Jisung nagyot ordított egyenesen le a lábai alatt csordogáló folyóra. Sötét volt az ég ezáltal pedig a víz alatt megbújó démonok is hívogatni kezdték a fiút. Mint minden este.. Újra és újra átmászik a híd korlátján mégsem engedi el azt és ugrik bele a vízbe, hogy a szörnyek felfalhassák a lelkét. Hogy miért nem teszi meg azt ő maga sem tudja..

Képtelen megtenni pedig nem tartja őt semmi sem életben. Nincs kiért vagy miért élnie. Rengetegszer elképzelte már, hogy elengedi a korlátot és előre lép vagy éppen neki futásból ugrik bele a hideg vízbe. Ezek mind csak a képzeletében történtek hiszen a valóságban túl gyáva volt. Legbelül még féltette az életét. Még félt a haláltól, mert nem tudta mi vár rá utána. Nem hitt a másvilágban mégis megkérdőjelezte, hogy valóban csak megszűnik létezni egyik pillanatról a másikra. Talán ez volt az egyik ok amiért nem ugrott még le vagy csak félt attól, hogy az utolsó pillanatban gondolná meg magát.

Amikor már annyi ideje sincs, hogy küzdjön a saját életéért. Több okot is keresett arra mért nem képes végezni magával, de egyiket sem tartotta megfelelőnek. Egyik sem tűnt relevánsnak számára. Csak kifogások voltak arra, hogy ne tartsa magát gyávának. Megfordulva mászott volna vissza a hídra amikor füleit megcsapta a víz hangja. Ahogyan a híd lábaihoz csapódik. Szinte hívogatták őt. Egyik kezével elengedve a korlátot fordult vissza majd nagy nehezen eresztett a másik kezének szorításán. Görcsösen fogta a korlátot most mégis sikerült elengedni. Csak állt ott hátát a korlátnak támasztva és várt.

Nem tudta, hogy mire, de valamire várt. Talán arra, hogy véletlen elveszítse az egyensúlyát és leessen vagy arra, hogy valaki megragadja és megállítsa abban amire készül. Maga sem értette, hogy honnan lett ennyi bátorsága, de lehunyta szemeit és lassan elkezdett előre felé dőlni.

-Te jó ég!- ragadta meg valaki hátulról majd minden erejét beleadva húzta őt át a korláton. -Mégis mire készültél?- kérdezte az illető.

Jisung könnyes szemekkel nézett a fiúra kinek hosszú szőke haja volt és arcát szeplők fedték. Ruhája márkás volt, szinte sejtette, hogy jó sorsú ember áll előtte. Nem értette, hogy egy ilyen ember mit keres azon a környéken.

-Nem kellett volna megmentened!-mondta a fiú szemeibe nézve miután felsegítette őt a földről.

-Dehogyis nem! Nem dobhatod el az életed csak így!- bámulta őt értetlen szemekkel. -Abból csak egy van és nem mindenki élheti úgy ahogyan szeretné, de nem szabad eldobni. Minden emberi élet értékes.- magyarázta kiakadva.

Jisung úgy érezte, hogy az előtte álló túlságosan is szívügyének tekintette az ő értéktelen kis életét. Megmosolyogtatta volna a fiú aggodalma és kiakadása ha érzett volna még valamit ott legbelül az ürességen kívűl.

-Kérlek soha többet ne próbáld meg kioltani az életed!- mondta majd nehezen, de ott hagyta a fiút.

Jisung bár maga sem értette miért ahelyett, hogy újra megpróbált volna leugrani helyette inkább haza indult. Az üres lakásba ahol nem várta őt haza senki sem. Szülei évekkel ezelőtt elhagyták őt minden figyelmeztetés nélkül. Ráhagyták a családi vagyont és az óriási házat is. Mindig azt gondolta, hogy a szülei nem ismerték őt elég jól ahhoz, hogy tudják neki nem számítanak ezek a dolgok. Neki csak a családjára volt szüksége ami tele volt titkokkal. Akárhányszor megjelent a szülei csendben maradtak. A vendégeiket soha sem láthatta és azt sem sejtette, hogy hová mennek minden második hétvégén ahová ő nem mehetett. Ebben nőtt fel egy idő után már természetessé vált. Az, hogy mindez megszűnt létezni mély sebeket hagyott benne ami minden második hétvégén újra elkezd vérezni.

