagy!-mondta halkan.

-Örökre!- simította meg hüvelykujjával orcáját.

-Örökre!- ismételte meg Jisung majd boldogan fogadta az idősebb ajkait sajátján.

VÉGE!