A poklot mint helyet sokan úgy képzelik el, hogy mindenhol a vörös illetve a piros szín dominál és borzasztóan meleg van.

Ha így képzelted el akkor valamilyen szinten tévedsz. Nincs döglesztő meleg és bár tényleg elég sok helyen megtalálható a piros és a vörös szín, egyáltalán nem mindenhol. A tengerek ahol nagyobbnál nagyobb szörnyetegek élnek olyan gyönyörű kék színben pompáznak mint a Földön. Az ég kék, a fű zöld, a virágok színesek, a fák levelei zöldek kivéve ha évszak váltás van. Az épületek is elég változatos színnel rendelkeznek. A pokol olyan mint a Földön létező országok és városok.

Meglepődtem amikor a halálom után nem valami szörnyűséges hely fogadott hanem egy város ahol hemzsegtek a rossz emberek. Furcsa volt amikor elítéltek csak, mert nem követtem el szörnyű gyilkosságot vagy bármi ehhez hasonlót.

A bankrablás tényleg semmi ahhoz képest amiért a többi ember itt van. Kitűnök ebben a városban és a mai napig nem is értem miért pont hozzájuk kerültem. A gyilkos, pszichopata emberek közé akiket mindig is elítéltem.

Kívülálló vagyok és bevallom őszintén bármit megtennék azért, hogy egy jobb helyre kerüljek. Nem szeret engem senki hisz az emberek nagy része nem érez semmit sem. Ha meglátnak az utcán a tengerbe vetnek, mondván falják fel a lelkem a mélyben élő szörnyetegek. Eddig mindig kiúsztam mielőtt megtörténhetett volna a baj, de most..önszántamból ugranék le a magasból, hogy aztán lehunyt szemekkel zuhanhassak. Hogy aztán érezhessem a testemen a szúró fájdalmat amit a becsapódás okozott. Hogy aztán...a testem halála után a lelkem is örökre eltűnjön.

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem azért lépek ki a házamból hosszú idő után újra, hogy véget vethessek a szenvedésnek. Szeretnék lassan haladni és nem sietni viszont tudom, hogy még a hajnalok hajnalán is veszélyben vagyok és én bizony nem akarok más keze által megszünni.

Kezeim remegnek amikor próbálok felmászni a legmagasabban lévő sziklára amin lenézve pontosan 20 méterre van a tenger amiben lelkekkel táplálkozó szörnyek vannak.

Szinte hallom ahogy nevetnek rajtam és suttogják a nevemet. Hallom ahogyan csámcsognak és érzem ahogyan a testemet cincálják szét csak, hogy minél hamarabb hozzáférhessenek az összetört szívemhez.

Szemeimet lehunyva lépek a széléhez közelebb és azon gondolkozom, hogy mégis mennyire jó ötlet ez. Egy mentálisan egészséges ember azt mondaná, hogy semennyire és a halálom előtt én is így gondoltam. De amióta a pokolba kerültem, egy rossz helyre, azóta ezt gondolom a legjobb ötletnek.

Halvány mosolyra húzva az ajkaimat kezdek hátrálni, hogy a pár méter hosszú szikláról futva vessem magam a mélybe. Lélektükreimet kinyitva veszek egy mély levegőt és lábaimat megmozdítva kezdek el futni egészen a szikla széléig.

Érzem ahogyan a lelkem könnyeimet megmutatva hívogatja jobban a szörnyeket a mélyben. Érzem ahogyan az elrugaszkodásom után a szél a hajamba kap. Érzem ahogyan a hangszálaim sikolyra készek mégsem hagyom, hogy rezgéseket bocsájtsanak ki.

Szemeimet lehunyva tartom és számtalanszor elképzelem, hogy mégis milyen fájdalmas lesz. Élvezem ahogyan zuhanok és a szél hangja sem zavarja füleimet.

A testem beleremeg ahogyan találkozik a hideg vízzel. Érzem a fájdalmat és a pánikot ami körbeöleli a testemet és a lelkemet egyaránt. Szemeimet nem merem kinyitni hiszen nem akarom látni a közelgő szörnyeket  akik arra várnak, hogy a süllyedő testemhez érjenek.

Összerezzenek amikor lehunyt szemeimmel is érzékelem a fényt ami pontosan 5 másodpercenként tűnik el. Ajkaimat mosolyra húzom hiszen tudom, hogy közeleg a tengerek legnagyobb és legvadabb szörnyetege. Ő volt a leggyorsabb és talán a legközelebb. Tudom, hogy várta már az összetört lényemet és én most megadtam neki amire olyannyira vágyott.

Érzem ahogyan fejével kíváncsian megböki az oldalamat. Tudni akarja, hogy élek-e még vagy már megfulladtam. Szinte érzem az örömöt szívében amikor testem beleremeg az óvatos érintésbe. 

Nem tudom eldönteni, hogy szemeimet kinyissam vagy hagyjam lehunyva és ne nézzek farkasszemet a gyilkosommal aki másodperceken belül tüntet el a pokolból. Még mindig félek tőle, de már egyáltalán nem érdekel hiszen pár másodperc múlva úgyis eszméletemet vesztem.

Szemeimet lassan kinyitva tapasztalom meg, hogy a szörnyeteg engem nézve szinte vigyorog. Olyan mintha fölényesen mosolyogva közeledne felém pedig ez egyáltalán nincs így. A szörny egyhelyben van és csak bámulja a gyenge testemet.

