Sétálni a szakadó esőben egy olyan dolog amit az emberek utálhatnak és szerethetnek is. Az emberek többsége utálja hiszen gyűlöli amikor a vízes ruhája bőrére tapad. A másik fél pedig imádja, mert szabadnak és boldognak érzi magát.

Nem tudom, hogy én szeretem-e vagy sem és talán az emberiség kicsiny része is az én nézőpontomon van. Gyűlölöm amikor elkezd zuhogni az eső és keresztbe tesz a terveimnek viszont nincs annál jobb és szánalmasabb amikor egy rossz dolog után sétálsz haza a szakadó esőben. Szakítás, halál, kudarcba fulladt álmok, füstbe ment tervek. Ilyenkor kitudom tombolni magát úgy, hogy szimplán csak sétálok és hagyom, hogy az esőcseppek vizessé tegyék a ruhámat. Nem védekezek...Nem állok félre ahol nem ér az eső és még csak a pulóverem kapucniját sem húzom a fejemre. Nem kerülöm el a pocsojákat amik mélysége miatt beázik a fehér cipőm. Egyszerűen nem érdekel semmi sem csak megyek amerre az utam visz. Hogy hová? Még magam sem tudom, talán már nem is érdekel. Odamegyek ahová a szívem húz és ha ez a semmi közepe akkor elgondolkodom, hogy mit is keresek azon a helyen. Mit keresek a semmi közepén vagy éppen mi hasznom van egy sáros erdő közepén?

A kérdésre egyszer sem kapok választ hiszen egyedül vagyok és senki se hallja a megtört hangomat. Senki sem hallja a szívem apró darabokra törését.

Ezen a különleges napon ami olyan jól indult, kudarcba fulladt az álmom miszerint egy kisebb bandában leszek rapper. 4 ember között kellett választani. Sokat számít ha valakinek pénze van, nem igaz? Nem véletlenül sétálok már 1 órája az esőben. Nem a tehetségemet nézték hanem azt, hogy mennyire vagyok gazdag. Egy átlagos srác a 3 gazdag fiú közül teljesen kitűnt így én kerültem a levesbe ők pedig a címlapokra.

Lehunyt szemekkel álltam meg hiszen nem akartam tudni, hogy mégis melyik részén vagyok éppen a városnak. Eddig nem figyeltem az utamat szimplán csak az alig 1 órája történtekre tudtam gondolni.

Szemeimet kinyitva fordultam körbe, hogy megcsodálhassam az ismerős környéket. Végül egy nagy ház felé fordultam ahol pár évvel ezelőtt rengeteget jártam. Ismét elhangzott a kérdés a fejemben, hogy mégis mit keresek itt és mégis mi hasznom van abból, hogy ide hoztak a lábaim. Nem csináltam semmit csak álltam és néztem a házat ami talán négyszer nagyobb volt a mi lakásunknál.

Millió emlékkép jelent meg a szemeim előtt amik mosolyra húzták ajkaimat. Már rég nem görbültek felfelé hiszen semmi értelme nem volt annak, hogy mosolyogjak. A szüleim aggódtak értem, de tudták jól, hogy még nem léptem tovább. Az utolsó alkalommal sírtam amikor ebben a házban voltam. Azon az éjszakán sok minden történt és én pontosan ilyen időben indultam el valamerre. Nem otthon kötöttem ki, az volt az első alkalom, hogy eltévedtem valahol. Az volt az utolsó alkalom, hogy könnyeket hullajtottam. Azóta a nap óta mintha eltünt volna belőlem valami. Tudtam volna sírni, minden egyes nap, de erősnek kellett maradnom hiszen aki a földre rogy az csak egy célpont az embereknek. Nem akartam célpont lenni, az az ember szerettem volna lenni akire felnézek és azt mondják, hogy milyen erős. Tisztában voltam vele akkor is és most is, hogy az ember nem attól erős, hogy nem sír és nem mutat érzelmet hanem attól, hogy igenis megmutatja, hogy egy érző lény és akárhányszor kigáncsolja az élet ő feláll és küzd tovább.

Arcomhoz érve tudatosult bennem, hogy könnyek csordultak ki a szemeimből. Vagy talán csak az eső?

-Itt állsz már fél órája drágám! Minden rendben? Hozzá jöttél?- jelent meg az édesanyja.

-Nem kellett volna kijönnie ilyen szakadó esőben. Csak elgondolkodtam!- válaszoltam halkan. -Menjen vissza nyugodtan!- mosolyodtam el halványan majd zsebre tettem a kezeimet és indulni akartam.

-Gyere be! Mire hazaérsz az sok idő és teljesen eláztál!- fogta meg a karomat majd elkezdett befelé húzni.

