-Te jó isten, jól vagy?- kérdezte kikerekedett szemekkel Chan amikor sikeresen nekiment egy fiatalabb fiúnak.

-Persze!- válaszolt halkan és nem nézett rá a személyre akinek neki ment.

Pontosan tudta, hogy ki az és még csak megszólalni sem mert. Meghajolt egy aprót majd zsebre vágta a kezeit és tovább ment.

Valójában kicsit sem érezte magát jól. Az esés következtében a kezein lévő sérülések felszakadtak és a kötések is elkezdtek átázni. Ismét megindult a közeli sikátor felé ahol fogadott testvérei vártak rá.

-sziasztok!- köszönt halkan amikor beért miközben kezeit zsebre vágta.

-Szia!- köszönt egyszerre a vérszerinti testvér pár.

-Hyung, kérlek gyere haza! Anyáék aggódnak érted ahogyan mi is!- szipogta a 14 éves fiú.

-Ha aggódnának nem küldtek volna el csak, mert más vagyok...- nézett rájuk miközben próbálta nem elsírni magát.

-Nehéz volt elfogadniuk, de már megtették és várnak téged haza! Kérlek Jisung!- fogta meg karjait az idősebb lány.

-Átgondolom...- válaszolt halkan majd lassan a falhoz sétált és neki dőlt.

-Hyung...- szólította meg aggódva öccse pulóverének zsebeit nézve.

-Jól vagyok, ne aggódj!- mosolyodott el majd lecsúszott a fal mentén.

Közel sem volt jól sőt egyre rosszabbul érezte magát. Kezei fájtak és a vére látványa se volt számára kellemes. Testvérei aggódva guggoltak le hozzá majd kivették kezeit a zsebéből.

-Jó isten, mit csináltál?- szörnyedt el nővere amikor az immáron vörös kötéseket nézte.

Jisung vére lefolyt a földre is és annyira rosszul volt, hogy egyszerűen nem tudta nyitva hagyni a szemeit.

-Jisung... Jisung...- szólítgatta nővére majd farmerzsebébe  kezdett kutakodni.

-Nincs nálad telefon?- akadt ki öccse majd idegesen hajába túrva indult meg az emberek felé.

-Bassza meg!- nézett a fiú sápadt arcára majd a még mindig vérző kezére.

-Mindjárt jön a mentő!- lihegett öccse amikor visszatért.

-Mi a faszt csinált magával ez a gyerek? Szinte ömlik a kezeiből a vér!- nyúlt az undorító teljesen átázott kötéshez majd lefektette a fiút a földre.

-Öcsi, kéne valami amivel bekötjük a kezét..- nézett a fiatal fiúra aki tanácstalanul nézett nővérére.

-Itt a mentő!- sietett be egy maszkos férfi utána pedig a mentősök.

[...]

-Mindig csinál valamit, de sose tudom, hogy mit...- idegeskedett Jisung nővére.

-Könnyebb lenne ha nem lennének ilyen fasz szüleink. Örökbefogadják aztán beletipornak a lelkébe. Kurva jó szülők mondhatom!- fintorgott az öccse aki kapott egy csúnya nézést nővérétől.

-14 évesen miért is beszélsz ilyen csúnyán?- kérdezte felvonva jobb szemöldökét.

-Te 14 évesen rosszabb voltál szóval meg se szólalj!- hajtotta fejét a lány vállára majd maga elé kezdett meredni.

-Lehet, de neked nem kéne követni ezt a példát! Ne az én példámat kövesd hanem a bátyjádét!- sóhajtott egyet majd a fekete körömlakkját kezdte el kapargatni.

-Jisungnak is vannak rossz szokásai!- mosolyodott el halványan.

-Sajnos vannak, de ezenkívül egy rendes és aranyos fiú aki nem káromkodik mások előtt főleg nem idegenek előtt!- pillantott a 2 férfire akik továbbra is maszkban és sapkában ültek mellettük.