Talán megunta a várakozást míg eszméletemet veszítem..Olyan gyors, hogy nem tudom követni a szemeimmel. Már csak a nyálkás testét érzem magam körül és azt ahogyan összeroppantja a csontjaimat. Hallom a törések hangját és érzem a mérhetetlen fájdalmat.

Azért imádkozok, hogy a szívem végleg leálljon és szemeimet végleg lehunyjam. Testem égni kezd és nem tudom eldönteni, hogy az Istenhez való fohászkodás miatt vagy esetleg a szörny által okozott fájdalom miatt van.

Nagy és éles fogait érzem meg a bőrömbe marni amitől ordítani akarok, de már nincs erőm. Percek óta a víz alatt vagyok és fulldoklom mégsem tudok meghalni. Talán a szörny akar életben tudni egészen addig ameddig meg nem szerzi a lelkemet?

Szemeimet lehunyva hagyom abba a véres víz bámulását viszont lélektükreim kipattanak amikor megérzem a szörny körmeit a mellkasomba fúródni. Szépen lassan nyomja tovább azokat míg nem tenyerével megfogja a szívemet.

Élek, még mindig élek így éreznem kell a fájdalmat ami egyszerűen leírhatatlan. Ajkaim megremegnek amikor zokogás törne fel a mellkasomból, de egyszerűen nem megy. Ahogy a szörny szépen lassan tépi ki a szívemet a helyéről úgy szűnnek meg az érzelmeim.

Fejemet hátrafeszítve ordítok ahogyan csak bírok még magam sem tudom, hogy miért. Nem tudom, honnan van erőm ehhez viszont amikor a szörny szorítása lazul megértem.

Másodpercek és a testem eltűnik, megszerezte a szívemet és az eltűnésem után megszerzi a lelkemet is. A szörny teljesen elenged így kezemet szemeim elé  emelem.

Üveges tekintettel bámulom halványuló ujjaimat egészen a csuklómig. Nem tudom tovább nézni, egyszerűen kimondhatatlan ürességet érzek.

Szemeimet a szörnyre emelem majd a kezében dobogó szívemre amit éhes tekintettel bámul. Ajkaimat mosolyra húzva pillantok újra magamra és tudatosul bennem, hogy lábaim is kezdenek eltűnni.

Szemeimet lehunyom és biztosra tudom, hogy nyugodtság járná át a testem ha még éreznék bármit is az ürességen kívül.

-Miért?- kérdezem halkan ahogyan vízes és sebesülés mentes végtagjaimat bámulom.

-Mert én így döntöttem!- ül le mellém egy alig 24 éves férfi.

-Miért?- kérdezem meg ismét miközben szemeimbe könnyek gyűlnek.

Kezemet mellkasomra simítom és érzem tenyerem alatt a szívem gyors ütemét.

-Mert a sátán is lehet szerelmes!- suttogja a férfi miközben felém fordítja a fejét.

-Szerelmes?- veszem el kezem mellkasomról majd a sátánra emelem a tekintetem.

Azt gondolnátok a sátán egy undorító személy, de a férfi aki mellettem ülve bámulja a szemeimet szinte tökéletes. Barna szemek, szőke haj, tökéletes arc, pisze orr amin egy anyajegy foglal helyett, csókolni való ajkak.

-Igen, szerelmes! Régóta vártam már, hogy újra lássalak, de nem gondoltam volna, hogy az ordításodat fogom meghallani.- bámulja a kék eget majd feláll és a szikla széléhez sétál.

Csak bámulja a vízet mégis másodpercek múlva a szörny holtteste bukkan fel a víz felszínén. A szívem hevesen kezd el verni amikor arra gondolok, hogy valaki szeret engem ebben a világban.

Mellé sétálva nézek le kezére amit ökölbe szorítva tart. Ujjaimmal lassan simítok a fehér bőrére majd elérem, hogy kiengedje ujjait a szorításból.

-Nem lehetek a sátán szeretője!- pillantok fel a férfi immáron vörös szemeibe amik talán már szomorúságot tükröztek.

-Nem lehetsz? Talán nem akarsz! Jisung, mellettem senki sem bánthat!- emelte fel kezét, hogy aztán gyengéden az arcomra simítson.

Szívem hevesen üteme még gyorsabb lett amikor kiejtette a nevemet és talán egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy akarom-e vagy sem. Nem akarom kihasználni őt hiszen mégis csak a pokol királya és soha nem állt szándékomban ilyet tenni senkivel sem.

-Nem akarom, hogy azt gondold csak kihasznállak téged!- mondom őszintén miközben szemeit pásztázom.

-Tudom, hogy nem csak a védelem miatt lennél velem!- lép hozzám közelebb miközben szabad kezével kézfejemet simogassa.

-A nevedet sem tudom, hogy essek szerelembe ha nem ismerlek?- suttogom ajkait nézve amik egyre közelebb kerülnek a sajátjaimhoz.

-Lee Minho, a sátán aki szeretné ha Han Jisung mától kezdve az övé lenne!- válaszol halkan majd finoman ajkaimra mar.

-Han Jisung, egy senki aki mától kezdve a sátán szeretője!- válok el ajkaitól, hogy beszélni tudjak.

Megmentett...Talán nem akartam tovább élni és képes voltam kitenni magamat annak a szenvedésnek amit a tenger egykori legnagyobb szörnye okozott nekem, de most, hogy megakadályozta a teljes eltűnésemet úgy érzem van értelme az életemnek.

VÉGE!