-Szia, kedves idegen. Taehyung vagyok. -kezd bele hirtelen. Hangja rekedtes. Azon kapom magam, hogy visszaintegetek. Egy kis csend után újra belekezd.

-Ha ezt a videót nézed, akkor... én már nem élek.
_______________________________________

Ereimben megfagy a vér.
Aham...
Szóval, ezért nem láttam.

-Na jó, mielõtt eltekernél, kérlek nézd végig, mert ez elég fontos. Fel kell készítenem legalább egy embert, hogy milyen szar a világunk. Már ha eddig nem jött volna rá.
Kényelembe helyezem magamat. Ez biztos jó hosszú lesz.
-Nos, úgy gondoltam, ez az elsõ rész a legfontosabbal, a családdal kezdõdne. Anyával, elõször is. Tudom, anya, hogy nem bírsz engem, hogy nem is bírtál. Minden beszélgetésünk így kezdõdött, hogy "bennem megbízhatsz, én elfogadlak", mégis valami olyasmivel végzõdött, hogy "csalódtam benned". Persze, nem voltam a legjobb gyerek. De az fájt a legjobban, hogy mégis úgy adtad elõ az embereknek, hogy "Taehyung az én édes, egyetlen cuki fiam, akire mindig büszke vagyok akármi történjen". Jé, és mégis ki fog a legjobban csodálkozni, ha egyszer csak a cuki, kicsi egyetlen fiúcska eltūnik? Na? Hát persze, hogy te, anya. Ne próbáld meg tagadni, hogy nem nyomasztott. Annyinak voltam jó, hogy kilenc hónapig hordj, aztán kiejts magadból ebbe a szar világba, valami ugyanilyet szajkózva. Aztán megszületett a kishúgom, Hyuna. Persze azt sem tagadnád, ha elōtted állnék holtan, hogy Hyuna volt a család kiskedvence. Hyuna így, Hyuna úgy.... Örültél, hogy nem kell velem foglalkoznod, odadobtál lazán ezt-azt, aztán el van intézve, mert 13 évesen úgyis depressziós lesz a gyerek, oszt majd kilábal belõle magától, mi? Ha! Én is ezt gondoltam, anyukám. Csak hát, mi lett belõle? Ez. Fogadok, hogy erre te sem számítottál.
Aztán, apa, te jönnél. Mindig csak jöttél a kilométer hosszú szövegeiddel, amiket addig nyomattál, ameddig meg nem untam, aztán rám lehetett ordítani, hogy milyen bunkó a gyerek. Érdekes, hogy Hyunának minden meglett, amit csak szeretett volna, aztán... Hm, elfogytak a gondolataim. Elfogytak veled szemben. Nem adtál nagyon semmit, így szerencsére nem is kell olyan sok mindent átvinnem a másvilágra. Úgyis, amilyen ügyetlen vagyok, elejteném, vissza a lábaid elé. Mert az úgyos odavaló.
Aztán, kedves Hyuna. Ó, édesem. Nem bírsz soha se leállni, mi? Tudom én, hogy nem bírtál, de azért nem kellett volna hangoztatni, mert megbántottad azért a picike szívem. Jah, csak hogy ezt az érzést te nem ismered, mert szíved sincs. Anyáék téged hurcolásztak versenyrõl versenyre, élvezted a rivaldafényt, a csillogást, de neked mi kellett? Az, hogy kitúrj engem. Szerinted nem hallottam, ahogy suttogtad az újonnan kapott telefonodba, hogy mennyire rühellsz engem? Már bocsi, te nem is számítasz, de amiket mondtál... Az tényleg fájt. Azt hittem, együtt fogunk majd mūködni, vagy legalább majd nem mutatod ki, hogy szarsz ennyire a fejemre, de azért ezt nem gondoltam volna. Kisanyám, te azért beraktad nekem a kaput.
Zárómondatként, kedves családom, csak annyit mondanék, hogy akármennyire is nem bírtatok, vagy akármit is érzetetek, én azért szerettelek titeket. Még akkor is, ha néha anya velem ordítottál a szobámban a munkád miatt, vagy mikor apa betörte részegen az ablakomat egy üveggel, mert nem nyert a kedvenc csapata. Azt pedig nem is említettem, mikor Hyuna csak úgy kitúrt a szobámból, hogy én aztán lent a nappaliban aludjak. Köszi, anya, köszi apa, és köszi, Hyuna. Nagyon bírlak titeket.

Elsül a DVD hangja, pukkanva kikapcsol.
Dörömbölnek az ajtómon.
-Jungkook, kaja!
-Nem vagyok éhes, köszi. -intek. A gyomrom felfordult, összeszūkült, mint egy picike zsák.

Teljesen elmegy a kedvem az egésztõl.
Talán azért, mert...
Igaza van.

✖✖✖✖✖✖✖✖✖✖✖✖✖✖
♡ 2. rész vége ♡