Nincs annál rosszabb érzés mint amikor annyira csalódott vagy, hogy legszívesebben kifutnál a világból. Bármennyire is szeretnéd lehetetlennek bizonyul hiszen lábaid feladják a szolgálatot és rosszul leszel a szomorúságod vízcseppjeitől. Én magam sem bírtam sokáig. Ahogyan elindultam még hajtott a düh és a bánat, de ahogyan egyre erősödött bennem az érzés úgy szédültem meg és adták fel a lábaim. Futottam volna tovább és egy próbát meg is tettem, de egyszerűen nem bírtam és összeestem. A hideg betonon térdeim nagyot csattantak ami felsértette a bőrömet. Nehezen vettem a levegőt, de egyszerűen nem tudott érdekelni már semmi sem. Szemeimet lehunyva dőltem oldalra ezzel belefekve a jéghideg pocsolyába. Zokogva húztam magam összébb és hagytam, hogy a víz szépen lassan beleivódjon a ruhámba amit csak is arra a különlegesnek hitt alkalomra vettem fel.

Szemeimet kinyitva fordultam a hátamra és csak ekkor tudatosul bennem, hogy fogalmam sincs merre is vagyok. Csak futottam amerre a lábaim vittek, de rá kellett jönnöm, hogy ez a legrosszabb ami történhetett velem. Messze a lakásomtól, valamelyik utcában, a földön az eső után maradt pocsolyában fekve szenvedtem. Ez voltam én, Han Jisung aki világ életében egy pozitív ember volt akkor mégis a hideg földön végezte, mert teste és ő maga is feladta.

Nem tudtam, hogy mióta feküdhettem a vízben, de a porcikáim kezdtek átfagyni és éreztem, hogy nem bírom sokáig nyitva tartani a szemeimet. Végtagjaimat nem éreztem és mozdulni sem bírtam. Szinte hallottam ahogyan az agyamban szól a vészhelyzetet jelző riasztó és talán még a piros fényt is láttam.

Bepánikoltam, de egyszerűen képtelen voltam bármit csinálni. Kiáltásra nyitottam ajkaimat, de a hangszálaim is cserben hagynak. Már semmire és senkire sem számíthattam. Magamra sem és az utcában lakó emberekre sem hiszen mindenki az igazak álmát aludta míg én  a halálomon voltam.

Szemeimet lehunyva egy apró sóhajtás hagyta el ajkaimat és ahogy sötétült el minden úgy egyre biztosabb voltam abban, hogy ez az utolsó hang amit kiadtam a halálom előtt.

{°°°°}

-Ha egy kicsivel később talált volna rá lehetséges, hogy nem tudtuk volna megmenteni a kihűléstől!- hallottam meg egy idegen nő hangját.

Nem értettem a szavakat amiket kiejtett a száján és nem azért, mert úgy éreztem valami probléma lenne velem szimplán csak nem tudtam miről beszél és azt sem, hogy kinek. Szemeimet próbáltam kinyitni, de egyszerűen nem ment. Gyengének éreztem magam és továbbra sem tudtam mozdulni.

-Még mindig nem értem, hogy mit kerestél a pocsolyában fekve. Nagyon megijedtem amikor tudatosult bennem, hogy eszméletlen vagy!- szólalt meg közvetlenül mellettem egy férfi.

A hangjából ítélve nem lehetett idősebb húsznál. Összeállt bennem a kép leesett számomra, hogy bizony egy kórházban fekszem és aki mellettem ül hívta a mentőket.

Még nagyobb késztetést éreztem arra, hogy kinyissam a szemeimet és megköszönjem azt, hogy nem hagyott meghalni. Erőt véve magamon próbálkoztam többször is a szemem kinyitásával míg az ötödik próbálkozásra sikerült.

A fény és a vakító fehér plafon bántották a szemeimet így többet kellett, hogy pislogjak a hozzászokás reményében. Füleimet bántotta a gép hangos csipogása, de végül már szinte kellemessé vált számomra.

Fejemet a fiú felé fordítottam aki felpattant a székből és kiszaladt a szobából. Úgy gondoltam egy doktornak szól aki majd megvizsgál.

{°°°}

A vizsgálatok után a fiú ismét bejött a szobába és leült az ágyam mellé. Láttam rajta, hogy millió kérdése lenne felém, de nem szeretne felzaklatni.

-Kérdezz nyugodtan!- szólaltam meg halkan hiszen rossz volt ránézni a tanácstalan arcára.

-Miért feküdtél a földön?- kérdezte halkan majd megköszörülte a torkát.

-Ez egy elég hosszú történet.- feleltem a plafont bámulva hiszen úgy éreztem, hogy nem tudok ránézni.

-Én ráérek elvégre nem vár otthon senki sem és a látogatási idő is csak 2 óra múlva jár le.- mondta és hallottam a hangján, hogy mosolyog.

{***}

-Papa el sem mesélted, hogy, hogy jöttetek össze apával!- mosolyodik el szomorúan MinGi.

-Majd legközelebb folytatom a történetet,  rendben?- kérdezem megsimogatva a 12 éves fiú fejét.

-Megígéred? Tudni akarom, hogy mikor és, hogy jöttél rá arra, hogy apát szereted! Namsun is pontosan tudja, hogy az anyukája és az apukája, hogy ismerkedtek meg. -mondja kissé felháborodottan miközben felül az ágyban.

-MinGi, Namsun szüleinek találkozása fényes volt mint a nap az égen viszont a miénk már kevésbé. Jól hallottad, hogy én és Minho a kórházban találkoztunk mivel túlságosan csalódott voltam aznap éjjel egy olyan ember miatt aki meg sem érdemelte, hogy ránézzek. Mindent elmesélek szépen sorjában hiszen most is könnyeket hullajtottál. Nem szeretnélek jobban felzaklatni azzal, hogy mesélek neked a múltról. -nézek mélyen barna szemeibe, pontosan látom ahogy arcizmai ellazulnak és már nem néz rám morcosan.

-Nem titkolhatod örökké és a hibáidból én is tanulok. Ma is megtanultam, hogy soha sem futok valaki olyan után aki nem kíváncsi rám és még véletlenül sem futok világgá ha valami problémám van. Neked nem volt kivel megosztanod, de most már itt van neked apa és én is. Lehet, hogy még gyerek vagyok, de nem vagyok buta!- mosolyodik rám majd mondandója közepette kicsordult könnycseppjeimet kezdi el törölni arcomról.

-Szeretlek prücsök!- mosolyodom el majd jó szorosan magamhoz ölelem.

-Én is szeretlek Papa!- ölel vissza majd kuncogva elenged.- És téged is szeretlek apa!- néz az ajtó irányába így én is arra kapom a fejemet.

-Én is szeretlek titeket!- lépked közelebb felénk majd lehajolva egy apró csókot nyom homlokomra majd fiához fordulva megpuszilgatja a kobakját.

Életem legnagyobb csalódásai után immáron 17 éve boldog életet élek. A futás most már nem a fájdalmakra emlékeztet hanem arra ahogyan a parkban kergetem a páromat és a kisfiamat.

VÉGE!