𝕃. 𝕋.

– Te, Lou! – törte meg a csendet, Niall kíváncsi hangja. Reggel tíz óra volt, mi ketten pedig a teraszon ültünk, miközben én egy szál cigit szívtam, Ni pedig a narancslevét iszogatta. Míg arra vártunk, hogy Harry elkészítse a reggelit, kijöttünk egy kis friss levegőt szívni. Vagyis hát...kinek mi?!

– Hm? – emeltem rá a tekintetem, várva, hogy fel tegye a kérdését. Nem tudtam, hogy valami komolyat vagy valami orbitálisan nagy hülyeséget akar feltenni, ezért igyekeztem mindkét lehetőségre felkészíteni magamat.

– Mi van közted és Eliza között?

– Hogy érted, hogy mi van közöttünk? – ráncoltam össze a szemöldökeim. Kéne valaminek lennie köztünk barátságon kívül?

– Hát... – kezdett el gesztikulálni, annak reményében, hogy talán így jobban megértem amit mondani akar. – Elég bensőséges kapcsolatot építettetek ki, és ezt még úgyis tudom, hogy egyszer sem említetted. Amikor tegnap felhívott, az arcod teljesen kivirult, miközben vele beszéltél. Ráadásul nagyon ritkán engedsz ilyen közel magadhoz bárkit is, nemhogy egy "idegent", akit csak néhány hete ismerünk. Jó, azért több, mint néhány hete, sőt! Ezért úgy gondolom, hogy te biztosan többet érzel iránta, mint szimpla barátság, csak erre még te sem jöttél rá. – fejezte be a mondandóját, én pedig döbbenten néztem rá. Tény és való, hogy voltak nagyon igaz dolgok a monológjában, de ettől függetlenül szerintem túl sok filmet nézett mostanság. Eliza-val egyszerűen csak olyan könnyű szót értenem, sose kérdez olyan dolgot, amiről úgy gondolja, hogy nem tartozik rá, nem kezel úgy, mint egy híres fiúbanda egyik tagját, hanem csak egy egyszerű srácként tekint rám, illetve a pozitív kisugárzása rám is mindig konstruktív hatást mér. Egyszerűen csak...szeretek vele lenni, és kész! A szeretetem iránta nem különbözik attól, mint ahogy például a mellettem ülő írt szeretem.

– Mégis hány szerelmes filmet néztél meg Harry-vel a turné alatt? – nevettem fel, miközben elnyomtam a cigimet.

– Nem, Louis! – csapott mérgesen az asztalra. – Igenis komolyan beszélek! Ismerlek már négy éve, tudom milyen vagy, és azt is tudom, hogy többet érzel El iránt!

– Butaság! – csóváltam meg a fejemet. – Én nem vagyok szerelmes Eliza-ba!

– Nem is mondtam ezt. – csóválta meg a fejét. – Én csupán annyit mondtam, hogy biztosan nem csak barátként tekintesz rá. – felelte diplomatikusan, teljesen komoly arccal. Meglepett, hogy Niall-nek van egy ilyen oldala is.

Kissé idegesített, hogy már a harmadik ember ezzel a szarsággal jön. Nem lehet igaz, hogy amint elkezdek beszélgetni egy lánnyal, így rám kell szálljanak!

– Hagyjuk inkább! – csóváltam meg a fejemet, majd felálltam, és visszamentem a lakásba. Feleslegesnek tartottam azt, hogy egy ilyen butaság miatt összevesszünk, így inkább ráhagytam, higgyen amit akar. Niall-nek egyébként is szokása mindenkit mindenkivel összeboronálni. Rosszabb, mint a lányok.

Az időzítésem pont jónak bizonyult, hiszen Harry épp akkor tette az utolsó palacsintát is a tányérra. Fáradt sóhajt hallatva ültem le az egyik székre, mire a göndör kíváncsian pillantott felém. Legyintettem egyet, jelezve, hogy "nem érdekes".

