-Jisung egy igazi csicska!- vonta meg vállait Minho a társaságban amin mindenki nevetett egyedül az érintett nem. -Egy idegesítő szamár!

-Azt hiszem elég volt!- mondta Jisung majd felállt az asztaltól és kifizette ebédjét.

Egyedül indult útnak a dorm felé egy szó nélkül. Nem akart tovább maradni és hallgatni ahogyan nevetséges játékokkal szórakoznak a többiek..Mert a nevetséges játékban is képes bántani őt az idősebb. Már a banda kezdetekor sem voltak túl jóban és ez azóta sem változott. A kamerák és az emberek előtt eljátsszák, hogy lelkitársak, de ez cseppet sincs így. Amikor csak teheti az idősebb bántó szavakkal illeti és senki nem veszi észre, hogy őt mennyire bántják ezek a szavak.

A lakáshoz érve úgy döntött, hogy az udvarra tart mintsem a lakásba. Szeretett a szabadég alatt lenni és csak bámulni az eget. A hintaágyra leülve kezdett el zenét hallgatni és hátradöntve fejét nézte a felhőket. Elege volt mindenből. Elege volt, hogy amint videózzák őket az idősebb teljesen máshogyan viselkedik vele mint a való életben. Szerette volna ha az lenne a valóság, de neki csak a sértő szavak jutottak. Szemeit lehunyva sóhajtott fel és próbálta kizárni gondolataiból Minhot és a többieket is egyaránt. Tudta, hogy amint megpillantják őt el kell játszania, hogy mennyire boldog és túlbuzgó. Utálta..hisz valójában nem volt boldog és nem volt semmi energiája sem. Nem akart idegesítő lenni senki számára és aztán napról napra egyre kevesebb energiája maradt. Figyelte a reakciókat tetteire és jobbnak látta ha mindenkit békén hagy. Nem ugrál körülöttük és nem kiabál mint egy kisgyerek. Lényegében teljesen megkomolyodott ez idő alatt, de szeretett volna az a Jisung lenni aki előtte. Élvezte amikor kitört belőle az energia és nem volt semmi gondja sem. Csak élvezte az életet, de manapság ez már a koncertek alatt sem sikerül neki.

Az ég hamar sötétkék lett és rájött, hogy a dormban talán élvezik azt, hogy nincs otthon. Sóhajtva állt fel a hintaágyról majd elhagyta a lakást. Olyan környékre ment ahol egyetlen ember sem fordult meg majd leült a földre és hátradőlt. Csak bámulta a gyönyörű csillagokat az égen egészen addig még meg nem csörrent telefonja. Látta, hogy a leader hívja így kinyomta miközben felült. Szinte azonnal érkezett egy üzenet az idősebbtől megkérdezve, hogy hol van.

-Jókor veszik észre, hogy nem vagyok otthon..-motyogta majd zsebre tette telefonját és elindult a dorm felé.

Nem volt messze így nem sok ideje volt egymaga. A lakáshoz érve kelletlenül ment be majd levette a felesleges ruhadarabjait.

-Mégis hol voltál? Azt hittem a szobádban kuksolsz.- sietett hozzá Chan idegesen.

-A közeli réten voltam..Csak egyedül akartam lenni.- vonta meg vállait.

-Szólhattál volna! Órák óta nem láttunk. Akár bajod is eshetett volna.- nézte a fiút aggódó szemekkel.

-Nem történt semmi baj..még csak nem is láttak engem az emberek.- válaszolta majd kikerülte az idősebbet, hogy szobájába tudjon menni.

-Mi van veled Jisung?- kérdezte a távozó fiatalabb felé fordulva.

-Biztos menstruál! Pár nap múlva ugyanolyan idegesítő lesz mint amilyen szokott.- mondta Minho a kanapéról feléjük fordulva majd felnevetett.