Nem akartam bemenni hiszen tudtam, hogy ott lesz ő is és az apja is aki miatt azt kellett mondanom, hogy csak pénzért voltam mellette.

-Miért ilyen kedves velem?- kérdeztem halkan abban reménykedve, hogy a hangosan földet érő vízcseppek nem nyomják el a hangomat.

-Mert tudom az igazat és én mindig hittem benned!- válaszolt majd miután megtöröltem a cipőm talpait beengedett a lakásba.

Cipőimet levettem majd a vízes zoknikat is lekaptam magamról. A ház még mindig gyönyörű volt viszont elég sok mindenben megváltozott. Már nem gyönyörű szép tapéta fedte a falakat hanem fehér falburkolat. A kanapé vadonatúj volt pont úgy mint a nagy csillár is. A tévé is új volt a legdrágább márkával ellátva és a többi bútorral nem is beszélek.

-Betettem a lenti fürdőbe a ruhákat amiket még annó itt hagytál. Fürödj le és öltözz át aztán gyere a konyhába. Csak én vagyok itthon!- mondta az anyuka majd el is ment egyenesen be a konyhába ami nagyobb mint a szobám.

Megkönnyebbülve mentem a fürdőbe aminek ajtaját mégis magamra zártam. A fürdőszoba háromszor akkora volt mint a miénk és itt is számos felújítás történt. Ruháimat nagy nehezen levettem magamról majd beálltam a tusolóba. Jelenleg ebben a házban egy mocsoknak érzem magam hiszen még csak meg sem érdemlem, hogy itt legyek. Még mindig nem kaptam választ arra, hogy mi értelme az itt létemnek. Nem aludhatok itt sőt amint eláll az eső el kell mennem hiszen nem akarok találkozni az anyukán kívül senki mással ebből a családból. Csak gondot okoznék és még így sem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt bejönni a házba.

Amint lefürödtem kivettem a szekrényből egy tiszta törölközőt és szárazra töröltem az átfagyott porcikáimat. Magamra kapkodtam a ruháimat aminek örültem hiszen jelenleg örülök annak, hogy van négy darab pulóverem illetve tíznél kevesebb nadrágom, pólóm. Nem vagyunk szegények viszont éppenhogy csak megélünk. Minden álmom az volt, hogy zenész lehessek és megadjam a családomnak azt amit megérdemelnék amiért felneveltek és szeretnek engem. Minden hétköznap dolgoznak, hétvégén pedig azon aggódnak, hogy mégis, hogy fizetik ki az évekkel ezelőtt felvett hiteleket illetve azon, hogy mégis, hogy adjanak meg mindent.

Én teljesen jól megvagyok így. Nincs meg a legújabb telefonom illetve kevés ruhám van, talán néha nem eszek csak, hogy maradjon a szüleimnek, de a szeretet megvan ami viszont sokkal boldogabbá tesz.

A fürdőből kilépve a konyhába indultam ahol az anyuka evett. A szívembe hasított a fájdalom amikor arra gondoltam, hogy jelenleg egyáltalán nincs pénzünk hiszen tegnap lett kifizetve az egyik tartozás ami vitte az összes eddig összegyűjtött pénzünket. Nem maradt kajára ami csak azért rossz, mert nem tudom, hogy anyáék mit fognak enni.

-Egyél drágám!- mondta amikor már leültem elé.

-Szeretném elvinni hiszen nem hiszem, hogy sokáig kellene maradnom!- mondtam lehajtott fejjel.

-Csak úgy engedlek haza ha a sofőrünk visz el téged! Az ételből pedig csomagolok!- mondta mosolyogva majd fel is állt és szedett egy jókora adag ételt.

Nyeltem egy nagyot amikor arra gondoltam, hogy a szüleim mennyire fognak neki örülni. Én nem fogok egy falatot sem enni hiszen nekem sokkal fontosabb az, hogy ők egészségesek legyenek.

-Tessék szívem!- tette elém a papírszatyrot amiben két műanyag ételhordó foglalt helyett.

-Köszönöm szépen!- hajoltam meg egy picikét majd felálltam és hosszasan elköszöntem az anyukától.

Felvettem a cipőmet ami már kevésbé volt vizes majd már indultam is volna amikor az anyuka kiment előttem egy esernyővel a kezében.

-Nem hagylak elázni!- mondta majd elindult én pedig mentem mellette.

A kocsi nem sokkal később megállt így sikeresen beültem és még csak azt sem kellett közölnöm, hogy merre lakom. Hiányzik.. rettentően hiányzik az ahogy ebben a kocsiban ültünk és egymás szemeit nézve beszélgettünk. Sóhajtva néztem le az ételre a kezemben majd halványan elmosolyodva néztem ki az ablakon.