-Sajnálom noona..- sóhajtott egyet az öccse majd ő is a két férfire pillantott.

-Miért is vagytok itt?- kérdezte a lány a férfiaktól.

-Neki mentem az utcán, mert nem figyeltem. Több mint valószínű, hogy az én hibám az, hogy itt van!- hajtotta le a fejét Chan majd ujjait kezdte el piszkálni.

-A saját hibája amiért itt van..Biztos vagyok benne, hogy ő csinált magával valamit mint általában...csak tudnám, hogy mi a szart csinált....-túrt hajába majd meg is tépte tincseit.

-Depresszió?- kérdezte Chan halkan mire Chanmi bólintott egyet.

-Depresszió, szorongás, pánikbetegség.. Amíg otthon lakott semmi baj nem volt vele. 3 éve már, hogy csökkent a szorongása és egyre kevesebb pánikrohama volt... Úgy tűnt, hogy kezd kilábalni a depresszióból aztán fél éve történt egy veszekedés és a szüleink elküldték őt otthonról...Nem hallottunk felőle, találkozni se akart velünk sőt senkivel. Az iskolába láttuk őt, de ott is csak ritkán. Egyik nap jött aztán hetekre eltűnt...-mesélte az öccse miközben könnyei útnak  indultak.

-Kórházba volt..nem egyszer és nem kétszer. - tette hozzá a lány majd a szoba ajtajára nézett.

-Beszélhetnék önnél négyszemközt?- kérdezte az orvos a lánytól aki egyből felpattant és arébb vonult az orvossal.

-Ugye..jobban van?- kérdezte halkan ujjait piszkálva.

-Jobban viszont a kezein lévő sebeket össze kellet varrni. Nem tudja véletlenül, hogy mi történt?

-Nem tudom, amikor találkoztunk rosszul lett és akkor vettük észre, hogy teljesen átázott a kötés a kezein...Szinte biztos vagyok abban, hogy magának okozta ugyanis depressziós és pánikbeteg..

-Jár pszichológushoz? Fontos lenne, hogy kezeljék őt. Figyelni kell rá mivel akármikor megtörténhet a baj. Nem akarta közölni velünk, hogy mégis mi okozta ezeket a sebeket szóval örülnék ha elbeszélgetnének vele! Ma még bent tartjuk most már be lehet menni hozzá!

-Úgy tudom, hogy jár! Rendben, köszönöm!- hajolt meg Chanmi majd elindult öccse felé.

-Gyere!- nyújtotta felé a kezét majd együtt mentek be a szobába ahol Jisung az ablakon kinézve gondolkodott.

-Soha többé ne csinálj ilyet!- szipogta öccse majd leült az ágy melletti székre.

-Jisung ez komoly dolog! Mit csináltál magaddal?- tette kezét öccse lábára és úgy figyelte a fiú meggyötört arcát.

-Pánikrohamom volt...Nem tudom, hogy mit csináltam pontosan, de amikor feleszméltem véres volt a fal és mellettem hevert egy törött üveg..- mondta majd könnyekben tört ki.

-Nem érdekel mit akarsz vagy mit nem! Haza fogsz költözni, mert nem élhetsz egyedül! Nem fogom hagyni, hogy a testvérem megölje magát..- ült hozzá közelebb majd letörölte a fiú könnyeit.

-Nem fogok hazamenni! Nem akarom őket látni bármennyire szeretem őket és hálás vagyok amiért felneveltek!- motyogta a kórházi ágyon fekvő fiú.

-Akkor hozzád költözök! Nem érdekel, de akkor se hagylak magadra..

Jisung nem válaszolt semmit sőt nem is tudott volna hiszen kopogás zaja töltötte be a szobát.

Az ajtó nyílt és belépett a két maszkos férfi. Jisung nem nézett fel csak bekötött kezeit bámulta.

-Öhm, Jisung...igaz?- kérdezte Chan közelebb lépve a kórházi ágyhoz.