Vele együtt Jeongin és Hyunjin is felkuncogott ami Jisungnak csak még rosszabbul esett. Ránézett Chanra majd fejét elfordítva sietett fel a lépcsőn. Szobája ajtaját magára zárta majd lecsúszott annak mentén. Úgy érezte, hogy mindenki ellene van a dormban és egyre jobban bántotta őt. Idegesen állt fel a földről majd körbenézett szobájában. Semmi sem maradt ami Minhoé lett volna hisz teljesen átköltözött Jeongin és Hyunjin közös szobájába. Egyedül az ágya maradt ott. Kezeit ökölbe szorítva ment oda az ágyhoz amiről mindent ledobált. A párnából kihullottak a tollak és néhány darab Jisung hajába hullott. Idegesen borította fel az ágyat ami hangos csattanással dőlt el. Hevesen véve a levegőt indult meg íróasztala felé amiről lelökött mindent ami rajta volt. Rajzok, dalszövegek, könyvek..

-Jisung mi volt ez a zaj?- kopogtatott ajtaján Chan, de nem válaszolt.

Kintebb húzta az íróasztalt majd idegesen rúgott bele a bútorba mi szintén a földön kötött ki. Minho baseball ütőjét megfogva kezdte el szétverni az asztalt mintha tehetne bármiről a bútor. Hangosan felordított majd hozzávágta az ajtóhoz az ütőt.

-Jisung! Engedj be!- emelte fel hangját Chan a kilincset rángatva.

-Mi ez a zaj?- jelent meg Felix ki szobájából jött ki.

-Csak menj le!- parancsolt rá idegesen mire Lix tette amit mondott.

Ha a leader ideges annak komoly okai vannak. Lix összerezzent amikor újabb ordítást halott Jisung szobájából majd egy hangos durranást. Szinte szaladt le a lépcsőn egyenesen Changbin karjaiba aki magához is szorította.

-Engedj be vagy betöröm az ajtót!-kiabált Chan ami miatt Lix csak jobban bújt hozzá.

-Mi történik ott fent?- kérdezte Jeongin halkan Felixtől.

-Nem tudom!

Jisung szobájában körbenézve a földre rogyva sírta el magát. Eldőlve húzta fel lábait amiket magához ölelt és úgy zokogott. Nem értette mi történhetett vele hiszen ő nem ilyen. Rettegett saját magától abban a pillanatban.

Chan idegesen ment neki az ajtónak ami azonnal kinyílt és megpillantotta Jisungot aki a földön fekve omlott össze teljesen. Ajkai elnyíltak amikor meglátta a felborított ágyat és a szétvert íróasztalt. Ezek voltak a legszembetűnőek a többi között. Feleszmélve sietett Jisunghoz akit ülésbe húzott és azonnal átvizslatta szemeivel sérüléseket keresve rajta. Amikor megbizonyosodott arról, hogy sehol sem sérült meg azonnal magához húzta és olyan szorosan ölelte őt ahogyan csak bírta.

-Miért nem mondtad el, hogy van valami baj?- suttogta a fiatalabb füleibe.

-Rossz ember vagyok..-motyogta miközben úgy kapaszkodott Chanba mintha az élete múlna rajta.

-Nem vagy rossz ember Han! Miért gondolod ezt?-húzta ölébe fiút majd eltolva magától nézett arcára.

-Egyikőtök sem tud jót mondani rólam..főleg nem Minho! Rossz szavakkal illet engem és gúnyolódik rajtam amin mindenki csak nevet. Próbáltam kevésbe idegesítő lenni és kevésbé energikus, de nem vagyok elég jó ahhoz, hogy kedveljetek. Úgy érzem nincs helyem köztetek és most már látom, hogy igaza volt Minhonak. Egy szörnyeteg vagyok!- mondta miközben körbenézett szobájában ami egy romhalmaz volt. -Számomra Minho egy csodálatos ember minden hibájával együtt ahogyan mindannyian. Én kilógok a sorból. Idegesítő vagyok..egy romhalmaz..egy szamár..egy igazi csicska..haszontalan.. szerencsétlen..béna..mókusfejű..egy igazi szörnyeteg..

Chan könnyeivel küszködve hallgatta őt és pocsékul érezte magát amiért nem vette komolyan Jisung rosszkedvét. Rossz leadernek érezte magát és nem tudta, hogyan hozza helyre.

-Nem vagy rossz leader hyung!- nézett rá hiszen tudta, hogy mire gondol. -Te vagy a legjobb akit kaphattunk.- mosolyodott el.

Chan felsegítette Jisungot majd megfogta kezét. Mélyen belenézett a fiú üres szemeibe majd kiszedte a tollpihéket hajából.

