– Deanne, kérlek gyere velem. – mondja kedvesen. Ne kedveskedj bogaram, tudom, hogy szart se érdekel téged, hogy mi van velem.

– Minek? – rántom meg hanyagul a vállam, majd karjaimat összefonom a magam előtt.

– Deanne! – kiált rám. – Mondom gyere velem! – néz rám szikrákat szóró szemeivel. Dik ebbe meg mi az Isten ütött? Ki kerekedett szemekkel nézek rá, majd vállat vonva ki kerülöm.
Ahogy elmentem mellette, egyenesen a folyósóra, eszembe jutott az, hogy éjjel, hideg volt és hogy akkor történt mindez. Vajon össze függ a hideggel? Biztos van hozzá köze, szóval ezt meg kell jegyezni. Mikor lépkedtem, hallottam az engem követő nőnek a cipője kopogását, az őröket kik nevetve nézték a többi beteget. Hogy lehetnek ennyire szívtelenek? Mikor az orvosom irodájához értem, megtorpantam, és vártam, hogy a nő előre menjen. Nyakából leemelve a névvel el látott kódos kártyáját, behelyezte a fehér ajtó melletti kis kártya gépbe, aminek köszönhetően az említett tárgy kinyílt, majd beléptünk a fehér falakkal ellátott üres szobába. Ismét kellemes  egy órában lesz részem. Hurrá!

Meglepve vettem észre, hogy ebbe a szobába nem csak én, meg a dili doki van, hanem két öltönyös férfi. Az egyiknek hosszabb barna haja volt, aki amúgy 2 két méter magas lehetett, a másiknak meg szőkés-barna haja. Az alacsonyabb valahonnan ismerős volt, de hogy honnan ahozz fingom sincs. Mikor észre vettek minket, abba hagyva beszélgetésüket, ránk szegezték tekintetük. Pontosítok, rám. Az alacsonyabb férfi, végig nézett rajtam, de inkább az arcom nézte meg. Mit néz ez? Van rajtam valami?

– Örvendek! Smith ügynök vagyok, ő pedig a társam Thompson ügynök. – mondja a magasabbik aki ezek szerint Smith ügynök és felmutatja a jelvényét. Társára néz, majd észre véve azt, hogy mennyire fürkészi arcom, köhint egyet, mire a másik felé kapja a fejét.

– Öhm..igen, Thompson ügynök vagyok. – szólal meg rekedtes, mély hangján és ő is felmutatja a jelvényét.

– Aha király, akkor én mentem is! – mondtam, majd indulnék el a kijárathoz, mire doki elém áll. Na már csak te kellesz ide.

– Ülj le, vagy ismét mész a helyedre. – szór felém szikrákat, mire levágom magam a székre és várom a csodát, ami valószínű, hogy nem fog el jönni.

– Az FBI-tól jöttünk a legutóbbi, haláleset miatt. – mondja Smith ügynök, miközben rá ül az asztalra. Felnevetek, mire kérdőn néznek rám.

– Legutóbbi? Csoda, hogy az FBI tud valamit, vagy, hogy egyáltalán eljutottak idáig. Bezzeg azt nem tudják, hogy vagy négy haláleset volt az utóbbi 2 hónapban. – mondom miközben a tekintetemmel felváltva nézek rájuk.

– Én meg mondtam! – súgta oda Thompson "aranyhajnak". Nem is tudom, furák nekem, főleg ez a Thompson. A két FBI ügynök elvonult pár méterre, hogy meg beszéljék az álláspontukat.

– Deanne kérlek, viselkedj rendesen. Ez olyan nagy kérés? – sóhajt fáradtan a pszichológusom, mire megforgatom a szemeim.

– Nem, nem nagy kérés, viszont már a franc ki van azzal, hogy minden jött-ment idióta fasznak jó pofizzak különben zárdaa... – húzom el az a betűt és hátra dőlök a székemben ami 3 hónapja törzsvendégként fogad.

– Hallgass! – suttogja szikrákat szóró szemeivel, mire sóhajtok. Rá pillantottam a két ügynökre, akik nagyon elvoltak merülve a témájukban. Thompson ügynök épp tarkón csapta Smith ügynököt, aki mérgesen nézett rá. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Ez a két fickó úgy viselkedik mintha testvérek lennének, de a nevük miatt biztosan nem azok. Miután befejezték a fontos – érződik az irónia ugye – beszélgetésüket, elindultak felém.

– Hogy hívnak? – kérdezte Thompson a lényegre térve. Húha ezek aztán nem kertelnek.

– Deanne. – teszem a lábaimat az asztalra, mire a dili dokim köhintett. A nevem hallatán Thompson eléggé meglepetten nézett a társára, aki épp szóra nyitotta a száját.

– Egész pontosan, mi történt tegnap? – kérdezi kedvesen hajasbaba. Hm, Smith ügynök most már loboncos lesz.

– Nem tök mindegy? Maguk se hinnék el, pont úgy, mint az a bunkó rendőr. – vonok vállat hanyagul, mire Thompson ügynök megforgatja a szemeit, mintha már elfáradt volna az egészből.

– Mi mások vagyunk. – néz rám Thompson.

– Fúj. – fintorodom el, mire Thompson döbbenten néz rám.

– Nem úgy! – rázza meg a fejét, mire kérdőn nézek rájuk.

– A lényeg, hogy hallottál, esetleg láttál valami furát? – kérdezi loboncos. – Esetleg éreztél kén szagot? – tér a lényegre, mire én egyre jobban furcsálom ezt a két idiótát. Hogyan jön ide a kén szag?

– Nem, viszont nagyon hideg volt. – mondtam ki azt ami beugrott elsőre. Loboncos sejtelmesen nézett a társára akinek arc kifejezése olyan volt, mintha már mindenre rá jött volna. – De ez magukat miért érdekli? – kérdezem kíváncsian.

– Csak úgy, legyen elég ennyi neked kislány. – áll fel Thompsonka és a dili dokim felé lépett. – Tudd valami jó étkezőt a közelben? Éjszakára itt maradunk a közelben, és jól esne ha megtudnánk vacsorázni a társammal. – mutat rá loboncosra.

– A sarkon vagy egy étterem, aminek van bár része is, oda betérhetnek! – mosolyog csábosan Thompsonra. Ugye nem..fúj, a dili dokinak bejön az ügynök. Mindjárt ide okádok.

– Köszönjük! – kacsint rá az ügynök, mire a társa feláll, majd mellé sétál.

– Azt hiszem mi megyünk. – sóhajt fáradtan.

– Megértelek haver, emellett én sem lennék egy aktív bomba. – pillantok a zöld szemű férfira, aki csúnyán nézett vissza rám a vele kapcsolatos megszólalásom miatt.

– Majd még találkozunk. – biccent, mire hanyagul intek neki búcsúzásképp. – Dean, menjünk! – szól a zöld szemű társának loboncos, mire meglepve nézek rá. Ó, hát akkor ezért nézett rám furán, névrokonok vagyunk. Dean unottan néz vissza a társára, majd megindul utána.

– Te pedig légy óvatos. – fordult vissza felém, és szinte motyogva mondta ezeket. Furcsáltam amit Dean mondott, de hagytam a dolgot. Dean ki ment az ajtón a társa után akinek a nevét nem tudtam. Én meg az óra felé pillantottam, jó hosszú órának nézek elébe a doki társágában. Ez az, életcél teljesítve!

×Köszönöm, hogy elolvastátok!
Xoxo.💘×