-I-igen...- válaszolt halkan fel sem nézve.

Mit keres itt? Miért van itt? Miért szól hozzá egy ilyen nyomorék emberhez? Miért nem vagyok képes felnézni?

-Szeretnék bocsánatot kérni amiért neked mentem az utcán..Ha figyelmesebb vagyok akkor talán nem kerültél volna kórházba..- hajolt meg többször is a férfi.

-Mondtam már, hogy semmi baj...Nem a te hibád az, hogy megint itt vagyok hanem az enyém!

Jisung továbbra se nézett fel csak a bekötött kezeit figyelte. Nem mert és talán nem is akart ránézni a férfira.

-Szeretném valahogy jóvá tenni!- szólalt meg ismét majd leült a székre ugyanis Chanmi átadta a helyét.

-Ne fáradj..Jól vagyok csak még jobban  korlátozott! - emelte fel fejét, de szinte azonnal le is hajtotta buksiját.

-Én szeretném jóvá tenni!- erősködött a férfi miközben levette magáról a maszkot.

-Jisung...ő az?- kérdezte Chanmi mire Sung nem válaszolt se szavakkal se tettekkel.

Chanmi sóhajtva fogta meg öccse telefonját majd megfordította, hogy láthassa a tokban lévő képet. Pontosan ugyanaz a személy volt aki éppen Jisung mellett ült. Halványan elmosolyodott majd visszatette a telefont a fehér éjjeliszekrényre.

-Kérhet esetleg egy aláírást?- kérdezte meg nővére Jisung helyett hiszen tudta, hogy öccse nem mer rákérdezni.

-Stay vagy?- lepődött meg a férfi majd mosolyogva nézte a lehajtott fejű fiút aki egy aprót bólintott.

Chanmi időközben megkereste a dalszöveges füzetét és kitépett egy lapot belőle. A két fiú testvére nagy szemekkel nézte a lányt aki nem törődve ezzel megkereste a fekete tollát is.

-Noona... nem kellett volna!- nézett nővérére aki csak leintette és megvárta amíg Chan aláfirkantja a papír lapot.

-Changbin, aláírod?- kérdezte a másik férfitől aki bólintott egyet és az éjjeliszekrényhez sétálva aláírta a lapot.

Jisung az utóbbi fél évben csak szomorúságot tapasztalt, semmi mást, de most olyan mérhetetlen boldogságot érzett mint még soha. Könnyei megállíthatatlanul kezdtek folyni amikor elhangzott a 'kész' szócska.

-Örülök, hogy nem a szomorúságtól sírsz!- könnyesedtek be az öccse szemei majd megölelte nővérét.

-Hát..még én!- motyogta a fiú akit Bangchan óvatosan magához ölelt.

-Örültem a találkozásnak, bár jobb lett volna ha nem így történnek a dolgok. Mégegyszer nagyon sajnálom!- borzolta össze a fiú haját.

Changbin is adott egy óvatos ölelést a sérült fiúnak majd elköszöntek és már mentek is.

-Látod Jisungie, a szerencse mindenkivel ott van!- simogatta meg a fiú fejét nővére.

-Mennünk kell hyung, de holnap jövünk érted!- puszilt bátyja arcára.

Jisung bólintott egy aprót majd újra elmosolyodott amikor nővérétől is kapott egy puszit.

-Sajnálom, hogy mindig aggódnotok kell miattam!- motyogta amikor testvérei elhagyták a kórtermet.

[...]

Teltek múltak az órák, Jisung pedig csak feküdt és gondolkodott, mindenen. A ma történteken és azon is, hogy, hogy jutott el idáig. Fél éve már, hogy nem tudott boldogságot hozni a szívébe a 7 fiú akikért annyira odáig van. Fél éven át mindennap eszébe jutottak a szülei szavai. Fél éven át nem telt el úgy nap, hogy ne hullajtott volna könnyeket.

