Jisung barátai fáradtan estek a földre viszont ő maga ezt már nem merte megtenni. A tánctanár jelenleg szabadságon van így a híres Lee Minho tartotta a tánc órát a 4 fiúnak.

Han újra és újra elismételte a tánc lépéseket, hogy tökéletesen menjen neki hiszen tudta, hogy ha nem megy neki akkor Minho egész biztos ki fog akadni.

Minho egy bandatag így természetesen nem csoda ha valakire ferde szemmel néz viszont barátaival már bő 3 hete rendkívül jóban van. Nem érti, hogy ő miért különb a többiektől, de megpróbál nem szomorkodni miatta.

-Szerintem hagyd rá! Ígyis úgyis béna vagy és nem fejlődsz sehová!- mordult rá Minho.

Jisung szemei könnyesek lettek, de szerencsére Seungmin időben leállította őt.

-Menjetek a dolgotokra!- mondta Minho majd összepakolta a cuccait.

A többiek is így cselekedtek majd végül a 3 barát elköszönt Minhotól aki mosolyogva viszonozta azt. Jisung lehajtott fejjel köszönt el majd távozott is, hogy még véletlenül se kelljen látnia Minho rideg tekintetét.

Másnap reggel Jisung arra a látványra ment be, hogy egyik legjobb barátját Felixet egy csapat lány szégyeníti. Lökdösik és olyan szavakkal illetik őt amik egyáltalán nem vallanak a fiúra. Felix csendben tűri és minden erejével azon van, hogy megállítsa Seungmint aki megakarja tépni a lányokat.

Azonnal odasietett hozzájuk majd Felix elé állt, hogy ne tudják őt bántani.

-Mi történt?- kérdezte barátját miközben figyelmen kívül hagyta a rángatásokat.

-Megtudták, hogy együtt vagyok Changbinnal!- suttogta halkan mire Jisung szemei kikerekedtek.

Tény, hogy ő erről semmit sem tudott és nagyon mérges volt amiért így kellett megtudnia. Seungmin és Jeongin tekintetét elnézve ők tudhattak róla és ez még jobban fájt a mókus fiúnak.

-És ilyenkor hol van a barátod?- kérdezte gúnyosan amikor elcsapta az egyik lány kezét.

-Nem tudom!- motyogta sírva és ekkor kezdett mindenki sugdolózni.

Jisung csak annyit vett észre, hogy a földön kötött ki hiszen valaki kicsit sem kedvesen arrébb lökte őt. Szemeit az illetőre emelte aki éppen barátját vígasztalta. Changbin...

-Ha valaki mégegyszer Felix, Jeongin és Seungmin közelébe mer lépni annak esküszöm, hogy megkeserítem az életét. Ha azt akarjátok, hogy a csontjaitok épek maradjanak akkor jobb ha nem beszéltek egy szót sem róluk és megtartjátok a 3 méter távolságot!- mondta Minho ridegen és olyan nyugodt hangnemben, hogy attól mindenki hátán felállt a szőr.

Tudták, hogy a fiú egyáltalán nem nyugodt sőt lángol a dühtől éppen ezért mindenki csak bólogatott.

-Mi lesz Jisunggal?- kérdezte halkan Jeongin.

-Nem érdekel vele mi van!- morogta Minho amivel a többiek egyet értettek kivéve a mókus barátait.

Jisung a szavakat hallva felállt a földről és elhagyta a folyosó területét. Nem akart tovább ott lenni egyszerűen csak nem akarta hallani, hogy ő mennyire jelentéktelen Minho és a többiek számára. Barátai védték őt, próbálták elérni, hogy őt is védjék meg, de ez semmit sem ért. Jisungnak akkor is fájt, hogy ilyen emberekkel foglalkoznak.

Teltek a napok és Jisung hiába volt barátai társaságában akkor is magányosnak és megbántva érezte magát. Akárhányszor velük akart lenni a banda tagok megjelentek és néha beszóltak a csendes fiúnak. Minden percben küszködött a könnyeivel, de néha nem igazán sikerült neki így a mosdóba ment kiadni magából az érzelmeit.