Hazz elordította magát, miszerint készen van a reggeli, mire a maradék három srác úgy özönlött be, mint egy bika csorda. De természetesen Jessica sem maradt le, önelégült vigyorral az arcán ült le közém és Liam közé. Hirtelen még az a kis étvágyam is elment, ami volt.

Ni nem tétlenkedett, egyből a tányérjára pakolt legalább ötöt, aztán a juharszirupot ráöntve, mohón habzsolni kezdte. Kuncogva csóváltam meg a fejem, magamba nyugtázva, hogy a régi, jól ismert Nialler visszatért.

Reggeli után mindenki már lassan készülődni kezdett, hogy visszatérjen a saját lakásába. Én nem sokkal Harry után léptem le, egyenesen a korház felé tartva. Liza-nak hamarosan lejár a műszakja, így felveszem, aztán együtt megyünk a húgom után az iskolába. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz Lotts véleménye Eliza-ról, hiszen még sosem találkozott vele. Bár kétlem, hogy ne kedvelné, hiszen Eliza egy igazi angyal. Aki nem kedveli, élete hibáját követi el.

Kicsit késve parkoltam le a korház előtt, ugyanis nagyon nagy volt a forgalom, így természetesen rengeteg dugóba ragadtam. A barna hajú lány már kint ácsorgott, vékony kabátját szorosan összehúzva magán.
Amint meglátta az autómat, harminckét fogas mosoly ült ki az arcára. Ezt látva, nekem is azonnal vigyorra görbült a szám.

– Hello, Lou! – pattant be az autóba, egyből ölelésbe húzva. Lehunyt szemekkel szívtam magamba édes illatát.

– Szia, Liza! – köszöntem vissza. Elhúzódtunk egymástól s míg ő bekötötte magát, én kitolattam a parkolóból. – Milyen napod volt?

– Egészen nyugis. Bár most van valami zsémbes, öreg néni, aki ugyancsak nővér volt a nyugdíja előtt, aztán állandóan okoskodik, és mindig velem veszekszik, miszerint rossz gyógyszert próbálok rátukmálni, és hogy őt nem tudom átverni. – forgatta meg a szemeit. – Az agyamra megy! – fújtatott bosszúsan, én pedig annyira aranyosnak találtam ezt, hogy muszáj volt felnevetnem. – Nem vicces! – ütött karba, mire még hangosabban kezdtem el nevetni.

– Ne haragudj! – kértem bocsánatot az óvodásként duzzogó lánytól, amint sikerült lenyugodnom. Látszólag nem hatotta meg, így sóhajtva nyitottam ki a kesztyűtartót az egyik pirosnál, majd kikaptam a keresett CD-t, majd beraktan a lejátszóba. Eliza kikerekedett szemekkel nézett rám, amint meghallotta az első akkordokat.

– Neked van...? – nem tudta folytatni, hiszen továbbra is próbálta felfogni, hogy éppen a kedvenc bandája egyik albuma szól az autóban.

Ismét felkacagtam.

– Perrie és Zayn együtt vannak. – mondtam, mire a szeme — ha lehetséges — még nagyobbra tágult. – A nyilvánosság előtt ritkán látni őket, mindketten inkább a privát szférát szeretik, valószínüleg ezért nem tudtál róla. Egyébként emiatt vagyunk olyan jóba a lányokkal, és ezért vannak meg az albumaik. – magyaráztam el a helyzetet. Eliza lassan felfogta, hogy mit is mondtam, aztán visongva kezdett el énekelni ő is.

– I won't stop until the boy is mine – dalolgatta, miközben megpróbált valami tánchoz hasonlító mozdulatokat tenni, csakhát ez autóban nem a legjobban kivitelezhető.

– – –

Tettem néhány kerülőt, hogy Liza az egész albumot végig tudja hallgatni, aztán amint ez megtörtént, pont akkor parkoltam le az iskola előtt, amikor az utolsó dal, utolsó dallamai is elhangzottak.

Eliza kissé értetlenül nézett rám, ekkor pedig leesett, hogy nem is említettem neki, hogy merre jövünk.