-Ideje lenne aludnod!- szólalt meg az egyik fiatal nővér aki a fél év alatt elég jó barátságot kötött Jisunggal.

-Nem tudok aludni a gondolataim miatt!- nézett rá a lányra aki végül leült az ágya mellé.

-Pedig muszáj megpróbálnod! Az alváshiány rossz hatással van a depressziódra!- simogatta meg a karját.

-Tudom..-sóhajtott majd lehunyta a szemeit.

-Aludj jól már ha sikerül, de bízom benne, hogy menni fog!- mosolyodott el a lány majd egy jó éjszakát kívánás után távozott.

Jisung ismét elmerült a gondolataiban, de megpróbált nem a képekre és a szavakra koncentrálni. Percek talán órák teltek amikor Jisung végre nyugovóra tért.

[...]

Szemeit lassan nyitogatta majd sóhajtva kezdte tanulmányozni a fehér plafont. Utálja, hogy ismét ezt kell látnia, utálja ezt a szagot és utálja, hogy mindig bajt csinál magának.

-Reggelt Sungie!- tette le nővére a fekete táskát amiben ruhák voltak számára.

-Reggelt noona!- motyogta majd egy kis segítséggel, de felült.

-Segítek felöltözni aztán pedig mehetünk!- segítette ki az ágyból a fiút.

Pár kínlódással töltött perc után Jisung végre a saját ruháiban lehetett. Egy fekete farmert, egy szürke pólót és egy szintén szürke pulcsit hozott a nővére.

-Fájnak a kezeid?- kérdezte nővére majd felkapta magára a táskáját.

-Elviselhető viszont idegesít, hogy nem tudom őket használni!

-Tudom! 10 nap múlva vissza kell jönni majd varratszedésre szóval majd elhozlak!

[...]

-Van egy meglepi számodra!- mondta a nővére amikor már a kocsiban ültek és éppen hazafelé tartottak. - De ahhoz hozzánk kell eljönnöd! Nincsenek otthon anyáék!

Jisung csak egy aprót bólintott majd szenvedve nézett ki az ablakon. Ismét nem volt semmi életkedve. Vágyott a boldogságra mint minden egyes nap. Félt, hogy felfogja adni és már nem fogja semmi sem érdekelni.

Időközben megérkeztek a házhoz így Chanmi kikapcsolta Jisung övét és kiszállt az autóból. Kinyitotta Jisungnak az ajtót aki végül sóhajtva szállt ki az autóból. Utálja, hogy mindenhez segítség kell neki, egyszerűen rühelli magát ez miatt..is.

-Ezt most szépen rádtesszük!- tette Jisung szemei elé a fekete kendőt amit végül megkötött és kinyitotta az ajtót.

Nővére segített neki bemenni a házba majd megálljt parancsolt és becsukta az ajtót. Segített levenni a fiú cipőét majd a sajátját is ledobta magáról. Ismét elindultak és végül megálltak a nappaliban.

Jisung ujjaival a kötést piszkálta már amennyire engedte neki a fájdalom ami mindenegyes ujjmozgatásnál belehasított kezeibe. Chanmi rászólt így egyből abba is hagyta majd várta a pillanatot amikor végre leveszik róla azt a fránya kendőt.

Chanmi kibontotta a kendőt majd végül leszedte a fiú szemeit takaró anyagot. Jisung egyből kinyitotta a szemeit és szinte azonnal meg is kapaszkodott nővérében a fájdalom ellenére is. Szemei megteltek könnyekkel amikor a 7 fiút nézte akik mosolyogva vagy éppen semleges arccal néztek az alacsony fiúra.

-El ne ájulj itt nekem!- tartotta meg a fiút a lány ahogyan csak bírta.

-M-Megpróbálok..- motyogta továbbra is a fiúkat nézve.