Napokkal később az utcán sétálgatva újra a sötét utakra tévedt. Legelőször amikor itt járt még körbeállva fenyegették, de amikor látták, hogy nem fél békén hagyták. Azóta pedig úgy sétál végig az utcán mintha oda született volna. Nem bántja senki és még csak rá sem néznek.

Háta mögött érezte a tekinteteket amik lyukat égettek hátába, de ez alkalommal az üresnek tűnő utca valóban az volt. Nem bújt meg sehol sem egyetlen egy rossz ember sem késsel a kezében. Nem volt egyetlen egy drogdíler sem a sikátorokban. Nem lőtte be magát senki sem a falnak dőlve. Csak ő sétálgatott addig ameddig saját lépteivel szinkronban nem hallott meg egy másikat. Más volt a léptek hangzása mint sajátja. Rajta bakancs volt míg a háta mögött lévő illetőn egy alkalmi derby félcipő.

A cipők a mindenei így felismeri az összeset akár abból is ahogyan találkozik talpa a talajjal. Erősen gondolkodott mégis mit tegyen. Nem gyorsított, ugyanolyan tempóban haladt tovább mintha észre se vette volna, hogy követik. Sose fordult elő még ilyen ebben az utcában így sejtette, hogy a férfi sem idevaló lehet. Azon gondolkodott, hogy megforduljon-e, hogy szembenézzen vele vagy megvárja amíg a közelébe merészkedik és elkapja.

Nagy levegőt vett majd száján keresztül fújta ki. Lehelete azonnal meglátszott a levegőben és azt bámulva állt meg. A mögötte lévő léptek is elhalkultak, de nem nézett hátra. Arra jutott, hogy nem akarja látni azt aki bántalmazni akarja. Várt egy kicsit majd amikor újra lépteket hallott elmosolyodott.

Szíve nagyot dobbant amikor hirtelen elsötétült előtte minden egy zsák miatt a fején. Nem kiabált, nem küzdött csak hagyta, hogy a férfi elhúzza őt. Kezeit lekötözve rakták be egy autóba. A hangokból ítélve csomagtartóba tették és az autót is betudta azonosítani. A csomagtartó beltere egészen tágas volt így nem egy egyszerű sedan autóba rakták. Egy platós autóban lehet.

A kötél nem volt túl szoros, de nem tudott volna kiszabadulni belőle. Talán nem is akart. Reménykedett abban, hogy mihelyst kiszedik az autóból megölik. Nem félt sőt nem is érzett semmit sem. Szíve ugyanolyan nyugodt tempóban dobogott. Egyedül a zsák miatt lepődött meg fején, de szíve dobbanása szinte azonnal visszaállt a normál állapotára.

Magában számolta az időt és azt is figyelte, hogy merre tartanak. Mennyit mennek egyenesen, mikor kanyarodnak. Tudta ha egy térkép közelébe kerülne amint megérkeznek megtudná mondani melyik útvonalon mentek és azt is, hogy hol van. Jisung okos gyermek volt hiába nem foglalkoztak vele eleget. A tanulásba menekült amikor szülei nem voltak mellette és a magas IQ-ja segített neki minden információt benyelni amit csak olvasott.

Talán pont az miatt képtelen véget vetni saját életének. Ami csak egy újabb kifogás arra, hogy gyáva megtenni, de most lehetősége van arra, hogy más tegye meg. Nem sejtette, hogy mit akarhatnak tőle, de nem is nagyon érdekelte. Az autóba megállt az ajtók pedig kinyíltak előtte. Összesen 1 óra 28 percet utaztak és már csak a levegő tisztaságából megtudta mondani, hogy egy erdőben vannak. A férfi megragadta majd lábra állította és elindult. Jisung zsibbadt lábai miatt eleinte nem tudott normálisan menni utána így szinte rángatni kellett. Összeszedve magát felvette elrablója tempóját és újra arra összepontosított, hogy merre mennek. Egy darabig egyenes útjuk volt. Egy pillanatra megálltak amíg az illetőnek kinyitották az ajtót majd betértek egy melegebb helyre.

