-Jisung, egyszerűen nem tudok veled élni! Akárhányszor hazajövök hajnalok hajnalán a kanapé rendetlen. Mindig csináltatsz kaját, de csak ki van dobva arról nem is beszélve, hogy a mosatlan amit te csinálsz éjszaka mindig ott van másnap reggelig. Sajnálom, de kérlek menj haza! Délig alszol hétvégente, azt megértem, hogy én addig alszom, de hogy te? Miben fáradsz el? Arról ne is beszéljünk, hogy minden este azon az oldalon kell aludjak ahol utálok csak, mert te úgy gondolod, hogy az enyém kényelmesebb.- túrt hajába Minho hiszen nagyon mérges volt a fiúra.

-R-rendben h-hyung!- bólintott párat majd próbálta lenyelni azt a bizonyos gombócot.

Megértette volna ha rossz vele együtt élni és elviselhetetlen, de először tudnia kellene az igazságot mielőtt bármit is mond. Lassan felsétált a lépcsőn majd a Minhoval közös szobájukba indult. Könnyeinek még most sem engedett utat hanem összepakolta a cuccait és sietve elhagyta a szobát. Elköszönt a házban dolgozó emberektől majd elhagyta a lakást.

Amikor kilépett a nagy udvarra sírva fakadt és egyszerűen nem értette, hogy mégis, hogy menjen haza amikor 1 órára lakik innen gyalog.

-Gyűlöllek Minho!- szipogta majd leült egy padra hiszen esze ágában sem volt hazasétálni az üres lakásba.

Nem sokkal később megjelent egy kocsi akinek sofőre kiszállt majd elvette Jisungtól a táskát. Betette a csomagtartóba majd Jisungot is betessékelte az autóba.

-Ne mondjon neki semmit, nem mintha érdekelné őt. Csak maradjon csendben, kérem!- nézett Minho személyes sofőrjére majd szemeit lehunyva pihent.

A sofőr bólintott majd végül elindult a kisebb ház felé. Ők nem voltak gazdagok úgy mint Minho legalább is az utóbbi pár hónapban egyáltalán nem. Mindkét szülője elveszítette a jó fizetésű állását és jelenleg külföldre mentek dolgozni ahová Jisungot nem vitték hiszen ő látni akarta Minhot.

-Mindene megvan?- kérdezte NamJoon.

-Nem, de nem számít! Ha nagyon éhes vagyok akkor majd veszek rament! Annyi pénzem még van!- mosolyodott el halványan majd elköszönt és becsukta az ajtót.

Régen nagyon nagy házuk volt, de a sok adóság miatt el kellett adni. Aztán még problémák voltak így Jisung bevállalta, hogy eladja a ruháit és jelenleg alig van valamije. Mindig félt attól, hogy Minho így már nem fogja szeretni. Hogy azt fogja gondolni róla, hogy csóró ami igaz is, de tőle mégjobban fájna neki főleg ha ez miatt el is hagyná. Nem egyszer megszólta már őt az idősebb, hogy miért pont az ő ruháit hordja, de mindig csak azt hazudta, hogy kényelmes. Bár ez valójában nem is volt olyan nagy hazugság.

Amikor már este hatot ütött az óra szenvedve ült a pici kanapén hiszen rettentően éhes volt. Egy darab ramenre lett volna pénze, de tudta, hogy ha azt elkölti akkor már nem tud mit enni ha nagyon ki van éhezve. Zokogva állt fel majd elindult a konyha felé, hogy igyon egy pohár vizet.

Körbe nézve a lakásba egyáltalán nem volt rossz állapotban viszont egyértelműen kicsi volt. Sokkal kisebb mint az előző és még csak senki nem is tud róla, hogy már ebben a kis lyukban él.

Nem sokkal később csengettek így nagy nezezen az ajtóhoz sétált.

-Namjoon hyung?- kérdezte hiszen eléggé meglepődött.

-Hoztam neked ételt!- mosolyodott el majd beljebb ment egészen a kisebb konyháig.

