𝕃. 𝕋.

Kinevettek.

Megaláztak.

Gúnyolódtak velem.

Elhitették, hogy értékteken vagyok.

Undorítónak és rondának neveztek.

Senki sem segített. Mindenki elsiklott afelett, hogy egy tizenéves srácot megállíthatatlanul terrorizálnak, mint testileg, mint lelkileg.

Sokszor volt, hogy a wc-ben kuporogtam órákig, csakhogy szünjenek a fájdalmaim és elapadjanak a könnyeim.

Gyenge voltam.

Azt mondták érzékeny kis pólyás vagyok, akik minden szaron bőg.

De ők nem tudták min mentem keresztül.

Háromszor kötötöttem ki összesen a korházba, csakmert már nem bírtam elviselni ezt a sok kínt, ami körülvett. Nem mertem szólni anyának. Neki volt épp elég baja. Az akkoriban három éves húgom hisztisebb és sírósabb volt, mint nyolc gyerek egyszerre. Nem akartam még az én problémáimmal is terhelni.
Előszőr a borotva pengéjével próbálkoztam. De csak elájultam vérveszteség miatt.

Akkor kerültem először korházba.

Emlékszem anya könnyektől csillogó arcára, ahogy kétségbeesetten próbál kommunikálni az orvossal, de az aggodalomtól nehezen tudott figyelni a szakember szavaira.

Lottie, a húgom, csak értetlenül ült mellettem az ágyon. Dehát hogyan is értette volna, hogy báttya éppen meglátogatni készült az elhunyt családtagokat. Szépen fogalmazva.

Anya megpróbált velem beszélni. Próbált rájönni, hogy miért is tettem ezt az egészet.
De nem mondtam el neki. Csak ültem, és bámultam ki az ablakon.

Egy ideig még próbálkozott, de aztán belefáradt abba, hogy valószínüleg nem fog választ kapni kérdésire.

Az iskolába persze hamar eljutott a hír. Fogalmam sincs hogyan, de őszintén, nem csodálkoztam.

Szánalmasnak tartottak. Azt mondták, hogy még az öngyilkossághoz is nyomorék vagyok.

Egy ideig tűrtem. Anya miatt.

Nem akartam neki ismét fejfájást okozni, de egyszerűen szétmart belülről a fájdalom.

Begyógyszereztem magam.

A nagyapám régi altatóit vettem be, amik segítettek neki, hogy nyugodtan át tudja aludni az éjszakákat.

Mivel első próbálkozásra nem sikerült, hisz anyáék ismét rámtaláltak - sajnos - megpróbáltam mégegyszer.

De a többieknek igazuk volt. Még ahhoz is szerencsétlen vagyok, hogy megöljem magam.

---------------------------------------------------------

" - Na mivan, Tomlinson!? Csak nem félsz? – fogott meg a nyakamnál fogva Tom. Magasabb, izmosabb és népszerűbb volt nálam. Ő pedig ezt kihasználta. Ott kinzott, ahol tudott.

- E...engedj el, kérlek! – hangom könyörgő volt és erőtlen. Lassan már alig jutottam levegőhöz, s a könnyeim is megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. - Ne...nem kapok levegőt!

- Jaj, szegény! – nevetett fel gúnyosan, a másik négy fiúhaverjával együtt. - Meg ne sajnáljam szegény párát. Ásd el magad valahol, te nyomorék! – engedett el, aminek következtében a földre zuhantam."

" - Nocsak Louis, új pulóvered van? – lépett oda hozzám Jessica, Tom barátnője. Fekete haja és rikítóan kék szemei, melyek most engem vizslattak, igazán félelmetes látványt nyújtottak. Hosszú, fekete körmeivel megradta a pulcsim anyagát, majd felrángatott a székről. - Vedd le!

Tiltakozóan megráztam a fejemet.

- Azt mondtam, vedd le!! – ordibált rám, amitől összerezzentem. Engedelmesem fogtam meg a ruhám anyagát alulról, és kibújtam belőle. Jessica kitépte a kezeim közül a fehér anyagot, majd a földre dobva, rátaposott a saras cipőjével.

Semmi baj Louis, hisz ez csak egy kis sár. Ki lehet mosni, nem!?

Próbáltam nyugtatni magam.
Ám ekkor a kezében gőzölgő kávét "véletlenül" rácsöppentette.

- Hoppá, ne hari Tomlinson! Anyukád biztosan kimossa majd. – nézett rám ártatlanul, majd egy gonosz kacaj kíséretében felvette a földről a pulóvert és egy határozott mozdulattal kettétépte, majd hozzám dobta és távozott.

Könnyeim egyből utat törtek maguknak. Lottie-tól kaptam karácsonyra. A zsebpénzét erre gyűjtötte hónapokig. Még a közös tesónevünk is rá volt írva. "

A fájdalmat, melyet akkor éreztem, nem kívánom senkinek.

Akkor tettem meg először.

Pengét fogva vágtam fel vékony bőrömet.

Percek teltek el és én majdnem elvéreztem.

De anya sajnos rám talált.

---------------------------------------------------------

Zihálva ültem fel az ágyamba. Egy újabb rémálom. Az évek alatt már igazán megszokhattam volna.

- Lou, már megint? – hallottam meg Harry álomtól rekedt hangját. Mivel ő a szobatársam, neki kell elviselnie a folytonos gyötrelmeim a rossz álmaim miatt.

- Ne haragudj. – hajtottam le a fejem.

- Dehogy haragszom, Louis! Nem a te hibád. – bár nem láttam, tudtam, hogy mosolyog. - Szeretnéd, hogy megint melléd bujjak? – nem mondtam semmit, csak ránézve bólintottam.

Nincs közöttünk semmi, el kell szomorítanom a Larry shippereket, köztünk csakis barátság van, extrák nélkül. Mindig megnyugtatott, ha valakihez hozzábújhattam, és ezt a fiúk is nagyon jól tudták. Mindig ezzel nyugtattak le.

Gyűlölöm, hogy annyi év után még mindig ilyen gyenge és puhány pöcs vagyok. A rajongók előtt mutatom a nagymenőt, akit semmi nem érdekel, de igazából már egy nagyon gyenge oltás is a szívemig hatol, fájdalmas sebet ejtve azon.
Ezért vagyok hálás a srácoknak, akik mindig ott vannak mellettem, annak ellenére, hogy semmit nem tudnak a múltamról. Legalábbis azokról nem. Tiszteletben tartották, hogy nem vagyok még elég erős ezt elmondani, és szavakba önteni nem tudom, hogy mennyire köszönetteljes vagyok nekik mindezért.

Harry lassan felállt a saját ágyából és az enyémhez sétálva befeküdt mellém. A vállaimnál fogva húzott mellkasára, nekem pedig eleredt néhány könnycseppem.

- Shh, semmi baj. Senki nem bánthat, Lou. – simogatta a hátam, amitől pár perc múlva elaludtam.

---------------------------------------------------------

sziasztooook, itt is lenne az első rész!♡

légyszi ne öljetek meg, én is sírtam mikor írtam👐 ettől függetlenül remélem tetszett nektek, hamarosan hozom a folytatást.🖤

mindenki vigyázzon magára♡♡