Nem volt csend mégsem hallott beszélgetéseket. Mindaz amit érzékelt maga körül azok a billentyűzetek és az egerek kattogása volt. 3 lépés után lefordultak balra majd 2 lépést téve jobbra. Ezek után 5 percig csak álltak majd lift hangja csapta meg füleit. Beszálltak mire Jisung agytekervényei azonnal forogni kezdtek. Számításba vette egy lépcső átlagsebességét és azt, hogy hány másodperc alatt megy fel egy emeletet. Számításai szerint az ötödik emeleten álltak meg és szálltak ki. Balra indultak meg ahol 10 lépés után kopogást hallott. A lábai alatt lévő járólap kopogása helyett laminált padló nyikorgását hallotta. Férfias illatok csapták meg az orrát a zsák alatt, de egyértelműen érzete egy nő illatát is. Nem tudta hány férfi lehet bent, de azzal tisztában volt, hogy egy nő is áll közöttük.

-Itt van!- mondta a mellette álló majd leültette Jisungot egy székre.

Fejéről nem vették le a zsákot így továbbra is csak szaglására és hallására tudott hagyatkozni. Egyértelműen tudta, hogy az elrablója magas hisz lépései nagyok voltak hosszú lábainak köszönhetően. Mindent az ő lépéseivel számolt.

-Ha a bolond öcsém nem lenne ennyire felelőtlen most neki se kellene itt lennie!- szólalt meg valaki.

A hang távolságából Jisung arra tippelt, hogy a férfi maximum 2 méterre lehet tőle.

-Nem hagyhattam!-csattant fel egy másik ember akinek hangját Jisung fel is ismerte.

A hangot az előző férfi távolságából hallotta viszont nem közvetlen előtte hanem kicsit odébb állt. Fejét a szeplős felé fordította és őszintén reménykedett abban, hogy a megfelelő emberre néz éppen.

-Levegyük róla?- kérdezte a másik oldaláról egy másik férfi.

Jisung magában összeszámolta a különböző hangokat és eddig 4 ember hangját észlelte, de tudta, hogy még vannak a helységben ahol ült.

Lépteket hallott. Nem egy emberét hanem rögtön kettőét. Egy férfi cipő és egy magassarkú cipő érintette a talajt. Szinte érezte őket maga előtt és ha jól sejtette kezét kinyújtva beleütközne az egyikbe. A nő lassan kifújta a bent tartott levegőt majd Jisung kezeibe helyezett egy tárgyat.

A fiú egyik kezéből a másikba tette mire rájött, hogy egy nyakláncot tart a kezében. A medálra vezetve ujjait megnyomta az oldalát ami által kipattant az egyik oldalra. Arca grimaszba torzult amikor a benne lévő két apró képet tapogatta. Az egyik oldalt egy darab üveg védte a képet míg a másik oldalba csak bele volt ragasztva.

Elejtette mikor kisebb volt és az anyja képe felőli üveg kitört belőle. Rosszul érezte magát miatta főleg, mert órákig kereste a kis képet mire meglelte. A szülei eltűnésével a nyaklánca is eltűnt. Elvitték magukkal az egyetlen dolgot amit kapott tőlük. Nem tudta mit kereshet az előtte álló nőnél, de nem érdekelte. Megfordult a fejében, hogy az anyja áll előtte, de már az sem érdekelte volna ha valóban ő toporgott volna ott.

Jobb tenyerébe helyezte a nyakláncot majd megemelte kezeit és a nőnek nyújtotta azt. A nő eleinte nem akarta elvenni tőle, de végül érezte ahogy a lánc végigsimítva tenyerét eltűnik kezéből. A nő jobb oldaláról térdropogást hallott amiből arra következtetett, hogy a férfi leguggolt elé. Felé fordította a fejét azok ellenére is, hogy nem látta az arcát. Bátorkodva felé nyúlt összekötözött kezeivel majd a férfi nyakához nyúlt. Ujjaival megemelte a nyakláncot majd a medálig húzta az ujját. Egyetlen tapintásból megtudta állapítani, hogy mit ábrázol az a medál.

Hiszen ő vette neki a zsebpénzéből. Egy delfint ábrázolt hiszen az édesapja imádta azokat. A nyakláncot megmarkolva tépte ki az apja nyakából azt majd kiejtve a kezéből a földre hullott. Halkan koppant, de Jisung vaksága miatt élesebben hallotta azt.