-Szerintem nem vagy egyik sem Jisung. Nálad aranyosabb embert nem láttam még és ez így is fog maradni. Én itt leszek melletted amikor csak kell.- lépett hozzá közelebb majd megsimogatta a fiatalabb fejét. -Holnapra intézek neked új íróasztalt és egy másik ajtót is!- mondta miközben az említett dolgokra nézett.

Jisung nem szólt csak az ágyhoz ment és Chan segítségével a helyére igazították. Az idősebb felkapta a földről az ütőt majd Jisung felé fordult.

-Ezt jobb ha elviszem!- mutatott rá a tárgyra majd kiment Jisungot magára hagyva.

-Minden rendben? Túl nagy volt a csend!- sietett oda hozzá Seungmin amin még maga is meglepődött.

-Mit keres nálad a baseball ütő?- kérdezte Minho felvonva szemöldökét.

-Ezzel verem meg JYP-t ha nem kapunk egy új ajtót és egy íróasztalt.- csapta tenyeréhez a tárgyat.

-Miért?-állt fel a kanapéról Hyunjin arra készülve, hogy felmegy.

-Most ne menj fel!- fordult Hyunjin felé aki értetlenül nézett.

-Mi történt ott fent?- kérdezett rá Seungmin türelmetlenül.

-Mik voltak azok a nagy durranások? Csak úgy nem kezdesz kiabálni senkivel.- nézett rá Changbin is még mindig a szeplőssel a karjaiban.

-Maradjunk annyiban, hogy szerencséje van Mimhonak amiért átköltözött Hyunjinékhoz.- válaszolt az előtte állóra tekintve aki jobban kezdett aggódni. -Ezzel verte szét az íróasztalát aztán hozzávágta az ajtóhoz. Minho ágya is a kukában landol.- indult meg az említett felé.

-Elmebeteg!- rázta a fejét a második legidősebb.

-Elég! Ha nem hagyod ezt abba a kezébe adom és hagyom, hogy halálra verjen vele.- dobta Minho ölébe.- Minden az miatt van, hogy képtelen vagy egy jó szót szólni róla. Állandóan piszkálod őt ti pedig nevettek rajta!- mutatott végig mindenkin.

-Talán vele viccelődni sem szabad? Ő az isten vagy mi a faszom? Nehogy már én legyek a hibás azért, mert nem képes felfogni az agya a viccet. Szánalmas! -akadt ki Minho azonnal majd lelökte a földre az ölében lévő ütőt.

-Fogd vissza magad különben velem gyűlik meg a bajod!- mondta idegesen majd megindult szobája felé.

-Én azt hiszem megnézem Jisungot!- mondta Hyunjin majd elindult Chan után aki már szobájában volt.

Jisung szobájának ajtaja tárva nyitva volt. Látta, hogy meg volt repedbe és a zár sem volt a régi. Az ajtóban megállva látta ahogyan Jisung a földön ülve válogatja a papírhalmazokat. Íróasztala nagyobb darabokban hevert a földön és azt is megfigyelte, hogy a Minho ágyán lévő párnák és takaró is a padlón hevert.

-Jisung?- szólította meg a fiút aki felemelve fejét nézett Hyunjin szemeibe.

Megijesztette őt, mert nem látta azt a ragyogást szemeiben amik akkor csillantak fel ha ránézett valamelyikükre. Tekintete üres volt és ijesztő. Ahogy közelebb lépkedett hozzá újra és újra visszaemlékezett Jisung ordításaira amiben tisztán lehetett hallani a fájdalmat..Tele volt haraggal és fájdalommal ami nem most gyülemlett fel benne.

Hiányzott neki a fiatalabb mosolya és lelkesedése minden iránt. Talán az is, hogy folyamatosan kötöszködjön vele és röhögjön rajta. Hiányzott neki a régi Jisung akit mindig idegesítőnek tartott.

-Jobban érzed magad?- kérdezte miközben leült elé.

-Azt hiszem..bár képzeld..félek!- válaszolt miközben folytatta a lapok rendezését.

-Mégis mitől?- csúszott hozzá kicsit közelebb.