....

-Valahogy csak tudjuk őket bántani! Tudniuk kell, hogy ők csak senkik és mi jobbak vagyunk!- szólalt meg egy lány a többieket nézve.

-Jisunggal azt csinálunk amit akarunk! A banda tagokat nem érdekli, hogy mi van vele viszont a kis hímringyóknak fontos!- szólalt meg a férfi a sarokban.

-Jun, te baszott okos vagy!- csattintott egyet nyelvével az egyik lány. -Akkor Jisung lesz az áldozat!- dörzsölte össze kezeit gonoszan.

....

Jisung a teremből kifelé menet rossz előérzettel küzdött, de félretéve indult el a második emeletre hiszen ott a szekrénye. Amikor kinyitotta volna a fémlapot egy lökést érzett ami következtében megfejelte a szekrényt. Amikor hátra fordult egy ismeretlen fiút pillantott meg. Bizonyára egy végzős lehetett, de Jisungot nem igazán érdekelte.

-Mit akarsz tőlem?- kérdezte kissé félve.

-Csak olyan ütnivaló arcod van!- mosolyodott el gonoszan majd meggyomrozta a fiút aki a földre rogyott.

Kapott pár rugást a lábába illetve a srác öklével a bordáját is megcélozta. Jisung levegőért kapkodva feküdt a földön és azon gondolkozott, hogy ilyenkor mért nincs senki sem a folyosón.

A srác nevetve hagyta el a folyosót és hagyta, hogy Jisung a levegőért küzdjön. A fiú kezdett bepánikolni így a lélegzés még nehezebben ment neki. Nem tudta mégis mihez kéne kezdenie így csak kínok között feküdt míg nem elég erőt nem vett magán ahhoz, hogy elkússzon a mosdóig. Bent nagy nehezen felkelt és megpróbált nyugodtabban lélegezni. A tükörbe nézve remegő kezeivel megtörölte a szemeit és arcát majd pólóját felhúzva nézte meg a sérült területet. Nem volt valami szép már most sem, de nem akarta, hogy bárki is tudjon róla.

Amikor nagy nehezen megnyugodott rendbe szedte magát és elindult a megfelelő terembe.

-El.. nézést a késésért!- hajolt meg a fájdalmait megpróbálva leleplezni.

-Minden rendben van, Han?- kérdezte a tanár amire csak egy bólintást kapott.

Mivel nem bírta sokáig így hazaengedték ahol szüleinek sem mondott semmit csak annyit, hogy rosszul lett. A szobájában megpróbált nem sírni, de egyszerűen nem ment neki. A könnycseppek végigfolytak arcán és ettől még nehezebb és fájdalmasabb lett a légzés.

Az ágyon szenvedve sírt és szidta magát amiért csak ezt érdemli. Amiért őt nem szereti senki sem. Amiért úgy érzi, hogy nem számíthat senkire sem. Amiért azt gondolja, hogy ő semmihez sem elég jó. Amiért nem olyan jó mint Jeongin, Felix és Seungmin.

Nagy nehezen szedte össze magát és ment el a fürdőbe. Az ajtót magára zárva vette le a ruháit és a forró vízbe ülve végignézett testén. Óvatosan simított a zúzódásokra és újra elkapta őt a sírás.

Egy teljes hétig ez ment az iskolában. Mindig újabb és újabb sebeket és zúzódásokat szerzett a testén amiről nem tudott senki csak is ő és a támadói. Barátai furcsállták, hogy nehezen megy és meg sem jelenik a tánc órákon, de elrendezte annyival, hogy meghúzta a bokáját és ezért van minden.

Ezek mellett alig eszik hiszen az is nehezére esik a sérülései miatt illetve az utóbbi egy hétben annyira maga alá került, hogy nem is volt étvágya. Az önbizalma a béka segge alá került és már a depresszió gödrében fetreng.

-Jisung, biztos minden rendben van? Olyan furcsán veszed a levegőt!- nézett rá Jeongin aggódva hiszen észrevette, hogy nehezen lélegzik illetve elég szaggatottan.

