Taehyung... Taehyung itt van. Biztos vagyok benne.
-MiMi, hol vannak a többiek? -kérdezem halkan a lányt, ám hirtelen elkezdik verni az ajtót. Nemhogy a kislány, én is megijedek. Ez mégis micsoda?
Mi folyik itt ilyen sok idő óta? Mióta vannak itt? Ki volt az első? És miért? Miért akarna egy kamaszlány mindenkit lemészárolni, vagy játékbabaként bezárni őket egy pincébe? Vagy... ki áll ezek mögött? Arisa családja? Arisa dolgozik valakinek, vagy csak simán ehhez van kedve? Vagy Arisát is elfogták egyszer itt, és ezért teszi most ezt? Ha akár egy kérdésre is tudnám a választ, minden sokkal logikusabb lenne, de így... Így semmi ötletem sincs.

-Ez most micsoda? -suttognám, azonban az egyik őr idejön, és csak a rács választja el attól, hogy ne verjen rám egyet a nála lévő bilinccsel.
-Hé, te, nyuszifül, csend van! -mordul rám, a mellettem lévő MiMi-n pedig elidőzik a tekintete. Magamhoz szorítom a lányt, mint az igazi húgomat. Sőt, a gondolatra összeszorul a gyomrom, hogy Wonho mit érezne, ha a testvérét látná... Sebhelyekkel, az arcán karmolásokkal... a haja... mocskosan, a ruhái összetépve... Én ezt nem engedem.

-Mindenki álljon fel! Most elmondom a menetét a dolgoknak! Először is, kiválasztunk pár embert, akiket kiviszünk innen, hogy szabadon engedjük őket! Utána visszajövünk, és bezárjuk a kapukat! Figyelmeztetek minden itt lévőt, hogy aki szökni próbál, azt azonnal lelőjük, zéró tolerancia, megértette mindenki? -ordítja az őr, aki időközben visszaállt előre, a társai elé. A szavakra összeszorul a kezem és a szívem. Most kell kockáztatnom, másképp nem juthatok közelebb Arisához. De legfőképpen... Taehyung-hoz.
A rabokat sorba állítják, én pedig -még mindig fogva a kislány kezét- előre tolakodok a sorban, fellökve pár embert a keskeny ajtóban. Megfogom az egyik őr kabátját, azonban az a földre lök.
-Mi a faszt akarsz? -kérdezi, mire belekezdenék, de alig hagyja.
-Kérem, Arisa
-Ki ne mondd annak a lánynak a nevét! Hallgass!
-De mi, Ari-
Az őr lelök a földre, majd a fegyvere csövével a fejemre húz egyet. Felkiáltok a fájdalomtól, de mikor újra fel akarok állni, a lábával meglök, én pedig visszaesek a földre, elharapva a nyelvemet.

-Te kis idióta... nem megmondtam az előbb, hogy mi lesz azokkal, akik ellenszegülnek?
-Mindent tudok... arról a kis ribancról... -suttogom, majd érzem, hogy valami kemény ér a fejemhez, és hogy elsötétül a világ előttem.

•BEFORE I DIED•

-Ébredj, nyomorék! -ez... mégis mi? -Nem hallasz, te idióta? 

A hideg víz olyan erővel csapódik a nyakamnak, hogy egyből epilepsziás rohamot kapok. A levegő után kapkodva is majdnem megfulladok, a szemeim kipattannak. Olyan gyorsan akarok felállni, hogy a végtagjaim egyből remegni kezdenek, és egy furcsa, láthatatlan erőtől összeesek. Egy ideig semmit nem látok, az egész világ forog velem, mindezt egy vödör hideg víz miatt. Felnézek, de a színek és a fények úgy összemosódnak, és lehetetlen akármit is kivenni. Ahogy próbálom lenyugtatni a szívemet, egyáltalán nem megy. Ez vajon csak a felkelés utáni krízis helyzet, vagy egy szívroham? A hüvelykujjam úgy remeg, mintha valaki kötéllel rángatná, legszívesebben leszakítanám a helyéről. A hajam csuromvizes, hozzátapad a fejemhez, főleg  a homlokomhoz. Ahogy megpróbálom a hajamhoz nyúlni, hogy megigazítsam, megint visszahúzza valami. Jobban megerőltetve a szememet, látom, hogy egy lánc van a kezemen. Megcsörgetem, egészen addig, ameddig a másik kezemen lévő láncot is megrázom az erejével. Meg vagyok kötözve. Te jó ég. 

