[mesélő szemszöge]

Jungkook beugrott a kocsiba Wonho után. Taehyung már félig aludt, de ahogy becsukódott az ajtó és elindult a jármű, a fiatalabb azonnal felkelt.

-Jungkook? -suttogta, a hangját majdnem elnyomta a motor zúgása.

-Igen? -a fiú nem tudott elkényelmesedni, bár tudta, hogy rohadt fáradt. Vagy két hetet át tudott volna aludni egyhuzamban, de érezte, hogy most mégsem lenne rá képes. Az adrenalint hajtotta a szívét és a testét, így alvás nélkülözésének hiányában csak az ablakot támasztotta addig, ameddig Taehyung fel nem kelt.

-Hát mégsem haltál meg... Pedig azt hittem, Arisa biztos megöl.

Jungkook horkantott egyet, majd megtörölte az orrát. Nem folyt, nem volt semmi baja. Csupán át akarta rendezgetni a dolgokat az agyában, és ehhez kellett egy kis idő.

Azt hitted, megöl?

-Hát, én is.

-Nem, Taehyung... Már vége. Hazamegyünk.

-Nem akarok hazamenni.

Jungkook majdnem elfelejtette, hogy mi van Taehyung szüleivel. Vajon már meghaltak?

-Tudom.

Taehyung nem válaszolt. Titokban azt remélte, hogy Jungkook-nak megesik rajta a szíve, és hogy áthívja magához. Igaz, szociálisan olyan érzékeny volt, hogy most is zavarta őt a maradék 3-4 ember, felül tudott ezen kerekedni egy ideig. Pluszba nem is volt hová mennie, az összes barátja biztos elfelejtette, vagy azt hitte, meghalt. A szüleit is elrabolták, erre nem tudott semmit mondani. Mindent megkapott tőlük, de sosem érezte azt, hogy igazán szeretnék.

Na nem mintha olyan jó gyerek lett volna: többször napokig haza sem jött, egész estéket bulizott át, ivott, füvezett és sokszor úgy ért haza, hogy nem is tudta, hogy került oda. A szobája mindig zárva volt, sosem mehettek be oda még a barátai se, mert titokban gyűlölte az életet. Nem a sajátját, hanem úgy az egészet. A barátiét, a szüleiét, a tanáraiét, mindenkiét. Fogalma sem volt arról, miért, csupán a gondolat, a gyűlölet kaparta a fejét. Irigy volt, vagy dühös? Ugyan mire? Saját magára, hogy mindene megvolt? Hogy a szülei mindent próbáltak megtenni, hogy jóban legyenek? Taehyung nem kért ebből, és biztosra vélte, hogy hogyha eddig elmeséli valakinek, az feláll, és azt mondja, hogy egy telhetetlen fasz, és menjen el a picsába.

De a java még hátra volt. Taehyung elidőzött az ablakon legördülő cseppeken, ahogy lefelé csúszkáltak, versenyeztek. Nem akart belegondolni, hogy mindig ezt csinálta, miután Arisa megerőszakoltatta.

És itt jön a képbe Arisa és az ő kapcsolata. Sosem gondolta volna, hogy így elfog vele bánni valaki, csak mert nem szereti. Mármint oké, értette, Arisának minden oka megvolt arra, hogy elbánjon valakivel.

De miért pont vele?

Nem tudta volna megtalálni például a nővérét? Az sem volt a legszentebb, és bár most sem tudta, hol van éppen -a szüleit bezárták, Tae csak remélni merte, hogy a pasijához menekült, már ha volt pasija-, mindenképpen remélte, hogy semmi baja nincs.

Nem tudta. És már nem is akarta.

Ahogy Jungkook elaludt, ő sem szólt senkihez sem többet. Nem akart beszélni egy jó ideig, bár igenis elakart mondani mindent. Mégis, a zaklatás, az, ahogy elkapták, az, ahogy több napon, héten, hónapon keresztül kínozták, verték, éheztették és konkrétan viccet csináltak a szenvedéséből, a megaláztatás annyira megviselte, hogy örökre bezárkózott volna.

Sosem gondolta volna, hogy Jungkook eljön és kiszabadítja. Hogy nem áll össze Arisával, mert őszintén szólva, akárkivel jobban járt volna, ha szövetkezik, kivéve vele, Taehyung-gal. Taehyung egy örök vesztes volt. Egy örök, szomorú vesztes, aki csak azért ment bulizni, mert mindent felejteni akart.

Még mindig nem hitt a szemének, mikor Jungkook és a haverja kinyitotta az ajtót. Sőt, azt hitte, megint azért nyitják az ajtót, hogy újra megalázzák. Tulajdonképpen már azt sem bánja a volna, ha ott helyben döglik meg, miközben kést nyomnak a nyakához, vagy az egyik börtönből szabadult patkány erőszakolja. Nevettek rajta, rángatták és semmibe vették. Sosem volt jó, és tudta, hogy kurvára meg fogja bánni, de ennyire azért mégse gondolta volna. Ezért Jungkook és a barátai valósággal elképesztették, mint Superman, vagy akárki más.

