ℍ. 𝕊.

Tátott szájjal néztem Louis-ra. Ugye ezt most nem gondolta komolyan?

- Lou....ne mondj ilyeneket, kérlek! – öleltem magamhoz, remélve, hogy ettől megnyugszik, mint mindig. - Nagyon szeretünk téged, ugye tudod? – kérdeztem, mire kitört belőle a zokogás. Fogalmam sem volt, hogy mi zaklathatta fel ennyire, de ha megtudom, esküszöm, hogy teszek róla, hogy Lou soha többé ne lássa.

- Tudom. – suttogta, mikor már egy picit megnyugodott.

- Nyugodj meg Boo, semmi baj. – simogattam nyugtatásképp a hátát. – Szeretnél inni egy csésze teát? Jót tenne. – kérdeztem újból, mire bólintott.

Felálltam az ágyról, majd elsétáltam a kis konyhaféleségig, ahol elkészítettem Louis kedvenc teáját, a banános epreset. A csészét óvatosan a kezembe tartva sétáltam vissza hozzá. Ugyanúgy ült, mint ahogy otthagytam.

- Tessék. – adtam remegő kezeibe.

- Köszönöm. – suttogta halk, rekedt hangon. Reggel tuti, hogy beszélni fogok erről a srácoknak, sőt, végső esetben még Johanna-val is beszélni fogok.

Megsimítottam a hátát, majd hátradőlve kezdtem el gondolkodni. Mi a franc zaklathatta fel ennyire? Oké, szinte minden éjjel rémálmai vannak, de még sose mondott ilyet utána. Ráadásul már két éve nem kapott pánikrohamot, és ez csak még egy olyan dolog, ami megannyi kérdést vonz maga után. Aggódom. Aggódom mert Louis a legjobb barátom és konkrétan itt esik szét előttem. Én pedig tanácstalan vagyok, hisz sose történt ehhez hasonló eset.

- Lou... – szólítottam meg, mire lassan felém fordította a fejét. - Mi történt?

- Ez egy nagyon hosszú sztori, Harry, nekem pedig nincs elég energiám elmondani. – mondta halkan, szinte alig lehetett hallani, hogy miről beszél.

- Köze van a múltadhoz? – tettem fel az újabb kérdést, mire bólintott. - Louis, egyszer muszáj lesz elmondani. Ez...ez téged fel fog emészteni. Nem jó, ha magadba tartod azt a sok rosszat.

- Tudom, Harry, tudom! De fogd fel, hogy ez nekem...hogy ez nekem egy olyan dolog amiről nem tudok könnyen beszélni! Te nem élted át, téged nem utáltak én...csak hagyj még nekem időt. Kérlek! – szemeiből újra könnyek kezdtek el kicsordulni, én pedig egyből megbántam, hogy egyáltalán megszólaltam.

- Sajnálom, hé nem akartalak felzaklatni. Én megértem, ha szükséged van még egy kis időre, csak....aggódom érted.

- Ne tedd! Ne, nem kell! Nem kell értem aggódni, nem kell! – tiltakozott, és távolabb csúszott tőlem. Aggódva néztem szemeibe, és bár sötét volt, a hold épp annyira megvilagította az arcát, hogy lássam, mennyire, de mennyire megvan ijedve. És fogalmam sincs mitől.

– – –

Fáradtan és fájó nyakkal ébredtem. Tekintve, hogy Louis nem engedett maga mellé az éjjel, de ha a saját ágyamba akartam menni, sírni kezdett, hogy ne hagyjam egyedül – a földön aludtam.

Nagy nehezen feltápászkodtam onnan, majd kinyújtottam az elgémberedett végtagjaimat. Becsoszoktam a fürdőbe, elvégeztem a dolgom, majd a tükör elé álltam. Szemeim alatt fekete karikák húzódtak, íriszeim pedig fáradtan csillogtak. Nagyot sóhajtva engedtem meg a hideg vizet, s egy percet sem várva, kezdten el megmosni az arcomat.

Kicsit frissebben léptem ki a fürdőből. Lou még mindig aludt, így hagytan őt pihenni. Kimentem a szobánkból, és a Liamékébe mentem át.

- Jó reggelt. – köszöntem, amint Li kinyitotta az ajtót.

- Uh tesó, elég megviseltnek tűnsz. Mit csináltál az éjjel, horror filmeket néztél? – kérdezte nevetve.

- Ez annál rosszabb volt. – sóhajtottam, majd leültem Niall mellé, aki épp valami csokit majszolt. A többiek kíváncsian néztek rám, azt várva, hogy végre megszólaljak. - Lou az éjjel azt mondta, hogy.....meg akar halni. Ez rögtön azután volt, hogy felébresztettem a rémálmából. Izzadt, nyöszörgött, és sírt is. Nagyon megijedtem, így felébresztettem. Alig bírtam megnyugtatni, még azt se engedte, hogy mellette aludjak. A földön kellett aludnom, ha nem akartam, hogy újra sírjon. Srácok én nem tudom mi van vele, de egyre jobban zuhan le valami mély árokba.