-Magamtól!-nézett Hyunjinra újra akinek lélegzete is elállt egy pillanatra.

-Nem tettél semmi rosszat amiért félned kellene magadtól!- fogta meg a fiatalabb kezét.

Jisung nem válaszolt csak körbenézett és fejét rázva halkan felnevetett. Tudta, hogy Hyunjin csak vígasztalni akarja, de sosem ment neki valami jól. Felállva a földről engedte el Hyun kezét aki követte őt tekintetével. Egy újabb adag papírhalmazt szedett fel a földről amit szintén el kell rendeznie.

-Rendben leszek Hyunjin! Nem kell hirtelen félteni engem.- mondta miközben újra leült.- Menj nyugodtan játszani a többiekkel.- tette hozzá amiről Hyunjinnak azonnal az jutott eszébe, hogy soha nem akart játszani vele.

-Jisung..-szólította meg újra, de ő csak rázta a fejét.

-Meg vagyok egyedül ahogyan eddig is!- mondta és megvárta amíg Hyunjin elmegy.

Az éjszaka folyamán többen is benéztek szobájába ami óráról órára egyre jobban hasonlított eredeti állapotára. Felix próbált vele beszélgetni, de mint mindenkit őt is elküldte. Nem aludt sokat nyitott ajtaja miatt és érzelmei sem engedték a nyugodt alvást. Így ment ez napokon keresztül. Minho semmit sem változott és ugyanúgy bánt a fiatalabbal ahogyan eddig, de most haragból beszélt. Chan többször is próbálta leállítani Minhot, de ő csak idegesebb lett Jisungra akit szánalmasnak nevezett mindenki előtt.

-Sajnálom, hogy ilyen szánalmas vagyok!- nézett az idősebb szemeibe majd megindult szobájába.

Bár már új ajtaja van mégsem zárta magára azt. Talán azt remélte valaki utána megy vagy csak szimplán elfelejtette. Az ágyára ülve maga köré tekerte takaróját és könnyei is megindultak.

-Nem vagy szánalmas Jisung!- lépett be szobájába Hyunjin és azonnal odament a síró fiúhoz. -Miért érdekelnek ennyire a szavai?- ült le mellé majd átkarolta őt.

-Mert szeretem! Amióta megláttam szeretem őt és bánt, hogy ő nem. Nem várom el, hogy úgy szeressen ahogyan én őt, de szeretném ha barátként nézne rám. Ő egy csodálatos ember hyung..szerethető és kedves csak nem velem. Bánt, hogy nem vagyok elég jó ahhoz, hogy ő is így lásson engem.

-Szerelmes vagy Minhoba?- kérdezte az idősebb amire csak egy bólintás volt a válasz. -Jisung te tökéletes vagy! Nem tehetsz arról, hogy Minho vak és nem látja, hogy mennyire szerethető személyiség vagy.

-Te magad is idegesítőnek tartasz ahogyan a többiek. Miért kellene neked hinnem?- nevetett fel fájdalmasan majd a mellette lévőre nézett.

-Sajnálom Jisung amiért ezt mondtam neked. Csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányzik az, hogy idegelj engem!- ölelte magához majd eldőlt vele az ágyon. -Ne törődj azzal, hogy mások mit mondanak. Nem érdemli meg, hogy ilyen jó szavakkal illesd őt.- simogatta meg fejét majd lehunyta szemeit.

-Tudom, de én ezt gondolom róla!- válaszolta Jisung.

Egy darabig csak csendben feküdtek egymás mellett majd mindketten lassan álomba merültek. Jisung másnap reggelig fel sem kelt és végre kipihentek érezte magát. Nyújtózkodva indult le a lépcsőn, hogy megigya a reggeli kávéját.

-Hogy vagy Jisung?-kérdezte Chan miközben kezébe adta kedvenc kis bögréjét.

-Kipihenten!- válaszolt majd beleivott a kávéba is kiment a konyhába.

Minho a kanapé előtt ült és a tévét nézte. Szinte azonnal megpillantotta Jisungot majd sóhajtva paskolta meg maga mellett a helyet. A fiatalabb meglepetten állt majd mikor Minho tekintete türelmetlen lett odament és leült mellé.

