𝔼. 𝕆.

Szerencsére Jay-nek nem volt komolyabb baja, csak kissé leesett a vércukor szintje, ezért ájult el. Azóta már folyton pörög és körülugrál engem, mi pedig nem győzzük leállítani őt Lou-val. Pihenésre van szüksége, dehát ezzel a nővel nem lehet bírni.

- Jay, tényleg nem kérek semmit, ha meg majd mégis, akkor itt van Louis, de azt hiszem tényleg ideje, hogy egy kicsit pihenj. Egész nap pörögsz. – fogtam meg vállainál.

- Jó, rendben. Aztán légy rendes házigazda! – mutatott a fiára szigorúan, mire az szemet forgatott. - Na, jó éjt! – válaszunk meg se várva ment fel az emeletre, gondolom a szobájába.

- Azt hiszem nekem is ideje mennem. – néztem az órára, majd a bejárat felé indultam, de egy kéz visszarántott. Érdeklődve néztem Louis-ra.

- Maradj itt éjszakára. Tényleg nagyon későre jár, és ha már iderángattalak, ez a minimum. Van vendégszobánk is, ne aggódj. – eresztett meg egy halvány mosolyt, amikor látta, hogy ellenkezni akarok.

- Legalább olyan makacs vagy, mint édesanyád, igazam van? – sóhajtottam, mire hevesen bólógatni kezdett. - Legyen.

- Szuper, gyere! – intett a fejével az emelet felé. Felvezetett a lépcsőkön, majd egészen egy fehér ajtóig. Gondolom ez a vendégszoba. - Keresek valamit, amiben aludhatsz, rendben? Pár perc. – mondta, majd kiment az ajtón.

Érdeklődve mértem fel a szobát, mely menta zöld színben pompázott. Tulajdonképpen elég kellemesen hatott. Egy franciaágy fogalalt még helyet, mellette egy aranyos kis bolyhos, fehér szőnyeggel, valamint egy éjjeliszekrénnyel. Volt egy teraszajtó, ami miatt egyből felcsillant a szemem.

- Itt is vagyok. – lépett be Louis a szobába, ami által egy kicsit összerezzentem. - Ezek voltak a legkisebb ruháim, szóval remélem nem fognak leeseni rólad. – tolta a kezembe az anyagokat.

- Hát azt én is. – nevettem fel. - Elég kínos lenne, ha mégis. Egyébként köszönöm szépen.

- Neked nincs mit. – mosolyodott el. - A fürdőt arra találod, ha esetleg szükséged lenne rá. – mutatott abba az irányba, ahol a mosdó volt. - Jó éjt, El!

- Jó éjszakát, Lou! – mosolyogtam rá én is. A barna hajú kilépett a szobából, és gondolom a sajátjába ment át. Sóhajtva csuktam be az ajtót, majd öltöztem át a kapott ruhákba. Hiába adta Lou a legkisebbeket, és hiába alacsonyabb és vékonyabb a srác, mint mondjuk a másik négy tag, még így is lógtak rajtam a darabok. A falra rászerelt egészalakos tükörbe néztem, és majdnem felnevettem a saját látványomtól. Úgy néztem ki, mint egy jobbsorsú hajléktalan.

Befeküdtem a puha ágyba, majd a takarót a nyakamig húzva hunytam le pilláim, majd merültem mély álomba pillanatok alatt.

– – –

- Ez a palacsinta isteni! – mondtam két falat között Jay-nek, aki csak nevetett rajtam.

- Örülök, hogy ízlik. – mosolyodott el. - Ha végeztél indulhatunk, addig felöltözöm én is.

Értetlenül néztem rá.

- Hova megyünk?

- A korházba. – nézett rám úgy, mintha ez nem lenne magától értetődő.

- Biztos, hogy nem! – szólaltunk meg egyszerre Louis-val, mire a barna hajú nő megforgatta szemeit.

- Túl komolyan vesztek mindent! Kutya bajom már!

- Az lehet, de szükséged van a pihenésre. Rengeteget dolgozol, nem szeretném, ha komolyabb bajod lenne. – magyarázta Louis. - Majd Trixie biztos segít Eliza-nak ma. Kérlek, legalább csak ma maradj itthon. – nézett rá szinte könyörögve a fiú, mire Jay nagy nehezen beleegyezett.

– – –

- Köszönöm, hogy elhoztál. – néztem a volán mögött ülő fiúra, egy mosollyal az arcomon.

- Igazán nincs mit. – legyintett. - Tényleg köszönöm, hogy tegnap első perctől, szó nélkül jöttél, és segítettél.

- Mondtam már, hogy semmiség, Louis. Nagyon kedvelem Jay-t, meg igazából a te fejed is eléggé bírom, szóval kérdés sem volt, hogy segítek-e, vagy sem. Egyébként is, nővérként ez a dolgom. Segíteni másokon. – tényleg nem éreztem úgy, hogy meg kell köszönnie. Csak azt tettem, amit bárki más is megtett volna.