– A kishugomért jöttünk. – magyaráztam, mire mindentértően bólintott. Kiszálltunk az autóból, majd az épület felé vettük az irányt. Köszöntem a portán ülő bácsinak, majd türelmesen vártuk, míg Lottie megérkezik a rózsaszín, Barbie-s táskájával.

– Louuuu! – hallottam meg néhány perc múlva, édesen csilingelő hangját. Leguggoltam, majd a karjaimat széttárva vártam, míg karjaim közé katapultálja magát.

– Szia, picúr! – szorítottam magamhoz, majd az ölembe tartva álltam fel ismét. Néhányan megbámultak, gondolom felismertek, de tiszteletben tartották, hogy ez egy iskola, és én csak a kishugomért jöttem, ezért senki sem jött ide képet, vagy autogrammot kérni.
Miután Lotts kiörömködte magát, kíváncsi szemekkel nézett a mellettem ácsorgó, mosolygó lányra. Kissé félősen bújt hozzám, mire El és én is felkuncogtunk.

– Szia, hercegnő! Eliza vagyok, na és téged, hogy hívnak? – szólalt meg kedves hangon El, majd az egyik kezét Lottie felé nyújtotta. A lány viselkedését látva, Lotts egyből felbátorodott s kis kezét az Elizaéba helyezte.

– Charlotte vagyok. – villantott egy mosolyt ő is. – De nyugodtan szólíts csak Lottie-nak.

– Igenis, kisasszony! – bólintott pukkedlizve, mire a húgom felnevetett. Úgy érzem máris megkedvelte El-t.

– Lou, elmegyünk a mekibe? – kérdezte Lottie, immár az autóban ülve. Bár nem láttam, tudtam, hogy közbe boci szemeket mereszt rám.

– Persze. – bólintottam bazsalyogva. Lottie egy "ezaz" felkiáltással magasba emelte a kezecskéit, az út további részében pedig arról mesélt, hogy melyik játékot szeretné a legjobban megkapni a happy meal menüjéhez.

Eliza és ő nagyon jól kijöttek, ami megnyugtatott, hiszen nem szeretnék egy olyan emberrel barátkozni, aki ne kedvelné a húgom, vagy a húgom ne kedvelné őt. Vídáman csacsogtak mindeféléről, evés közben a harcegnős mesék is szóba jöttek, ekkor pedig úgy éreztem magam, mint aki hirtelen két gyerekért felelős, nem csak egyért. Mindketten boldogan majszolták a gyerekmenüt, én pedig a colám szürcsölgetve próbáltam meg nem megfulladni, amikor Eliza vicces fejeket vágott Lottie-nak.

– Nem akarom, hogy elmenj! – csimpaszkodott El nyakába a szőkeség, amikor Liza háza előtt álltunk.

– Nem sokára ismét találkozunk, hercegnő, megígérem. – simogatta a kislány hátát mosolyogva.

– Kisujj eskü? – nyemelte fel a kisujját.

– Kisujj eskü! – helyezte bele a sajátját, ezzel megkötve az esküt a húgommal. Lottie végre hajlandó volt leszállni Eliza öléből, így végre én is odaléphettem hozzá, és a karjaim közé zárhattam.

– Majd hívlak, ha ismét időt tudok szakítani rád, Tomlinson! – kacsintott rám, mielőtt belépett volna az ajtón.

– Enyém a megtiszeltetés, Orrick! – tettem a szívemre a kezemet, mire felnevetett, aztán egy utolsót intve nekünk, eltűnt a barna ajtó mögött. Lotts kezét megfogva sétáltunk vissza a kocsihoz, majd miután a húgomat visszatettem a gyerekülésbe, én is bepattantam a saját helyemre.

– Kedvelem a barátnődet. – hallottam meg Charlotte álmos hangját. Csak lágyan elmosolyodtam, hiszen teljesen fölösleges lett volna tagadnom, a húgom még csak nyolc éves, úgysem fogná fel.