-Köszönöm hyung!- sírta el magát majd korgó hassal leült az asztalhoz és elkezdett enni.

-Miért nem szólunk Minhonak? Ha tudná, hogy..

-Akkor talán elhagyna!- motyogta miután lenyelte a falatot szájában.

-Na, de Jisung! Ne mondj ilyet! Minho soha nem hagyna el téged azért, mert szegény lettél!- simogatta meg a fiú fejét majd ő is leült az egyik székre.

-Talán, de tudod már annyira nem érdekel mi miatt fog elhagyni. Tudom, hogy elfog viszonylag elég hamar! Olyan mintha nem is lennénk együtt, hyung! Folyton dolgozik, nem törődik velem akkor sem amikor otthon van. Csodálkozik, hogy rendetlen a kanapé amikor hazajön. Ott szoktam várni és néha előfordul, hogy elalszom. Másnap mindig megcsináltam. Mindig csinálok neki kaját hátha éhes ha hazajön, de ő mit csinál? Kidobatja pedig mindig beleadok mindent hátha. A mosatlant sosem a takarítók mossák el hanem én miután felkeltem. Délig alszom igen mert mindig hajnalokig kell várjak, hogy végre hazaessen, de volt olyan is, hogy rám se nézett. Beletörődtem, hogy ez a kapcsolat nem fog sokáig tartani!- túrta az ételt jobbra és balra miközben újra sírni kezdett.

Ő szerette Minhot, mindennél jobban és az elején még úgy is gondolta, hogy az idősebb is őt. Viszont ahogy telt az idő Minho csak a munkának élt és semmi másnak. Jisung magára maradt, nem kapott elég szeretetet és a párok általában ilyenkor szokták megcsalni a másikat. Nos Jisung nem tett semmi ilyet viszont abban már nem volt biztos, hogy Minho hűséges volt-e.

-Szerinted Minho megcsal?- kérdezte hirtelen lehunyt szemekkel.

-Dehogyis! Hidd el, hogy tényleg dolgozik hiszen a szülei megkövetelik ezt tőle!- simogatta meg a fejét mire a kisebb bólintott párat és elresztett egy reszketeg sóhajt.

-Hyung, hülye kérdés, de nem maradnál velem itt?- kérdezte remegve hiszen gyűlölt egyedül lenni a házban.

-Maradok!

{NAPOKKAL KÉSŐBB}

-Hol van Jisung?- kérdezte izgatottan a fiatalabb Lee amikor két hét után újra haza tudott érkezni.

-Minho úrfi elküldte őt még két nappal ezelőtt!- válaszolt Alice aki az egyik takarítónő volt.

-Mi van?- kérdezte dühösen hiszen bár nem volt szándékában, de megtudta, hogy Jisung családja nagyon nincs most jól.

Idegesen indult be báttya irodájába majd szinte egyből rá is ordított.

-Mi bajod van?- dörzsölte meg orrát.

-Az, hogy kidobtad Jisungot miközben a szülei nincsenek otthon sőt már nem is ott laknak ahol eddig arról nem is beszélve, hogy szegények lettek! Komolyan kimerted őt rakni a házból miközben pont azért volt itt, hogy ne haljon éhen és normálisan tudjon iskolába járni?- csapott az asztalra hiszen eszméletlenül dühös volt szívtelen báttyára.

-Felix ne hadarj, mert nem értek semmit! Vagy elmondod normálisan vagy menj ki!- emelte fel hangját ő is mire dühös öccse leült és szépen elmagyarázta neki, hogy Jisung szegény lett alig van ruhája, jelenleg nincs mit ennie nagy valószínűséggel, nem jár már napok óta iskolába, mert egy kávézóban dolgozik.