Az eső még mindig szakadt és talán jobban rákezdett amikor megállt az autó. Sietve mentem be a lakásba miután megköszöntem a fuvart majd megkerestem a szüleimet.

-Hoztam nektek enni! Ne kérdezzétek honnan és mielőtt aggódnátok én már ettem!- hazudtam a szemükbe majd letettem eléjük a szatyrot és felmentem a kicsiny szobámba.

Esélyük se lett volna kérdezni bármit is, de nem is akartam, hogy érdeklődjenek. Nem akarom, hogy ők is csalódjanak úgy ahogyan én is. Lefeküdtem a matracomra majd jó alaposan betakaróztam. Viszonylag hamar elaludtam, de akkor még nem tudtam, hogy nagy bajban leszek az éjszaka közepén.

Amikor felkeltem rettentően fáztam és a fejem is szétakart robbani. Nagy nehezen kiszálltam az ágyból és szóltam a szüleimnek, hogy nem érzem jól magam. Megkérdezték mi a baj én pedig elmondtam, hogy fázok és a fejem is nagyon fáj. Ekkor már a mellkasom is elkezdett fájni és köhögő rohamok kínoztak. Anyáék ott segítettek ahol csak tudtak és egészen addig nem is volt nagy baj míg meg nem jelent a légszomj. Az oldalam szúrt és nem elég, hogy alig kaptam levegőt még fájdalmas is volt a légvétel.

-Hívd a mentőket!- mondta édesanyám majd megpróbálta csillapítani a lázamat.

A mentők nem sokkal később ki is jöttek és onnantól kezdve nem igazán emlékszem semmire. Amikor újra észhez tértem már egy csomó orvos állt körülöttem akik vizsgáltak és próbálták stabilizálni az állapotomat. Szörnyű volt ott feküdni és tehetetlenül létezni miközben egy lélegeztető maszk van az arcomon és tűket szúrkálnak belém.

Írói szemszög:

Az anya és apa teljesen kikészülve ültek hajnali kettőkor a szoba előtt.

-Miért vagyok itt?- kérdezte egy hölgy akit nagyon jól ismert a házaspár.

Nem válaszoltak csak szimplán sírva hallgatták a szobából kiszűrődő szavakat.

A láza egyre magasabb!

A vérnyomása folyamatosan csökken!

A köhögése nem akar csillapodni!

A szívverése lassul!

Doktor úr, ez már vér!

-Jisung?- kérdezte halkan az anyja és pont abban a pillanatban érkezett meg a fia is.

-Igen, ő!- válaszolt az anyja majd az ajtóra nézett. -Ugye nem fog belehalni úgy mint anya?- kérdezte férjét zokogva aki magához ölelte és vígasztalni kezdte.

Egyre többször köhög fel vért.

-Anya, most mi folyik itt?- kérdezte meg a magas férfi édesanyját.

-Jisung tegnap a szakadó esőben a házunk előtt állt. Láttam rajta, hogy ő sem tudja, hogy miért van ott, de nem akartam, hogy Vizes ruhában mászkáljon tovább és lefürdött és adtam neki ruhát. Úgy tűnik, hogy elég sokat lehetett kint ha ilyen súlyosra fordult az állapota!- magyarázta el szomorúan fiának aki sokkos állapotban zuhant a földre.

Jisung szemszög:

Megijesztett amikor vér jött fel a köhögésem során, de nem sokkal később elmúlt a fájdalom és a köhögésem is. Nem volt szükségem lélegeztető maszkra és a hallottakból ítélve a vérnyomásom és a pulzusom is rendeződött. Még mindig lázam volt viszont már sokkal alacsonyabb. Viszonylag nyugodtan tudtam feküdni az ágyba így lehunyt szemekkel pihentem.

Az orvos nem sokkal később kiment és én abban reménykedtem, hogy nem soká bejöhetnek a szüleim.

Írói szemszög:

A doktor Han szülei elé állt miután megérdeklődte a fiatal embertől, hogy jól van-e.

-Teljesen legyengült az immunrendszere. Jelenleg tüdőgyulladása van viszont nem olyan súlyos, hogy azt ne tudjuk kezelni. Kissé alultáplált szóval kérem figyeljenek oda, hogy eszik-e rendesen illetve annyit szeretnék kérdezni, hogy maguk közül ki a Minho?

A doktor a két férfi neműre mutatott és a fiatalabb szólalt meg, hogy ő az.

-A páciens folyamatosan az ön nevét motyogta. Ha szeretnék akkor menjenek be nyugdodtan, de egyszerre csak egy és ne zaklassák fel őt!- mondta majd meghajolt és távozott is.

Az anyja volt az első aki bement majd végül az apja.