A férfi csak lemondóan sóhajtott majd felvette elszakadt nyakláncát és felesége karját megfogva mentek vissza eredeti helyükre.

Hogy mit érzett Jisung? Semmi olyat amit kellett volna. Éveken keresztül azt képzelte, hogy ha újra látná szüleit boldogan és zokogva borulna a nyakukba. Most még sem érzett semmit. Amikor realizálódott benne, hogy ők állnak előtte csak elutasítóan tudott bánni velük. Nem hullajtott egyetlen könnyet sem és még csak dühöt sem érzett.

Semmi olyat amit kellene. Nem volt zavart, nem volt szomorú, nem volt dühös és még csak az öröm szikrája sem gyúlt fel benne. Üresebb lett mint előtte volt.

-Maradjon rajta?- jött egy újabb kérdés.

Jisung másodjára hallotta a hangot és tudta, hogy a szeplős fiú bátyjától érkezett a kérdés. Mindig is csodálta, hogy vakon is mennyi mindent megtudhat az ember bár ő el sem tudta volna képzelni az életét így.

-Ne! Nem maradhat rajta örökké..már nem mehet el innen!- szólalt meg a nő kinek hangját évek óta nem hallotta.

Nem mehet el innen..ezek a szavak csengtek füleiben újra és újra. Kérdések hada sorakoztak fejében mikre sejtette, hogy nem fog választ kapni. Nem tudta mibe keveredhetek a szülei, de az cseppet sem érdekelte. Az érdekelte, hogy ennyi év után miért kellett neki is belekeverednie. Azért, mert a szeplős szőke fiú leszedte őt a hídról?

Kezdte bánni, hogy nem ugrott le egy másodperccel hamarabb. Ha megteszi most nem ülne egy székben megkötözve zsákkal a fején egy szobában az erdő közepén. Kezeket érzett meg nyakánál amik megragadták a zsák száját. Másodpercek alatt erősebben kezdte el érezni a szagokat miket a szobában érezni lehetett. Gyorsan pislogva próbálta szemeit hozzá szoktatni a fényhez ami hirtelen érte azokat. Bánta, hogy nem azért hozták el ide, hogy megöljék őt. Amint újra látott szemei a szeplős fiú szomorú arcán akadtak meg. Tudta, hogy miatta van itt, de képtelen volt haragudni rá. Segíteni akart rajta ami arra utal, hogy egy kedves és ártatlan lélek. Amikor a bátyjára nézett az ellenkezőjét sugallta. A szemei, a rideg arckifejezése és a zord külseje arról árulkodott számára, hogy nem lehet a világ legjobb embere aki pénzt osztogat a szegényeknek szabadnapjain.

A szobában még rápillantott a mellette álló két férfire akik csak előre néztek kihúzva magukat. Fekete öltöny volt mindenkinek egyedül az ijesztő külsejű férfin volt egy sötétkék öltöny. Szeme sarkából nézett szüleire. Apja is fekete öltönyben volt anya pedig egy térdig érő fekete ruhában.

Ő ruházata pedig egyedül abban különbözött, hogy nem volt elegáns. Fekete ruhát hordott egy fekete bakanccsal, de nem volt tőle elegáns. A legolcsóbb cuccokat hordta azok ellenére is, hogy megvehette volna a legdrágább dolgokat. Neki nem volt szüksége rá. Nem öltönyben, elegáns cipőben és hátrazselézett hajjal akart öngyilkos lenni. Arra megtette neki a legolcsóbb ütött kopott pólója, farmere és bakancsa is. Ezeket szerette a legjobban így azokban is akart távozni.

-Jisung-ah!- szólította meg őt édesanyja.

Nagy levegőt véve fordította felé fejét. Édesanyja arcára pillantva sem tört meg benne semmi sem. Megállapította, hogy nem változott semmit sem az évek alatt és ugyanolyan üres szemekkel nézte őt ahogyan eddig zsákkal a fején. Látta a nőn, hogy már nem tud tovább küzdeni könnyeivel, de őt nem érintette meg. Akkor sírt utoljára amikor rájött, hogy szülei soha többet nem térnek vissza hozzá azóta pedig egy könnycseppet sem tud ejteni. Sokszor szárazabbak szemei mint a sivatag így szemcseppeken él. Talán elzáródtak a könnycsatornái egy örök életre ahogyan ő maga is elzárta érző szívét.