-Pe..rsze! Minden oké!- mart bele a lábába fájdalmában amit szerencsére senki sem látott.

-Tudjuk, hogy fasza nála minden, most már mehetnénk?- kérdezte párját Hyunjin.

-Ne legyél bunkó! Fontos, hogy tudjam minden rendben van- e vele!- fordult felé dühösen Jeongin majd elköszönt Jisungtól és elment Hyunjinnal.

-Vigyázz magadra Sung!- simogatta meg arcát Felix.

Azt gondolta, hogy senki sem vette észre az apró grimaszt arcán, de tévedett. Egy valaki látta...

-Pihenj sokat Sungie!- mosolyodott el Seungmin majd ők is elindultak.

Jisung könnyei azonnal útnak indultak amikor egyedül maradt a sötétségben. A moziban voltak így nyolcan viszont Jisung egyáltalán nem akart jönni. Tudta, hogy csak zavarná a vizet és persze igaza is volt. Szomorúan elmosolyodva indult el félve, hogy valaki ismét megtámadja őt.

Hiába érezte azt, hogy ő megakar halni végre akkor is félt attól, hogy megtámadják és újra borzasztó fájdalmak közötti perceket kell átélnie.

Félelme beigazolódott...

Egy erős kar rántotta be egy sötét sikátorba aminek egyik falához lett lökve. A férfi nem kegyelmezett, ütötte és rúgta ahol csak tudta. Nem érdekelte, hogy könyörög és az sem, hogy sír. Őt fizetik ezért...

Jisung fájdalmasan felordít amikor sérült mellkasát éri az újabb és újabb ütések és ha nem lenne sötét a támadója tisztán láthatná a mókus fiú vérét fogain. Az alacsony fiú kezdte feladni, úgy érezte, hogy az összes erő eltűnt testéből és csak arra várt, hogy végleg lehunyja a szemeit.

Alig kapott levegőt, minden porcikája fájt, a vér íze a szájában szörnyű volt, a feje szét akart robbani, segítségért akart kiáltani, de egy hang sem jött ki a torkán. A férfi abbahagyott mindent amikor a fiú nem mozdult majd gyorsan elsietett onnan.

Jisung már nem sírt egyszerűen nem tudott. Fájt neki a sírás, a lélegzés, az, hogy még mindig él. Fájt neki, hogy nem tud elbúcsúzni a szüleitől és a barátaitól. Fájt neki, hogy tudja ezt nem fogja túlélni.

Hiába nem akart élni akkor sem szerette volna ha másnak fáj. Nem szerette volna ha a temetése 17 éves korában lenne. Nem akar búcsú nélkül meghalni.

Kezét nagy nehezen megmozdítva a fájdalomtól nyöszörögve vette ki zsebéből a telefonját. Képernyője betört viszont még tudta használni. Nem keresgélt a nevek közt csak rányomott az első névre és kihangosította a készüléket.

-Szia Jisung! Mi a helyzet?- kérdezte Felix kíváncsian.

-L-Lix..mo-mond meg...anyáéknak..ho-hogy szeret..em..őket! Kér..lek..- mondta ki nagy nehezen miközben érezte a gombócot növekedni a torkában.

-Mi? Miért? Mi történt? Megijesztesz!- pattant ki az ágyból azonnal. -Hol vagy?- kérdezte idegesen.

-Si...kátor..-motyogta erőtlenül szemeit lehunyva.

-Jisung, hogy kerülsz oda? Mi történt?- kérdezett újra miközben felvette a nadrágját.

Felix többször is szólítgatta Jisungot, de nem hallott semmit sem. Sírva tette le a telefont miközben kiszaladt a szobából majd később a házból is. Azonnal tárcsázta Minho számát hiszen tudta, hogy ő még nem indult haza.

-Mit szeretnél?- kérdezte miközben cigarettájába szívott.

-Hol vagy?- kérdezte sírva mire Minho azonnal válaszolt, hogy a mozi közelében. - Nézz be az összes sikátorba! Arra amerre elindult Jisung! Kérlek! Felhívott és azt mondta, hogy üzenjem meg a szüleinek, hogy szereti őket. Érzem, hogy nagyon nagy baj van!- sírt tovább keservesen miközben szedte a lábait a mozi felé.