- Én akkor is köszönöm. – ölelt hirtelen magához, ami először igencsak meglepett, de végül én is a karjaim közé zártam őt. - Figyu... – bontakozott ki az ölelésből, s kezdte el vakargatni a tarkóját zavartan. - Nem lenne...nem lenne kedved munka után eljönni velem valamerre? Meghívlak kajálni.

- Hát...nem is tudom... – kezdtem el húzni az agyát. - Persze, hogy benne vagyok! Ahol kaja, ott én is, ilyen ajánlatra soha nem mondok nemet! – Louis felnevetett, és azt kell mondanom, igazán aranyosan teszi.

- Nem vagy te véletlenül Niall rokona?

- Ízig - vérig brit vagyok. – húztam ki magam büszkén. Louis ismét felnevetett. - Viszont tényleg mennem kéne. – húztam el a szám, a telefonom kijelzőjére pillantva.

- Persze, igen, jó munkát! – hadarta zavartan, amitől muszáj volt elmosolyodnom. Egy "szia" után kiszálltam a kocsiból, majd a korház felé vettem az irányt. A recepciónál már ott várt Trixie, harminckét fogas vigyorral az arcán. Értetlenül néztem rá, mire ő csak intett a fejével, hogy kövessem.

- Louis hozott el. – állapította meg a nyilvánvalót.

- Igen...és? – vontam össze a szemöldökeim, megpróbláva megérteni, hogy ez miért is olyan furcsa dolog.

- Louis nem szokott csak úgy lányokat hordozgatni a munkahelyükre.

- Csak felajánlotta. Én pedig elfogadtam. Minek nyugerekkel teli busz, ha van kényelmes, és tágas autó? – tettem fel a költői kérdést.

Trixie sejtelmes mosollyal nézett rám, én pedig szemetforgattam. Remélem azért még nem az esküvönket tervezi.

– – –

Ma egész nyugis napom volt, leszámítva azt, hogy egész nap az járt a fejembe, hogy vajon milyen helyre visz Louis. Remélem nem valami luxi étterembe, mert nem is vagyok úgy öltözve, valamint gyűlölöm a drága helyeket. Egyszerűen...nem is az én stílusom és nem is laktatók a kaják. De most komolyan....egy egy éves gyereknek se lenne elég az az adag, amit az olyan helyeken adnak. És tudom, mert apukám cégvezető, és egyik alkalommal elvitt minket egy puccos étterembe. Na az volt az utosló is, hogy engem egy olyan helyen láttak.

Izgatottan nyitottam ki a korház ajtót, szemeimmel azonnal megpillantva a kocsinak támaszkodó Louis-t. Mosolyogva intettem neki, ő pedig a cigijét elnyomva intett vissza.

- Anyukád tudja, hogy azt a mérget szívod? – ültem be a kocsiba.

- Nem. És kérlek ne is tudja meg. Nem akarom, hogy ennél is jobban aggódjon értem. Nem sűrűn cigizek, esküszöm, csak ha nagyon szükségem van rá. – magyarázkodott kétségbeesetten, mire a kezem, az ő váltón pihenő kezére tettem.

- Nekem nem kell magyarázkodnod. Felnőtt férfi vagy, azt csinálasz, amit akarsz. Johannah tőlem biztos nem fogja megtudni a titkod. – egy láthataltan cipzárt húztam a számra, mire a mellettem ülő fiú megnyugodva fújta ki a bent tartott levegőt. - De azért remélem tudod, hogy ezzel csak ártasz az egészségednek. – tettem hozzá, csak úgy mellékesen.

- Az enyémnek már úgyis mindegy. – motyogta halkan. Gondolom azt hitte nem hallom, ezért nem is firtattam, s úgy tettem, mint aki tényleg nem hallott semmit.

Feszült csend telepedett a kocsira. Én a tájat bámultam, míg Louis természetesen az utat. Körülbelül húsz perc után egy aranyos kis kajálda előtt parkolt le. Nando's.

- Ez Niall kedvenc étterme, gondoltam neked is tetszeni fog. Vagyis hát na, biztosan ízleni fog a kaja. – aranyos volt, ahogy zavarában össze-vissza magyarázott.

- Hát, Niall nagy ételszakértő, szóval ha ez a kedvenc helye, rossz nem lehet! – nyugtattam meg.

Bementünk az étterembe, majd egy eldugottabb boxba beültünk, Louis pedig ecsetelni kezdte, hogy Niall szerint melyikek a legjobb fogások.  Had ne mondjam, a fél étlapot felsorolta.

Végül valami sajtos - csirkés ételt rendeltem.

- Te nem eszel? – néztem az előttem ülő fiúra, értelenül.

- Nem vagyok éhes. – rázta meg a fejét, az ujjait piszkálva.

- Hamár elhoztál, nehogy már egyedül kelljen ennem! – próbáltam rávenni, de ő csak ismét nemlegesen megrázta a fejét, jelezve, hogy tényleg nem szándékozik enni. Végül hagytam, nem nyaggadtam tovább.

Ez a fiú tiszta rejtély, és minden egyes pillantaban, amikor azt hiszed valamit megtudtál róla, rá kell jönnöd, hogy nem. Minden, amit tesz okkal van, és van egy olyan érzésem, hogy ezeket az okokat rajta kívül, nem sokan tudják.