-Fiam!-szólította meg édesapja is.

-Nem vagyok a fiad!- nézett a férfire aki annyiban különbözött az emlékeitől, hogy már őszülni kezdtek tincsei. -Ahogy a tiéd sem!- nézett vissza édesanyjára.

-Ne mondj ilyet kérlek!- mondta a nő elhaló hangjával. -Te még mindig a mi kis mókuskánk vagy!-mondta lépve egyet előre, de férje megfogta karját.

Jisung fejét elfordítva kezdte bámulni a bézs színű falat miközben előtörtek benne az emlékek. Amikor vele voltak még valóban az a fiú volt. Az ő mókuskájuk amikor számított nekik és nem a munka volt az első. Rengeteget mosolyogtak és nevettek együtt. Rengeteget játszottak és beszélgettek, de mindez megszűnt..ahogy Jisung is. 

-Ő meghalt számomra..-mondta megtörve a csendet. -Aznap amikor elmentetek és nem néztetek vissza rám!- pillantott le a földre ahol lábai előtt hevert a zsák.

-Azért tettük, hogy megvédjünk téged!-szólalt meg az édesapa is.

-Ezek szerint nem jött össze.- mondta a kezeire vezetve tekintetét mik még mindig össze voltak kötve. -Itt vagyok és nem mehetek el.

Hangja megváltozott egy pillanatra. Dühöt lehetett kivenni belőle mégsem érezte azt. Nem érezte, hogy dühös lenne amiért nem mehet haza. Talán azért, mert nem is volt otthona. Nem érezte magáénak a lakást ahol felnőtt.

-Vigyétek el!- mondta a főnök mire a két férfi megfogta karjait és felsegítették.

Csak azt érzékelte, hogy újra zsákot húznak a fejére és elviszik. Mint ahogyan eddig is újra számolni kezdett. Ez volt az ő mentsvára. Újabb 10 lépés majd várakozás és liftbe szállva felmentek egyetlen emeletet. Kiszálltak majd jobbra fordulva két lépést téve ajtó nyitódást hallott. A szobába egy ágyra ültették majd levették a zsákot a fejéről és a kezeit is eloldozták.

-Itt fogsz lakni ezentúl! Csak engedéllyel hagyhatod el ezt a helyet. A fürdőszoba ott van!- mutatott egy ajtóra a magasabbik.

-Kapsz ruhát és ételt is valamint mindent amire szükséged van viszont semmilyen elektronikus eszközt nem használhatsz!- mutatta fel az alacsonyabb a telefonját kezében.

Jisungnak nem számított. Mobilját egyedül zenehallgatásra használta semmi többre. Nem vette hasznát. Nem volt semmi amit meg akart volna örökíteni és nem volt semmi amit tudni akart az internetről. Körbenézve a szobában rengeteg tudományos könyv volt a polcokon. Volt bent egy íróasztal is amin rajzfüzetek és rendes füzetek hada állt mindenféle írószerrel együtt. Sejtette, hogy a szülei saját szobájának mintájára készítették el.

-Érthetőek voltunk?- kérdezte a magas szőke.

Jisung csak felkelt az ágyról majd a könyvespolchoz indult. Bólintott egyet majd a legvastagabb könyvet elővéve kinyitotta azt. Nem kellett sok idő számára mire rájött, hogy ezek saját könyvei az otthonából. Amint magára hagyták egy földrajzi atlaszt megkeresve lapozott a megfelelő oldalra. Egy ideig csak bámulta a térképet miközben igyekezett feleleveníteni magában az idevezető utat.

Kicsit elidőzve gondolkodott majd eszébe jutott egy cikk amit azért olvasott, mert egyik volt osztálytársa beküldte egy chat csoportba. A cikk minden egyes szavát látta maga előtt annyi év után is. Egy maffiáról szólt akinek vezérét sikeresen lekapcsolták viszont valamilyen oknál fogva mégis kiengedték. A cikkben az is fel volt tüntetve, hogy az erdő valamelyik szegletében lehet tevékenykedhetnek.

-Maffia!- motyogta majd becsukta az atlaszt.

Körülötte több könyv is volt amiket nem elsőre lapozgat már. Mindegyik más-más témát ölel fel amit egy átlag ember nem tud értékelni. Talán nem is érti a rengeteg szakszó miatt.