Minho azonnal elindult az úton amerre Jisung is ment és benézett a sikátorokba. Amikor a negyedikbe nézett be a világítással szemei kikerekedtek és teljesen elszörnyedt.

-Jisung? Hallasz engem?- térdelt le mellé majd hátára fordította a fiút.

Fülét mellkasára nyomta, hogy hallja a fiú szívverését. Pánikolni kezdett amikor a dobogás rendkívül gyenge volt. Telefonján azonnal hívta a mentőket és tette amit a hozzáértők kértek.

-Kérlek Jisung!- suttogta miközben óvatosan arrébb tűrte a haját. -Túl kell élned!- remegett meg a hangja és ebben a pillanatban érkezett meg Felix aki amint meglátta barátját zokogva esett a földre.

-Nem halhat meg, hyung! Nem..nem..nem..nem!- üvöltette miközben karjaiba mart.

-Felix túl fogja élni, rendben? Minden rendben lesz vele hiszen mindjárt itt vannak a mentősök!- nyugtatta barátját majd Jisungra nézett akinek bőre sápadt volt. -Haladjanak már az isten verje meg!- kiáltotta el magát türelmetlenül 2 perc elteltével.

-Hyung..félek!- suttogta Felix aki a mozdulatlan Jisungot nézte. 

-Nem lesz semmi baj!- válaszolt halkan miközben Jisung arcának sebesülés mentes pontját simogatta.

A mentősök nem sokkal később meg is érkeztek akikkel Minho majdnem összeveszett amiért ennyit kellett rájuk várni. Jisungot hamar a kórházba szállították és Felix ment vele.

Minho futva indult meg a kórház felé. Térdein támaszkodva pihent viszont azonnal összeesett amikor Felix közölte vele a hírt miszerint leállt a szíve az autóban.

-Az én hibám!- nyelt egy nagyot az idősebb, de Felix csak a fejét rázta..

-Miért lenne a te hibád?- kérdezett rá azonnal.

-Láttam, hogy valami nincs rendben vele még sem tettem semmit sem. Azt gondoltam valaki bántsa őt mégsem foglalkoztam a ténnyel. Minden áron távol akartam magam tartani tőle, de csak bántottam őt és hagytam, hogy valaki más is ezt tegye vele csak éppen fizikailag!- mondta halkan miközben könnyei utat törtek maguknak.

-Minho..-szólalt meg Felix, de folytatni nem tudta hiszen megjelent az orvos.

-Sajnálom!- sütötte le szemeit szomorúan mire a két fiatalban megállt az ütő.

-Ne, ez nem lehet!- suttogta Felix miközben ő is a földre rogyott.

Mindketten zokogásban törtek ki és egyszerűen nem akarták elhinni, hogy Jisung már nincs az élők között. Nem akarták elfogadni, hogy a fiú mosolyát már soha többet nem fogják látni. Nem akarták elfogadni, hogy nem hallják soha többet a nevetését. Nem akarják elfogadnia, hogy soha többet nem fogják hallani a gyönyörű hangját, a rossz vicceit.

-Nem lehet!- kiáltotta el magát Minho majd felkelt a földről és a műtő felé indult.

Persze nyilván lefogták őt így nem tudott kezdeni semmit sem. Újra a földön kötött ki és zokogva próbálta feldolgozni, hogy soha többet nem láthatja a fiút akibe beleszeretett...

-Jisung!- ordította torka szakadtából miközben szabadulni akart a szorításból.

-Uram, újra van szívverése!- jött ki a műtőből egy hölgy mire a doktor azonnal szaladt vissza, hogy mosakodás után folytassa a műtétet.

Minho szíve nagyot dobbant és teljesen ellazult a szorításban. Amikor elengedték őt Felixhez szaladva ölelte magához jó szorosan. Ekkor megjelentek a szülők és a többiek is. Megkérdezték mi történt eddig és sajnos nem maradhatott el a zokogás sem.