- És te ezek után egyedül merted hagyni?? – pirított rám Liam.

- Alszik.

- Akkor is, Hazz. Most mellette kell lennünk. – szólalt meg Niall, aki még a csokiát is letette időközben.

- Tudom! De egyszerűen muszáj volt elmondanom nektek, de előtte meg nem tehetem meg!

- Louis meleg? – kérdezte Jessica, mire szúrosan néztünk rá. Olyan ítélettel mondta, hogy ha nem lenne nő, azon nyomban pofon vágtam volna.

- Miből gondolod? Egybéként nem, nem az.

- Hát, hogy mellé kell bújni meg ilyenek.

- Faszt se tudsz! Ne szólj bele inkább, maradj csendbe, nem is ismered! – mondta indulatosan Niall, majd kiviharzott a szobából, s gyanítom, hogy Louis-hoz ment.

- Én csak kérdeztem, nem akartam rosszat... – hajtotta le a fejét a fekete hajú lány. Annyira nem stimmel vele valami. Ha ránézek, rossz érzés fog el.

- Ne haragudj rá. Ő csak aggódik. – vígasztalta Liam, mire Zayn-nel szemet forgattunk.

- Srácok, tizenkettőkor indul vissza a gépünk Londonba, addig szedjétek össze a cuccaitokat, lehetőleg ne akkor kapkodjunk megint, mikor menni kéne. – nyitott be a menedzserünk, mire bólintottunk.

- Előbb szerintem menjünk le reggelizni. Éhen halok. – panaszkodott Z, mire halkan felkuncogtunk.

- Egyetértek. Menjünk nézzük meg a fiúkat, aztán együnk.

Visszamentünk a mi szobánkba, ahol Louis – aki úgy tűnik felébredt – és Niall beszélgetett valamiről, de annyira belemrültek, hogy észre sem vették, hogy beléptünk. Zayn köhintett párat, amire már felfigyeltek, aztán mondta, hogy mennénk enni, mire Niall úgy felpattant, mintha nyilvesszőből lőtték volna ki. Megragadta Lou karját és vele együtt rohant az ebédlőig.

- Szegénynek kitöröd a karját, Niall! – kiáltott utána Zayn, de hiába.

- Dehogy töröm, Malik, hagyjál már! – kiáltott vissza.

Mi csak lassú tempóba haladtunk lefelé. Gondolom mindannyian a gondolatainkba temetkeztünk, mert egyedül Jessica csacsogott mindenféléről.

Amint leértünk az ebédlőbe, mi is szedtünk magunknak kaját, majd leültünk Niallékhez.

– – –

A repülőtéren ácsorogva vártuk, hogy végre feltudjunk szállni a mi járatunkra. Egy kis részt kialakítottak nekünk, hogy a rajongók ne zaklassanak folyton, így mondhatni nyugisan várakoztunk. Jessica azóta is folyamatosan arról dumál, hogy a tökéletes haját elcseszi a nagy szél, Liam pedig csak egyetértően bólógatott, mint egy jó kisfiú. Niall egy percig sem vált meg Louis-tól, folyamatosan mondott neki, és a telefonján mutogatott neki valamit. Bevált, hisz Lou arcán folyton mosoly ült. Zayn meg csak ült a kávéjával, és telefonált az anyukájával, bár az arcáról ítélve, eléggé unhatta már. Én pedig unottan számoltam a perceket, míg fel nem ülhetünk. Aztán egy ismerős hang ütötte meg a füleimet.

Fejemet felkapva kezdtem el keresni a személyt, aztán mikor tekintetem megakadt az alacsony termetén, torkom szakadtából kiabáltam el magam.

- Eliza! – a lány ijedten tekintett körbe, aztán meglátott. Mondott valamit a telefonba, majd elindult felénk. A testőreink egyből elé álltak, de szóltam nekik, hogy nyugodtan engedhetik, mert ismerjük őt.

- Sziasztok! – köszönt mosolyogva. - A frászt hoztad rám, Harry.

- Ne haragudj. – nevettem el magam. - Eskü nem állt szándékomban.

- Eliza, szia! – örült meg neki Niall, majd felpattanva a székről, a  barna hajú lány nyakába vetette magát. Nos igen, mióta Eliza segített Louis-n, Niall kedvencévé vállt.

- Szia Niall! – ölelte vissza kuncogva Ni-t.

- Hova mész? – vált el tőle Niall.

- Haza. Vagyis Londonba.

- Úristen mi is! – vigyorgott még jobban a szőke. - Hányas székben ülsz?

- Amm harmincasba.

- Akkor Louis mellett fogsz ülni. Úristen egy repülőn fogunk utazni! – kezdett el ugrálni az ír hülyegyerek, mire mind felnevettünk. Ekkor a hangosbemondóból egy női hang jelezte, hogy ideje felszállnunk a járműre, mire mind megindultunk.