Hihetetlen volt számára, hogy az egykori lakásában áll az a 7 fiú akik segítettek neki a túlélésben a szimpla létezésükkel. Nem tudta felfogni, hogy ott állnak előtte azok az emberek akik után már 3 éve sóvárog, akikért rajong, akik boldogabbá tették őt mint bárki valaha. Ott állnak előtte azok a személyek akiknek a koncertjeikre annyira elakart menni, de sohasem tudott, akikről mindennap álmodozott, akikről annyi történetet olvasott, akiknek az összes létező zenéjüket hallotta. Ott állnak előtte azok az emberek akiket annyira megakart ölelni mindennap, akiket annyira megakar ismerni személyesen is, akikre felnéz. Ott állnak előtte azok a fiúk akiknek az élőadásait végignézte, akik miatt örömkönnyeket hullajtott, akik miatt fangörcsölt és akikkel együtt őrült a díjátadókon. Ezer meg ezer dolgot lehetne felsorolni.

Jisung csak sírt és sírt miközben újra és újra végignézett a hét fiún akik egyesével mentek oda Jisunghoz, hogy egy szeretetteljes ölelésben részesítsék őt.

Elérkezett az utolsó férfi is aki ölelésében fogja őt részesíteni, aki nem más mint Lee Minho. Jisung biasa már a kezdetek óta. Úgy mint eddig mindegyik tag, ő is óvatosan ölelte magához a síró fiút aki remegő kezekkel ölelt vissza. Abban a pillanatban nem érdekelte a kezébe nyilaló fájdalom, nem érdekelte semmi sem csak a férfi ölelése. Nem akarta őt elengedni, de tudta, hogy nem maradhatnak így örökké.

A férfi szívverését hallgatva szorította meg a fehér púlóverét majd összeszorította a szemeit.

-Hé, ne szorongasd a pulóverem. Vigyázz a kezeidre!- húzódott el a fiatalabb fiútól aki szipogva bólintott egyet. -Ne sírj még akkor sem ha örömkönnyek, árt a szépségednek!- mosolyodott el ami Jisung szívét egy hevesebb  ütemre kapcsolta.

Az idol Jisung arcához nyúlva letörölte a fiú könnyeit majd a mókuska bánatára ellépett tőle és visszament a többiekhez.

Szépnek gondol vagy csak azért mondta, hogy jobb kedvre derítsen ennél is jobban? A fiúk nem szépek hanem helyesek..

- Mondtam, hogy nem kell jóvátenni, de köszönöm, hogy itt vagytok..- nézett végig a társaságon majd megtörölte a szemeit a szürke pulcsijába.

-Ha nem teszi valahogyan jóvá akkor egy életre bűntudata lett volna. -mondta Felix miközben ausztrál csapattársára nézett.

-Beszélgessünk, mesélj magadról Jisung!- mosolyodott el Hyunjin.

Mindenki letelepedett a kanapéra aki pedig nem fért el az a földre ült vagy éppen a másik ölébe.

-Nem tudom mit kéne mondanom. Nem vagyok valami érdekes személy csak tömény depresszió és negatívitás!- hajtotta le a fejét a fiú majd eleresztett egy reszketeg sóhajt.

-Mondd el hány éves vagy és, hogy mi érdekel téged. Mióta vagy stay és, hogy mit szoktál csinálni a szabadidődben! - kényelmesedett el Jeongin Hyunjin ölében.

-17 éves vagyok és már 3 éve vagyok stay. Szabadidőmben általában zenét hallgatok, olvasok vagy éppen liveot nézek. Szeretek írni sztorikat és dalszövegeket is bár ezek a ritka pillanatok egyikre. Mindig is érdekelt a modellkedés és az idol élet is, de nincs jó alakom és tehetségem sem.

-Khm, csak szerinted!- forgatta a szemeit nővére.

-Lényegtelen...Nem tudok mást mondani!- nézett le kezeire majd újra a fiúkra.

-Akkor kérdezünk!- mondta Chan majd gondolkodni kezdett. - Kedvenc étel?