Órák teltek el amit a család és a barátok végig aggódták. Párjaik próbálták őket vígasztalni, de ez semmit sem ért hiszen ők látni akarták az orvost aki jó hírekkel akar szolgálni.

Minho maga elé meredve ült a székben egy pokróccal maga körül hiszen nem rég az ájulás szélén volt. Senki sem értette igazán, hogy mi az oka annak, hogy Minho aki a legerősebb érzelmileg a bandában, ennyit sírjon.

-Azt hiszem szereti Jisungot!- suttogta Felix  amit szerencsére mindenki hallott.

-Ezt meg, hogy érted? A fiam annyit panaszkodott az évek alatt, hogy mennyit szekálta őt a suliban és, hogy nem akar menni, mert fél!- akadt ki az édesapa.

-Apa, nyugalom! Minho csak fél az érzéseitől hiszen soha nem volt olyan ember aki bárki iránt ilyesfajta érzelmeket tápláljon. Távol akarta tartani magától Jisungot, de egyikünk sem gondolta volna, hogy valaki kihasználja azt, hogy Minho nem említette meg Jisung nevét amikor megvédett minket. - válaszolt Felix miközben Minhot nézte aki továbbra is maga elé meredt.

-Rendbe fog jönni hyung!- karolta át Jeongin mire Minho ránézett és újra könnyeket kezdett hullajtani.

-Ne sírj!- suttogta Changbin is és letörölte hyungja könnyeit.

Changbin tudta, hogy Minho jelenleg az összes visszafolytott érzelmét most adja ki magából. A narancssárga hajú fiú évek óta egy könnycseppet sem hullajtott hiába történt vele bármilyen rossz dolog. Érzelemmentes volt és szerette ha félnek tőle ez miatt.

-Itt az orvos!- simogatta meg Hyunjin Minho combját mire az idősebb remegve emelte tekintetét a férfire.

-A műtét sikeresen végződött! A bordája átszúrta a tüdejét több helyen is. Az arca több helyen is súlyosan megzúzódott illetve a teste különböző pontjai is. Belsővérzése volt és többször is leállt a szíve. Igazi csoda, hogy a halál beállta után újra dobogni kezdett! Az állapota jelenleg stabil viszont bármikor adódhatnak problémák! A gyógyulás hosszú folyamat lesz viszont egyáltalán nem lehetetlen!

Minho szemeit lehunyva sóhajtott fel és életében először megköszönte istennek azt, hogy meghallgatta az imáit.

Hónapokkal később:

Minho sietve indult el táskájával a hátán miután elköszönt barátaitól. Minél hamarabb a célba akart érni szóval sietősen szedte a lábait. Időközben beugrott a boltba illetve a közeli virágboltba is.

-Kopp-kopp!- kopogott a szobaajtón miután beengedték őt a házba.

Jisung azonnal ajtót nyitott hiszen most már tudott normális menni és egyáltalán nem esett nehezére a légzés sem.

-Szia!- mosolygott őszintén miközben beljebb engedte a vigyorgó Minhot.

-Szia! Hogy telt a napod?- kérdezte aranyosan miközben rejtegette a háta mögött a meglepetést.

-Unalmasan mint ahogyan eddig is! Szeretnék végre iskolába menni!- biggyesztette le alsó ajkát szomorúan.

-3 nap múlva már mehetsz viszont ha unalmasan telt akkor szerintem ettől jobb lesz a kedved!- mosolyodott el majd felé nyújtotta a rózsacsokrot amit rejtegetett.

Jisung mosolyogva szagolta meg az illatozó vörös szépségeket majd azonnal vízbe is tette őket. Minho mosolyogva nézte végig a jelenetet majd leült Jisung ágyára és várta, hogy visszatérjen a tulajdonosa is.

-Nem kapok semmit érte?- biggyesztette le alsó ajkát szomorúan mire Jisung kuncogni kezdett.

Mosolyogva indult meg felé majd ölébe ülve nyomott egy rövid, de annál édesebb csókot ajkaira.

-Köszönöm szépen Minho hyung!- ölelte magához jó szorosan.