-Sajnálom amiért nem bántam veled jól. Bár nem akartam, de hallottam amit beszéltetek Hyunjinnal tegnap. Valóban nem érdemlem meg, hogy jókat mondj rólam.-hajtotta le a fejét az idősebb.

Jisung nem mondott semmit. Figyelte az idősebbet majd sóhajtott és elmosolyodva hajtotta fejét Minho vállára. Egy darabig még hallgatott majd megszólalt.

-Remélem jó barátok lehetünk!

Jisung igazán bízott abban, hogy jó barátok lesznek. Ő nem kért mást csak baráti törődést..Minho mégis máshogy bánt vele mint a többiekkel. Először azt gondolta, hogy minden azért van, mert csak nem rég békültek ki, de hamar rájött, hogy más lehet a dologban. Hiába próbált közeledni az idősebbhez ő csak távolodott tőle. Jisung mindent megtett azért, hogy az idősebb barátként tekintsen rá, de semmi sem jött össze. Nem filmeztek együtt, nem mentek el együtt sehová, nem ölelkeztek és amikor Jisung azt mondta neki, hogy szereti inkább figyelmen kívűl hagyta.

És ami a legjobban bántotta őt, hogy az összes többi taggal megtette mindazt amit vele nem. Látta, hogy együtt filmezik Felixszel, ahogyan közösen hagyják el a lakást Jeonginnal..ahogyan Chan ölelgetni és ő visszaölel.

Könnyeit elfojtva nézte ahogyan Minho és Lix ismét közösen filmeznek a kanapén összebújva. Teste minden porcikájában érezte a fájdalmat, de próbált nem törődni vele. Igyekezett azt mutatni, hogy boldog hiszen Minho már nem bántja őt. Már nincs oka arra, hogy szomorú legyen.

Mégis az volt hiszen tudta jól, hogy miért viselkedik vele másképp mint a többiekkel. Minho tudta, hogy Jisung hogyan is érez iránta és a fiatal hamar felfogta, hogy az idősebb csak nem akarja, hogy nyomuljon. Nem akarja, hogy úgy érezze van esélye..
De Jisungnak mindössze csak a barátsága kellett volna.

Mielőtt könnyei elkezdtek volna hullni szemeiből felállt a székről és az asztalon hagyta az ételt miből alig evett. A lépcsőn elindulva könnyei utat törték és szobájába érve egyre több csepp gördült le arcán. Ágyára ülve nézte a másikat hiszen Hyunjin lett a szobatársa Minho helyett.

-Bánhatnál vele jobban is!- szólalt meg Hyunjin amikor Felix elment a mosdóba.

-Kivel?- nézett a szőkére.

-Jisunggal! Ő egy rendes fiú Minho..Csak azt szeretné, hogy barátok legyetek, de te még mindig másképp bánsz vele. Tudom, hogy tudsz az érzéseiről, de ő az utolsó aki valaha rosszat akarna neked. Vannak érzései irántad, de az nem azt jelenti, hogy szerelemből cselekszik. A barátod akar lenni és nem a párod. A szívem szakad meg érte amikor sír miattad és mégis csodálattal beszél rólad. A gond pedig az, hogy valójában nem vagy olyan jó ember ahogyan ő lát téged! Nem érdemled meg, hogy ennyire szeressen téged..se barátként se férfiként.- mondta végig az idősebbet nézve majd amikor megjelent Felix felállt és ő maga is felment.

Hyunjin szomorú mosollyal feküdt a fiatalabb mellé aki már aludt. Óvatosan letörölte arcáról a lefelé haladó könnycseppeket majd egy apró puszit nyomott homlokára. Sóhajtva állt fel az ágyból majd sajátjához indult, hogy ő is álomra hajthassa fejét.

Jisung fájó fejjel kelt fel az éjszaka így megindult lefelé, hogy bevegyen egy fájdalomcsillapítót. Miután az megtörtént észrevette, hogy az egyik kedvenc meséje megy a tévében. Kicsit bosszantotta, hogy a többiek megint nem kapcsolták ki a tévét, de végül nem bánta annyira. A kanapéra leülve felhúzta a lábait majd azokat átölelve nézte a mesét. Mint mindig most is magányosnak érezte magát ami miatt egyre kevésbe tudott figyelni a mesére.