-Jungkook, jól vagy? -kérdezi egy női... egy lány hang. Egy lány hang, amitől hányni lenne kedvem. 

-Persze... persze. -suttogom erőtlenül. Majdnem szívrohamot kaptam, felállni sem bírok, szerinted? 

-Kérsz valamit? 

-Csak... azt, hogy elengedj. -erre a mondatomra meghátrál, kezét hátradugva. 

-Sajnálom, Jungkook. Nem tehetem. Tényleg, sajnálom! De... gyere, ülj le ide, elém. Van pár dolog, amit el kell mondanom. 

Int az őröknek, akik közül ketten felém jönnek, mielőtt remegni kezdenék, az egyikük kirántja a kezemet a zárból, így az egész vérezni kezd. Majdnem felsikoltok, de érzem, hogy ennek nem most, nem itt van a helye. A másikuk felránt a vállamnál fogva, majd a székhez tolva -annyi időt sem hagy, hogy egymás után rakjam a lábamat-, lenyom a székre, majd az ott lévő zárba köti a bilincsek láncát. Egy ideig csak az asztallapot tudom nézni, annyira fáradt vagyok. Most jön ki az a halálos kimerültség, ami napok óta kínoz. Miért most? Harcolok az ellen, hogy a testem megadja magát és összeessek, elájuljak helyben a széken. 

-Nos, Jungkook, akkor... elkezdeném. -mondja, intve az őröknek, akik kimennek. Most olyan kis... félénk, és most kivételesen nem is vagyok rá halálosan mérges. De csakis, azért mert olyan fáradt vagyok, hogy... hagyjuk is! Inkább... csak legyen ennek vége. És legyen meg a fiú, akire annyi idő óta várok. -Öhm, hogy is kezdjek bele... Ismered Yoongit? 

-Persze... hogy ne ismerném. Ismerte Taehyung-ot. Ismerte az a fiút, aki megölte magát... Miatta. Vagyis... Nem is csak miatta. De én most valami mást akarok megtudni. Miért van itt ez a sok ember? -hörgöm. A hangom, a hangom... az még mindig nem oké. De úgyis érti. Ha annyi ember halálát láthatta, akkor ez már semmi neki. 

-Ez a sok ember... Ja, hogy az emberek! Ők... azért vannak itt, mert... csak lejöttek. De senkinek nem esett bántódása. Soha. 

-És honnan jöttek le? Nem esett bántódásuk? Miért vannak olyan ruhában, mint a rabok? Ne hazudj, Arisa. Tudom, hogy tudod. 

-Jó, jó! Ezek az emberek... Ők itt mind azért vannak, mert mind jegyeket akartak venni. Akármiért. Repülőjegy, vonatjegy, hogy áttudjanak menni más országokba. Csak... apám ezt máshogy gondolta, és idehozta őket. A legrégebbi ember is csak két hete van itt. 

-Hazudsz. És egyáltalán, miért kellene hinnem neked? Ez az egész... arra megy ki, hogy én is meghaljak, igaz? 

-Fogd már fel, hogy nem! -Arisa úgy rácsap az asztalra, hogy az beleremeg. A haja zilált, és teljesen zaklatottnak tűnik. Ha tudná, hogy egy mennyire nem hat meg... -Tessék, akkor mindent elmondok. Elmondom, az egész rohadt kis Taehyung-os ügyet, ha ennyire érdekel! Elmondom, hogy miért álltam a dolgok mögött, hogy miért csináltam azokat a dolgokat, hogy miért küldtem Joshuát és Wonhót a börtönbe, és hogy miért... hogy miért tettem tönkre az életét. 

Kissé meghűl a vérem, ennyi idő után is. Úgy teszek, mintha elégedett lennék, hogy elértem, amit akarok, ezért elkényelmesedve hátradőlök. Valójában remegek az egész sztoritól, teljes ízemben vacogok. 

-Persze, én itt ülök, és várom, hogy elmondd. 