-Megérdemled kincsem amiért ilyen erős vagy! Büszke vagyok rád, nem is tudod mennyire!- simogatta a fiú hátát aki egy apró puszit nyomott arcára.

Az elmúlt pár hónapból Jisung egyet a kórházban töltött lélegeztetőgépen majd mégegyet hiszen ébredés után nem igazán a várt állapotot kapták. Minho végig mellette volt és nem volt egy olyan nap, hogy ne ment be volna a kórházba. Beszélt hozzá és amikor végre felébredt úgy bánt vele mint egy hercegnővél. Jisung eleinte nem tudta hová tenni a dolgokat, de aztán elmondták neki, hogy a kórházba kerülése napján Minho mennyit sírt és aggódott érte.

Még pár hónap telt el úgy, hogy Jisung tudta mit érez iránta az idősebb. Nem szeretett volna erről beszélni hiszen előbb ráakart jönni, hogy ő maga mit érez. Nem kellett ehhez sok idő hiszen Minho kedves énje rendkívül vonzó volt számára.

Végül egy csodás napon amikor Jisung végre tudott sétálni, elmentek a parkba. Minho segített neki mindenben még akkor is ha Jisungnak már nem volt rá szüksége. Ekkor volt karácsony és pont a fagyöngy alatt álltak meg. Minho kihasználva az alkalmat megcsókolta a fiút és elmondott neki mindent.

Azóta pedig együtt vannak és boldogan élnek. Persze a kapcsolatukról egyenlőre senki nem tud semmit. Az iskolában Minho megtalálta a fiút aki bántotta Jisungot és elég rendesen elgyepálta.

-Hyung..- szólalt meg Jisung halkan.

-Mondjad kincsem!- tolta el magától kissé, hogy rátudjon nézni.

-Szeretlek!- mosolyodott el majd egy újabb csókot nyomott ajkaira.

-Én is szeretlek!- viszonozta a mosolyát majd eldőlt az ágyon és óvatosan szorította magához.

Elég gyorsan eltelt az a három nap és Minho ott is aludt esténként Jisungnál.

Jisung már kora reggel kész volt míg Minho még az ágyban aludt.

-Hyung, kelj fel!- térdelt az ágyra. -Baba, légyszi!- biggyesztette le alsó ajkát miközben megrázta az alvó párját.

-Adj valamit és felkelek!- morogta majd hátára fordult.

Jisung ajkaira csókolt majd a nyakára is nyomott egy puszit. Minho mosolyogva ült fel majd megpaskolta Jisung fenekét.

Amikor végre elindultak Jisung már várta, hogy iskolában legyen. Minho mosolyogva szállt ki az autóból majd megfogta párja kezét és elindult befelé.

-Nem fognak bántani, rendben?- suttogta a kisebb ajkaira amikor megállította a remegő fiút.

-Rendben!- válaszolt halkan majd mosolyogva fogadta az apró csókot.

Az iskolába beérve barátai azonnal odamentek hozzá és megölelték őt. Nem értették, hogy miért fogja Minho kezét, de nem akarták szóvá tenni.

-Jobban vagy azóta?- kérdezte Changbin amire csak egy nagy bólintást kapott.

-Nem fáj semmim és fájdalommentesen tudok levegőhöz jutni! Ennél jobban nem lehetnék és köszönöm nektek, hogy mellettem voltatok!- mondta könnyezve hiszen mégis csak sokat jelentett számára. -Főleg neked köszönöm Minho hyung!- mosolyodott el miközben az idősebbre nézett.

Az egész folyosó őket bámulta, de ez már egy cseppet sem zavarta őket. Minho nem szólt egy szót sem csak mosolyogva fogott derekára és ajkaira tapadva részesítette párját egy szerelmes csókba.

Jisung közeli barátai sikításban törtek ki hiszen ezt a pillanatot várták már oly régóta, míg Minho barátai mosolyogva tapsoltak.

-Szeretlek!- suttogta Minho majd megsimogatta a kisebb arcát.

-Én is szeretlek!- viszonozta a mosolyát.

VÉGE!