Több olyan könyve is van ami a tudomány különböző oldalait mutatja be, de vannak nem tudósok által írott olvasmányai is. Leginkább krimik és thrillerek hiszen a tudás mellett a gyilkosokról szóló könyveket is imádta. Pont ezért is szerzett be egy párat az elmúlt években amik maffia gyilkosságokról és valódi húsvér sorozatgyilkosokról szólnak. A legtöbb pszichológiai szempontból közelíti meg ezeket a témákat és embereket nem pedig egy siker sztorit akar írni belőle. Jisung ezért is imádta olvasni. Ha a kezébe vett egy ilyen könyvet addig nem tette le amíg ki nem olvasta.

-Hoztam neked vacsorát!- tette le az éjjeliszekrényre a tálcát a szeplős fiú.

-Tudtommal nem neked kellene.- mondta fel sem nézve a könyvekből előtte.

-De szerettem volna beszélni veled!- mondta miközben leült elé.

A könyvekre pillantva nem sokat értett meg belőle ami elárulta számára, hogy az előtte ülő rendkívül okos vagy csak eljátssza azt.

-Mit csinálsz?- kérdezte kíváncsian.

-Pszichológiát tanulok!- válaszolta majd letette a jegyzeteit. -Miről szeretnél beszélni?-csukta be az összes könyvet maga előtt.

-Csak szeretnék bocsánatot kérni tőled. Tudod miattam nem mehetsz haza.-hajtotta le a fejét a fiú.

-Segíteni akartál rajtam amiért hálás vagyok! Nem sokban különbözik az itt létem az otthonitól.- mondta miközben felállt és visszatette a polcokra a könyveit.

-Látom nem csak a pszichológia érdekel téged.- állt fel ő is a földről a könyveket vizslatva.

-Nem tudsz olyat kérdezni amire nem tudom a választ!- mondta majd egy halvány mosoly húzódott ajkaira hosszú idők után először.

-Hát arról, hogy hol vagy éppen biztos nem tudsz semmit. Máskülönben nem lennél ilyen nyugodt és nem beszélnél velem ilyen lelkesen.- simított tarkójára elhúzva ajkait.

-Tudom, hogy egy maffia kezei közt ragadtam ahogyan azt is, hogy a vezér öccse vagy. Az útvonalat is megtudom mutatni neked amin elhoztak ide.- nézett a fiúra egy pillanatra aki meglepetten figyelte őt. -Szeretem ha vakon is tudok tájékozódni.- mosolyodott el újra.

-A nevemet biztosra nem tudod.- fogott meg egy könyvet ami a maffiákról szólt.

-Ha elmondod nekem megtudom.- cserélt meg két könyvet hiszen nem tetszett szemeinek.

-YongBok, de mindenki Felixnek hív!- válaszolta kinyitva a kezében lévő könyvet.

-Nem a legérdekesebb szerzeményem.- mondta miközben ágyához sétált és leült. -De elviheted ha kíváncsi vagy rá.

Felix ránézett majd elmosolyodott. Megköszönte és leült mellé. Beszélgetni kezdtek mindenről ami csak eszükbe jutott. Felix rengeteg mindenről kérdezte őt és a legtöbb dolgot valóban megtudta válaszolni sőt még róla is tudott mondani néhány érdekességet.

-Mit gondolsz a bátyjámról? Ő milyen embernek tűnik?- tette fel a kérdést.

-Olyannak mint amilyen a külseje is.- vonta meg vállait félretéve a tálcát öléből. -Jól elrejti az érzelmeit és a testbeszédére is odafigyel. Azt tükrözi amit mutat.- nézett a szeplősre.

-Néha azt is megkérdőjelezem, hogy fontos vagyok e neki.- szomorodott el egy pillanatra.

-Akkor ezentúl ne tedd!- dőlt hátra az ágyban. -Az ember nem tud mindent elrejteni amit akar. Védelmez téged bárhogyan is próbálja elrejteni azt.

Felix elmosolyodott majd az órájára nézve felpattant. Bocsánatot kért Jisungtól majd elhagyta a szobát ezzel magára hagyva a fiút hosszú időre.

FOLYTATJUK!

Ezt pedig már tényleg..megírtam a második részét is..hehe!