-Talán a gyros!

-Kedvenc szín?- kérdezte Felix.

-Fekete, szürke.

-Születésnap?- érdeklődött Hyunjin.

-Szeptember 14.

-Egy nappal előttem születtél és az holnap van! Úristen, boldog születésnapot előre is!- pattogott Changbin ölében örömében Felix amiben az idősebb megállította.

-Szingli vagy?- kérdezte hirtelen Minho mire Jisung szemei kikerekedtek.

-Csak azoknak kellenék akiknek rossz ízlésük van..- válaszolt halkan piros arccal a fiú.

Minho felkelt a kanapéról majd Jisung felé sétált és a fiú térdein megtámaszkodva hajolt lejebb.

-Rossz ízlésem volna?- kérdezte halkan szinte suttogva.

Jisung arca ha lehet még vörösebb lett, de tudta, hogy az idol csak szórakozik vele. Jelen pillanatban nem érdekelte viszont tudta, hogy ennek majd később lesz még következménye.

-Ne szórakozz már szegény fiúval!- szólt rá a leader rosszallóan.

-Nem szórakozok, komolyan gondolom! Kár lenne veszni hagyni egy ilyen aranyos és gyönyörű fiút!- mosolyodott el őszintén majd megsimogatta Jisung arcát.

-Sajnos nekünk mennünk kell, de örültünk, hogy megismerhettünk! Jobbulást kívánunk neked kölyök!- állt fel Chan a kanapéról.

Mindegyik tag követte a példáját ami elszomorította a fiút. Szomorú volt és egyben boldog amiért majdnem 1 órát velük tölthetett.

-Még egyszer köszönöm!- hajolt meg Jisung majd újra ujjaival kezdett játszani.

-Sung..- szólt rá nővére mire abbahagyta és elszörnyedve nézett kezeire.

Észre se veszi amit csinál és egyszerűen utálja, hogy nem tudja abbahagyni. Utálja magát amiért ilyen, rühelli a szorongását.

-Te is tudod, hogy nem tehetek róla!- nézett a lányra aki bólintott egyet majd megsimogatta az öccse fejét.

-Tudom, de nem akarom, hogy megint bajod essen!

-Mi akkor mennénk, vigyázz magadra!- ölelte át Chan a fiút.

-Szerintem én is megyek haza noona, anyáék nem soká itthon vannak!- ölelte vissza a következő embert miután Chan elengedte.

-Hazaviszlek, holnap pedig elkezdek pakolni. Felhívom Chanwoot, hogy aludjon nálad ma!- vette elő a telefonját, de Jisung leintette.

-Jobb ha nem jön! Nem akarom, hogy bárki is bemenjen a lakásomba, még én se szívesen megyek be..- szörnyedt el az emlékei miatt.

Hogy fogok én így rendet rakni?

-Mit csináltál?- kérdezte Felix amikor átölelte a fiút.

-Jobb ha senki nem tud róla!- motyogta majd várta a következő ölelést.

Szépen sorjában ölelték meg Jisungot Chan pedig azon gondolkodott, hogy esetleg hazaviszik a fiút. Chanmi nem ér rá hiszen szülei nem soká jönnek és az öccse is nem soká haza jön a suliból.

-Mi lenne ha hazavinnénk?- kérdezte Chan amint Minho magához ölelte a fiút.

-A lábaim még nem sérültek meg!- dünnyögte Minho mellkasába miközben kiélvezte és elraktározta eme pillanatot, emlékeibe.

-Nem baj, ha már bajt okoztam neked akkor haza is viszlek! Nem akarom, hogy más is neked menjen!- mosolyodott el a látványon.

Minho nem akarta elengedni az alacsony fiút pedig valójában utálja az öleléseket. Mindig kellemetlenséget okozott számára másnak a közelsége, de Jisung más volt. Melegséggel öntötte el az ahogy a fiú magához szorította és lehunyt szemekkel próbálta felfogni, hogy ez nem csak egy álom. Biztonságban érezte magát amikor a fiú tenyereit érezte a hátán.