-Nem akarta elmondani neked, mert félt, hogy aztán elhagyod ez miatt. Csak tudod aztán már leszarta az egészet miután te szépen kidobtad, mert egészen biztos abban, hogy te szépen elfogod őt hagyni egy nap. Dolgozik, nem jár iskolába, ha NamJoon hyung nincs neki nincs mit ennie ráadásul utál egyedül lenni!- mondta lassan és tagoltan.

-Hozd haza, nekem be kell mennem a munkahelyre!- állt fel azonnal majd kiment az irodából.

Jisung az otthonában a picike kanapén fagyoskodott hiszen pénz hiányában nem volt meleg víz így amilyen gyorsan csak tudott lefürdött a hideg vízzel. Könnyei már rég patakokban folytak az arcán és nem tudott másra gondolni csak arra, hogy mennyire haragszik az idősebbre. Persze nyilván nagyon hiányzott neki, de próbálta elnyomni magában hiszen előbb utóbb úgyis csak szakítanak. Akár ma akár holnap.

Kopogás hangját lehetett hallani így azonnal letörölte a könnyeit. Gondolta NamJoon jött el hozzá újra, hogy tudjon enni.

-Szia Hyung!- nézett fel rá és kicsit rosszul fogadta, hogy a férfi kezében nincs étel.

Nem akart éhezni hiszen annál rosszabb nincs a földön. Korgó hassal feküdni és kelni ami már szinte fáj. Szemeit lesütve próbálta rejtegetni könnyeit amikor Nam megszólalt miszerint csomagoljon össze ugyanis vissza kell vinnie őt a Lee lakásba.

-Nem lehetne holnap? Össze kell szednem magam!- suttogta majd visszament a lakásba, hogy visszatudjon ülni a kanapéra.

Nam elment, de persze nem messzire csak a kocsiig. Tudta, hogy Jisung nem hajlandó azonnal visszamenni a házba így hozott kaját illetve Felix adott Minho ruháiból.

-Itt az étel illetve Felix  lopott néhány ruhadarabot Minhotól!- nyújtotta felé a szatyrot a ruhákkal majd végül elé tette a kicsomagolt ételt.

Jisung a ruhákat a kezébe véve indult el a szobába ahol  a hidegnek köszönhetően gyorsan átöltözött. Minho egyik melegítőjét és pulóverét kapta meg aminek illata sírásra késztette őt.

-Hyung!- indult ki a szobából. -Hiányzik!- sírta el magát majd elcsoszogott a férfihez aki a telefonja letétele után tárt karokkal várta.

{...}

Minho szintén késő este esett haza. Volt ideje végigmérni a kanapét ami nem volt rumlis majd a konyhába indulva látta, hogy egy darab mosatlan sincs sőt még csak főzve sem volt. Egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkait amikor a szobájába érve nem feküdt senki sem a helyén.

Tudta, hogy Jisung nem jött vissza ez miatt pedig azt gondolta, hogy a viselkedése volt az utolsó csepp a pohárban. Megértette Jisungot hiszen a helyében ő maga szavak nélkül szakított volna önmagával ezek után.

Bántotta, hogy a kisebb nem mondott semmit az anyagi helyzetükről és mardosta a bűntudat amiért képes volt elküldeni őt. Nyilván nem tudta, hogy a rumlis kanapé azért rumlis, mert Jisung minden éjszaka próbálta megvárni.  Nem tudta, hogy Jisung mindig főzött neki annak reményében, hogy végre eszik valamit munka után. Nem tudta, hogy Jisung azért hordja az ő ruháit, mert valójában neki csak pár darab van.

-Szörnyű ember vagyok!-suttogta megtörten majd kitört belőle a sírás.

Nem érezte magát fáradtnak csak undorító szörnyetegnek aki utálta önmagát. Ideges volt annyira mint még soha. Végtagjai szinte maguktól mozogtak és a végén csak azt vette észre, hogy az ökle vérzik. Dühösen rúgott bele a babzsákba ahol Jisung a kapcsolatuk elején ücsörgött hiszen nem tudta mit kéne tennie. Váza tört váza után és persze a vérből is került bőven a falra illetve a padlóra. Úgy érezte muszáj ordítania és jelenleg nem érdekelte már senki sem. Tudta, hogy a bő 20 perces dührohamától már mindenki felébredt. Tompán hallotta a családja és a szolgálók kétségbeesett kérelmét. Egyikük se mert közelebb menni a fiúhoz hiszen bármikor megüthette volna őket.