Arisa leül, maga alá tűrve szoknyáját, kihúzza magát. Megköszörüli a torkát. Én nyelek egyet, alig láthatóan. Ha így folytatja, hamarosan becsavarodik a gyomrom. 

-Tehát, 1995. december 30-a. Taehyung születés napja. Egy házban születtünk. Egy héten. Apámnak volt egy szeretője és egy felesége.  -meghűl a vérem. csak nem... Istenem, kérlek, mondd, hogy ez nem igaz. Mondd, hogy ez a pszicho ribanc és az én édes, rendes Taehyung-om nem testvérek. -Természetesen miután ezt Taehyung anyja, az apám, a vérbeli apám felesége megtudta, kiverte a balhét, és mi tagadás, kidobott minket. Persze azelőtt még volt egy nővére a kis Taehyung-nak, akit senki le sem szart, még a nevét se tudom, de ő.. ő maradhatott velük. Egyedül, a három gyerek közül nekem kellett elmenekülnöm a háztól, a mocskos, proli anyámmal együtt, mint valami rohadt csaló! -a végére már úgy remeg, mint a kocsonya- Kissé le vagyok ragadva a résznél, hogy Taehyung és Arisa testvérek. Te jóságos... Istenem, mi vezethette erre őt? 

-De... nem-

-Nem! -vág a szavamba rögtön, pedig csak azt akartam megkérdezni, hogy nem kaptak valami pénzt, vagy akármit az apától. -Koszos, mocskos árvaházakban kellett meghúznom magamat. De kibírtam. Mert egy sokkal jobb sorsom lett! Gazdag szülők, hatalmas ház, csillogás! Mindenem megvolt, és imádtam. Iskolába kezdtem járni, ahol egy csomó barátom volt. De nekem ez sem volt elég. Emlékszem, egyszer egy lány szívatott... -kezdi el végighúzni az ujjait az asztalon, egészen egy apró kis mélyedésig. -Mindenfélével, hogy nekem ez meg ez a bajom. Hogy túl gazdagok vagyunk, és a fejembe szállt. Azt hitte, elfelejtem, és semmi nem lesz belőle. Persze, szép is lett volna. Nagyon szép lány volt, gyönyörű, fekete, csillogó hajjal. Minden lány olyat akart a suliban. Ezért úgy döntöttem, hogy elveszem tőle a legjobb dolgot az életében, mint ahogy az velem is tették, még évekkel ezelőtt.  Úgy megskalpoltam a lányt, hogy öröm volt nézni az arcát. -csap az asztalra teljes erejével, hogy kettéreped az asztal, közvetlenül nálam ér véget a repedés. Arisa arca viszont átvált pszichopatába, kajánul elmosolyodik, majd mögém néz, mintha valami érdekes lenne ott, szemei ragyogni kezdenek. - Ahogy azt suttogtam a fülébe, hogy ha el meri mondani akárkinek is, nagyobb fájdalmai is lesznek, ő pedig ijedten, könnyek között bólogatott, az... érzem, az volt életem legszebb pillanata. Onnantól tudtam, hogy fejet hajtanak előttem az emberek. 

Megrázza fejét, rám pillant. Félek, én leszek a következő áldozata. Lassan visszasétál az asztal másik végére, rátámaszkodik az asztallapra. Úgy mosolyodik el ezúttal, mintha valami buta, gyerekes viccet kesergetne magában. 

-Kicsit elméláztam, igaz? -elrendezgeti a haját, mint egy rendes, normális lány. -Sajnálom. Ígérem, Taehyung sem marad ki a buliból. Túl erősen köt hozzá egy érzés. De erre majd rájössz, miután meghallgattad az egészet. 

Egyből tudom, mi az az érzés. A végleges őrületé. Aki képes bántani a testvérét, még ha nem is egy az anyjuk, az mindenre képes. Megfeszül a nyakam, és nem tudom, hogy akarom-e hallani a sztori többi részét. 

Most jöttem csak igazán rá arra, hogy egy vérbeli pszichopata áldozata lettem. 

🌸🌸🌸
sziasztok puckok 💘
most nem is volt nagy a kihagyás, nem? xd na mindegy, inkább olvassátok a részt 😌
vigyázzatok magatokra, puszi a pocikra 💕
LuNa
🌸🌸🌸