Jisung szemszög:

Anyával és apával is jót beszélgettem, de amikor menniük kellett nem gondoltam volna, hogy még lesz látogatóm. A kedves anyuka is bejött hozzám és elbeszélgetett velem. Megkérdezte miért nem ettem én pedig elmondtam, hogy nem állunk jól anyagilag és szeretném ha a szüleim egészségesek legyenek.

-Van még valaki aki beakar hozzád jönni! Ne sírj, rendben?- nyúlt arcomhoz majd megsimogatta azt és kiment a szobából.

Megvártam amíg az említett bejön és becsukja az ajtót. Akkor emeltem fel a fejemet és nem gondoltam volna, hogy évek múlva újra látni fogom őt élőben. Szemeimbe könnyek gyűltek amikor szemeibe néztem és az összes létező vele kapcsolatos emlékem előjött. Halkan kezdtem szipogni néha elmosolyodva egy-egy emléken ő meg csak állt ott és nem csinált semmi mást a síráson kívül.

-Szia Minho hyung!- suttogta erőtlenül.

-Szia Jisung!- lépdelt közelebb az ágyamhoz majd leült rá és óvatosan megfogta a kezemet.

A bőröm jéghideg volt, de ő még sem szólt egy szót sem csak egy apró puszit nyomott rá amitől újra és újra rámjött a sírhatnék.

-Mielőtt elkezdenél magyarázkodni! Tudok már mindenről. Anyáék két héttel ezelőtt elváltak. Nem tudtam miért és dühös voltam, de végre leültem beszélni édesanyámmal aki elmondta az igazat. Sajnálom amiért nem vettem észre, hogy mi folyik a hátam mögött!- szipogta majd másik kezével arcomra simított.

-Engem csak az érdekel, hogy újra láthatlak!- mosolyodtam el majd nagy nehezen felültem és magamhoz öleltem őt.

-Sokkal többször viszlek el vacsorázni!- suttogta amikor sejtelmeim szerint megérezte, hogy mégis milyen vékony lettem azóta.

-Nem eszek egy falatot sem amíg a szüleim nem laknak jól. Nem véletlenül vagyok itt..- húzódtam el tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni.

-Tudom, éppen ezért fogom őket is meghívni egy külön vacsorára amikor úgy van!- válaszolt miközben letörölte a könnyeimet.

-Hyung, nem tudjuk neked visszafizetni. Ingyen jól lakni pedig olyan dolog amiért bűntudatuk lesz! Még nekem is az volt amikor együtt voltunk!- motyogtam halkan mire csak halkan felkuncogott.

-Baby, nagyon jól tudod, hogy nem érdekel mennyi pénzt költök rád vagy a családodra. Szeretlek téged még mindig és őket sem tudtam elfelejteni! Azt szeretném ha újra velem lennél és hagynád, hogy törődjek veletek legalább addig ameddig nem jöttök rendbe anyagilag!- simogatta arcomat mire egy aprót bólintottam..

-Leszek újra a párod!- mosolyodtam el szélesen majd újra magamhoz öleltem.

-Nem foglak megcsókolni, mert beteg vagy, de mihelyst meggyógyulsz el sem foglak engedni!- nyúlt a tincseimhez. -Valóra váltom az álmodat!- súgta a fülembe majd a mögé nyomott egy puszit.

Aznap éjszaka is esett az eső, de most egyáltalán nem vágytam arra, hogy órákon át sétáljak valamerre a messziségbe. Csak arra vágytam, hogy Minho karjaiban legyek úgy mint régen is.

Életemben először kaptam választ a kérdésemre egy csalódott esős napon..Megkaptam a választ arra, hogy mi hasznom és mi értelme volt fél órán keresztül állni Minho és édesanyja lakása előtt.

Újra együtt vagyok a férfival aki 17 éves koromig  boldoggá tett és most..20 évesen is. Emlékszem, hogy egy esős napon mutatott be a szüleinek. Az anyja gondja csak annyi volt, hogy míg én 15 éves voltam addig Minho hyung 19. Végül megbékélt vele viszont volt pár szava Minhohoz. Mint például, hogy remélhetőleg 18 éves koromig nem veszi el a szüzességemet. Hát nem hallhatott az anyjára mivel egy hüvős és kettesben töltött éjszakán neki adtam magamat teljesen. Ekkor még csak 16 éves voltam, de egy percig sem bántam meg.

Én csak abban reménykedem már, hogy teljes mértékben megakadályozza majd azt, hogy az esős napokon órákig sétákkal előre majd végül eltévedjek a sötétben.

-Én is szeretlek téged!- mondtam kicsivel később majd apró puszit nyomtam mellkasára.

VÉGE!