Minho halk léptekkel indult meg lefelé, hogy elmenjen mosdóba amikor megpillantotta az egyedül ücsörgő Jisungot. A fiatalabb felé fordította a fejét amikor hallotta lépteit és szomorú szemekkel figyelte őt.

-Mesézel velem egy kicsit?-kérdezte halkan pulóverének ujjait piszkálva.

Minho nem válaszolt csak megindult a fürdő felé aminek ajtaját magára is zárta. Jisung ajkait összepréselve próbálta megfékezni azok remegését. Mellkasába belenyilallt a fájdalom és képtelen volt visszatartani a sírást. Fejét a tévé felé fordítva engedte ki könnyeit. Ostobának érezte magát amiért azt gondolta, hogy az idősebb igent fog mondani. Azt akarta, hogy minden legyen ugyanolyan mint előtte. Azt gondolta jobb hallgatni a sértegetéseit mint elviselni azt, hogy másképp bánik vele bármennyire is próbálkozik. A fürdő ajtaja kinyílt majd csukódott. Jisung nyelt egy nagyot majd kezébe vette a távirányítót a csatorna váltás érdekében.

-Azt mondtad mesézni jöjjek!-nézett a tévére amiben valami film ment.

Jisung Minhora kapta tekintetét és amikor az idősebb leült mellé boldogan mosolyodott el. Megakarta ölelni, de nem tette. Csak arrébb csúszva törölte könnyeit arcáról és keresett egy mesét. Minho a köztük lévő távolságot figyelte majd Jisung boldog arcát min nem rég még sós könnyek gördültek le..Miatta. Igazat adott Hyunjinnak, hogy nem érdemli meg, hogy Jisung ennyire szeresse őt.

-Jó lesz?- kérdezte a tévére mutatva mire csak egy hümmögés volt a válasz. -Ha nem szívesen vagy itt akkor menj nyugodtan..-mondta halkabban miközben letette a távirányítót a kezéből.

Arcáról másodperceken belül tűnt el a boldogság és az izgatottság is. Nem nézett Minhora csak várta, hogy felálljon és felmenjen a szobájába. A magasabb közelebb csúszott hozzá majd átkarolva vállát húzta magához.

-Csak nézd a mesét!- motyogta miközben szabad kezével megfogta Jisung remegő kezét.

-Megölelhetlek?- kérdezte halkan.

-Miért ne tehetnéd meg?- nézett a fiúra akinek könnyesek voltak szemei...ismét.

-Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad. Szeretném ha jól éreznéd magad mellettem mint egy jó barát mellett. Nem akarom, hogy azt gondold nyomulni akarok.- sütötte le szemeit aminek következtében több könnycsepp is ruhájára hullott.

Minho nem szólt semmit csak megölelte a fiatalabbat és eldőlt vele a kanapén. Rosszul érezte magát amiért megannyi fájdalmat okozott Jisungnak a tetteivel. Nem akarta, hogy a fiatalabb engedélyt kérjen egy vigasztaló ölelésre.

-Túl kedves vagy egy olyan emberrel aki nem érdemli meg!- motyogta a plafont bámulva.

-Nem számít! Fontos vagy nekem..-suttogta majd lehunyta szemeit, hogy kiélvezhesse a pillanatot amit talán soha többet nem fog megtapasztalni.

-Szeretlek Jisung!- ölelte magához szorosabban. -Jobban mint bárki mást mégis csak bántottalak téged. Nem érdemlem meg, hogy szeress engem.

-A szívünk dönt arról, hogy kit szeretünk és kit nem. Az érzéseim azt mondják, hogy egy jó emberbe szerettem bele..csak nem olyanba aki velem szeretne lenni.- mosolyodott el szomorkásan.

-De én veled akarok lenni..mert szeretlek..

-Én is szeretlek Minho hyung!- mondta ki csendesen. -Ha velem akarsz lenni érdemeld ki.

A vallomás pillanatában mindketten természetesnek vették a helyzetet. Úgy mondták ki egymásnak mintha már többször megtették volna. Szívük hevesen vert mégis nyugodtak voltak. Csak feküdtek a kanapén egymás karjaiban...újra és újra elismételve azt az egy szót magukban.

Szeretlek!

VÉGE!