-Hát akkor sziasztok! Jisung te pedig szólj ha nagyon vészes a helyzet. Mihelyst haza jött a tökfej megyek és feltakarítok!- puszilt öccse fejére miután Minho végre elengedte.

-Rendben van! Várlak!- hajtotta le a fejét majd a cipőjéhez ment és leült a cipőtartó szekrényre.

Minho egyből ment neki segíteni és ráadta a fekete cipőt. Jisung piros arccal nézte ahogyan az idol férfi segít neki majd megköszönte és felállt egy kis segítséggel.

-Nyomoréknak érzem magam, a szokásosnál is jobban!- motyogta a fiú majd lejebb húzta a pulcsija ujjait.

-Nem vagy az, inkább szerencsés, gyönyörű, aranyos és tökéletes!- nézett a fiatalabb szemeibe akinek könnyek szöktek a szemeibe a szavak hallatán.

-Indulhatunk?- kérdezte Changbin egy halvány mosollyal az arcán.

Végül mindannyian megindultak és elköszöntek a lánytól. Az út nem telt csendben hiszen a fiúk minden hülyeségről beszélgettek míg Minho beírta a számát Jisung telefonjába.

Bízott a fiúban hiszen tudta, hogy Jisung nem adná meg senki másnak sem a telefonszámát.

-Itt is volnánk!- parkolt le az autóval Chan mire Jisung megköszönte a fuvart és már nyúlt volna az autó kilincshez.

-Most már felidegel!- mérgelődött Jisung amikor a mellette ülő Minho kinyitotta neki az ajtót.

Kiszállt az autóból vele együtt pedig Minho is. Arcán ott volt a maszk fején pedig a kapucnija, hogy még véletlenül se ismerjék fel őt.

-Szeretném ha valamelyik nap eljönnél velem egy randira..- bökte végre ki Minho mire Jisung szemei kikerekedtek ma már sokadik alkalommal.

-Én...-kezdett bele Jisung aztán elhalkult és csak piros pozsgás arccal figyelte a cipőjét. - Ö-örömmel!- emelte fel a fejét miközben egy ragyogó mosollyal ajándékozta meg hyungját.

-Este felhívhatlak?- kérdezte mosolyogva bár azt az aranyos mosolyt sajnos Jisung nem láthatta.

-Igen!- vigyorgott továbbra is amitől már fájt az arca, de egy cseppet sem érdekelte őt.

-Rendben, akkor én megyek! Vigyázz magadra Sungie!- nézett körbe és amikor biztosra vette, hogy nem látja senki sem lejebb húzta a maszkját és egy puszit nyomott Jisung piros arcára.

A mókus fiú mérhetetlen nagy boldogságot érzett és teljes mértékben zavarban volt a puszi miatt. Arca bizsergett és muszájnak érezte visszaadni azt a puszit. Ő is körbe nézett a biztonság érdekében és amikor a szomszédja is bement a házába egy cuppanós puszit nyomott Minho bal orcájára.

Meglepte Jisung cselekedete, de örült annak, hogy megtette. A köszönés után Minho visszament a kocsihoz és beült, Jisung pedig megvárta amíg elhajtanak és csak utána ment be a házba.

-Úristen!- sikított fel majd vigyorogva ért hozzá arcához ahol nem rég a biasa puszilta meg.

Nem érdekelte a fájdalom, nem érdekelte a ház állapota, nem érdekelte őt semmi csak az, hogy a férfi akiért 3 éve rajong és 3 évig sóvárogva figyelte, most randira hívta őt és még puszit is kapott tőle.

-Szeretlek Minho hyung..- mosolyodott el majd lecsúszott az ajtó mentén.

És így vált Jisung életének leírása egy szóval a fájdalom helyett boldogság...

VÉGE!