Várt, hogy Jungkook mikor röhög fel, és mikor erőszakolja meg még ő is -Jungkook-ot rohadt helyesnek találta már akkor, mikor részegen próbált kikapaszkodni egy árokból hajnali hatkor-. De mikor senki nem mozdult, tudta hogy neki kell lépnie. És mikor Jungkook megcsókolta... Ott majdnem felrobbant a feje. Még mindig zsongott a feje, ahogy ott ült, a fiú mellett, a fejét a vállára hajtva.

Emlékezett Yoongi-ra, hogy mennyire rajongott érte, mint egy kis tinipicsa. Legszívesebben mindenben követte volna, és mindent megtett volna neki. Meg is tett mindent. Teljesen elvakította az, hogy lehet, hogy bejön Yoongi-nak. Alá is feküdt volna simán, még jó hogy! Ám ahogy egyre több mindent elmondott, Yoongi úgy eltűnt az életéből, mintha ott sem lett volna. Eleinte ezt is az élet rendes áramlásának hitte, de ahogy megjelenteket a zaklatások és a depresszió -Tae sosem gondolta volna magát depressziósnak-, rájött, hogy itt valami sokkal nagyobb baj van. Főleg, mikor a szülei eltűntek otthonról, semmit sem mondva, még egy rohadt SMS-t sem hagytak. Aztán, azon az estén... ahol Arisa ellőtte a pisztolyt, és mindenki menekülni kezdett, ő is eltűnt. Igaz, iskolába már az utolsó hónapokban nem is ment, annyira szarul érezte magát, és ekkor kezdte el azokat a videókat is. Visszagondolva, az egész élete egy kurvanagy ellentmondás volt, ahogy próbálta vidámnak és vagánynak mutatni magát, pedig legszívesebben a végére már megpusztult volna. Remélte, hogy miután elrabolják, vagy meghalt, valaki megnézi azokat a videókat, és legalább egy kicsit megemlékezik róla. Néha azt kívánta, bár meghalt volna a kémiás srácokkal azon az úton, vagy ha valami mérgező cuccot tolnak véletlenül a szívébe. Az összes barátja elfelejtette, sőt, lehet már akkor sem hiányzott nekik, mikor kiderült, hogy "meghalt". Annyira absztraktnak tűnt, hogy meghalt, hogy néha még maga is elhitte, hogy halott. Belül Arisa annyira összetörte... ezt talán soha nem fogja elmondani senkinek, nem azért mert nem akarja.

Nem is tudná soha.

Lassan az esőcseppek újra kopogni kezdtek a kocsiablakon, Taehyung pedig semmire nem akart gondolni. Túl sokat gondolkodott.

A sötét kocsiban lassan Jungkook-ra nézett, Tae a másik fiúból a kívülről jött fénytől csak sziluetteteket kapott.

Ahogy nézte, egyszer csak látni kezdte a sima homlokát, ahogy lágyan ráhullik a haj, ahogy olyan finoman simogatta a bőrét, mint a csibetollak. Látta a fiú orrát, ahogy kiemelkedett az arcából, mint egy gyönyörű szobornak. Picit talán nagy is volt az arca többi részéhez képest, de Tae így csak még szebbnek látta. Ahogy lejjebb barangolt az arcán, az ajkaihoz ért. Olyan puhának tűntek, ahogy résnyire nyitva voltak, és pihegtek, mintha saját életet éltek volna. Tae megérintette a saját párnáit, végigsimított rajtuk, majd lassan Jungkook-ra nézett. Remegő kézzel a fiú ajkához ért. Ahogy kicsit megnyomta, a másik fellélegzett. Most felkelt? A fiú tovább aludt.

Taehyung kioldozta a biztonsági övét, majd Jungkook ráterített kabátját kettőjükre tette, hogy ne fázzanak.

Megfogta a másik kezét, érezve a meleget, amit a fiú árasztott. Lehunyta a szemét, hogy aludni tudjon.

-Szeretlek, Jungkook. Köszönöm, hogy megmentettél... nagyon hálás vagyok neked, szerelmem. -suttogta, mielőtt elaludt volna.

Ha az este mesélni tudott volna, a szívek megnyugvása lett volt a fő téma.

Taehyung szíve nyugodt volt, annyi hét és hónap után végre, először.

És Jungkook mellett ez egy megtestesült álomnak tűnt.

_______________________________________

szeretlek titeket ❤

ezzel a résszel zárnám le

Taehyung múltjának elemzését

(most azt hitted, hogy befejezem a könyvet, mi? hehehe én nem vagyok az a fajta lány)

mostmár nyugisabb részek jönnek, de szerintem ugyanúgy tetszeni fognak ❤

köszi hogy elolvastad, habár egy hónapot késett és az én anyámat OwO

Mina 🍑✨💕