Amikor a földre zuhant térdei sajogtak, de mégis úgy érezte mintha üres lenne. Üveges és könnyes tekintettel bámult maga elé amikor egy kezet érzett meg a vállára simulni. Reflexből lökte volna el a személyt, de aztán megérezte a tipikus barack illatot amit annyira imád.

-Hogy fogsz így dolgozni, hm?- pillantott le rá.

-Annyira sajnálom Jisung-ah! Kérlek, bocsáss meg nekem! Ha tudtam volna nem tettem volna meg, én annyira hülye voltam. Alapjáraton meg sem kellett volna tennem. Többet kell veled foglalkoznom és én megteszem hiszen minden percben csak rád tudok gondolni. Kérlek.. kérlek, ne hagyj el engem!- zokogta miközben fejét a kisebb hasába fúrta.

-Állj fel, hyung! Menjünk el fürdeni aztán lekezelem a sebeidet utána aludhatunk, rendben?- nézett le rá majd óvatosan felhúzta a földről.

Minho lassan bólintott egy párat majd Jisung előtt állva sírt tovább.  Az alacsony fiú az idősebb arcához nyúlva letörölte a könnyeit majd egy apró csókot hagyott ajkain.

-Szeretlek ugye tudod?- kérdezte Minho amire Jisung csak bólintott párat.

-Én is szeretlek téged!- mosolyodott el halványan majd óvatosan megfogva a kezét indult el a fürdőbe.

A takarítőnők elkezdték rendbe szedni a szobát addig pedig a két fiú együtt ült a kádban.

-Mondtam már, hogy nem tudhattad! Haragudtam, de mivel látom, hogy megbántad így minden haragom elszállt!- mondta el utoljára amikor Minho számtalanszor bocsánatot kért sírva. -Te bőgőmasina!- törölte le a könnyeit majd egy újabb csókot hagyott párja ajkain.

-Hiányoztál!- motyogta az idősebb majd Jisung arcára simított.

-Te is nekem!- mosolyodott el kissé majd belepuszilt az idősebb tenyerébe.

Végül lefürödtek és megtörölköztek majd fel is öltöztek. Jisung leültette a kád szélére szerelmét majd lekezelte az ökleit amik elég szépen megsebesültek.

-Köszönöm!- nézett fel Jisungra amikor be is kötötte a kezeit.

-Nem kell szerelmem!- simogatta meg fejét majd egy homlokra adott puszi után elpakolt.

Minho ismét sírni kezdett Jisung szavaira gondolva mire a mókus fiú sóhajtva ment oda hozzá majd magához ölelte.

-Most miért sírsz?- kérdezte hajával játszadozva.

-Mivel érdemeltelek ki?- kérdezte motyogva jobban belebújva a kisebb mellkasába.

-Talán néha gonosz vagy amikor felidegelnek a munkahelyen és talán nem foglalkoztál velem eléggé, de mindig is jó ember voltál aki az esetek nagy részében kimutatta, hogy mennyire is szeret engem! Beléd szerettem azon a gyönyörű napon és még mindig veled szeretném leélni az életemet!- mosolyodott el halványan a kisebb majd a narancs tincsek közé puszilt.

-Egy nap lesz itt egy szép gyűrű!- fogta meg Jisung bal kezét majd gyűrűsujjára simított.

-És akkor én leszek a legboldogabb!- nézett a kisírt szemekbe majd apró csókot nyomott ajkaira.

-Szeretlek Jisungie és sajnálom!- húzta bele az ölébe majd végül feállt és elindult a szobába, hogy aztán az ágyba feküdjenek és elaludjanak.

VÉGE!