●

●

●

𝐋𝐎𝐋𝐋𝐈𝐏𝐎𝐏 𝐊𝐈𝐒𝐒

- ᴠᴍɪɴ -

•

•

•

꧁taehyung꧂

      A Jiminnél eltöltött este óta már egy hét telt el, ebben az egy hétben pedig sokkal több minden történt, mint az elmúlt egy évemben. Még mindig összeszorul a szívem, ahogy visszaemlékezek a csütörtökre. Öt nappal a csókunk után, és két nappal ezelőtt Jimin boldogan érkezett az iskolába. Egész nap vigyorgott, nevetgélt, tényleg nagyon vidámnak tűnt. Őszintének. Nem olyannak, mint amilyen velem szokott lenni. Miért nem? Azt mondta, hogy nagy hírei vannak. Kíváncsi voltam. Mi okozta boldogságát, és én miért nem tudom ezt kiváltani belőle? Miért nem tudom úgy megmosolyogtatni, mint ahogyan akkor is mosolygott? Még apró kis gödröcskék is megjelentek ajkai szélén, szemei pedig olyan apróra zsugorodtak, hogy olyan volt, mintha azok is nevetnének. Nem értettem. Még azután sem, hogy elmondta az okát. Nem Mi okozta a boldogságát, hanem Ki, realizáltam.

      ― Komolyan mondom! Tényleg nagyon tetszik a csaj! Aranyos, jófej, vicces, szép, csinos, mi más kéne még? ― még most is összeszorul a torkom, ahogy visszaidézem a szavait. Én sosem voltam elég aranyos, elég jófej, elég vicces, elég szép, elég csinos. Az Ő szemeiben nem is leszek az. Az akarok lenni. Miért nem lehetek az? Miért nem rólam beszél így, miért nem én vagyok az, akiről ilyeneket mond?

      ― Ő nem olyan, mint a többi lány, Taehyung! Tudom, hogy mindig ezt mondom, de most érzem is! El sem tudod képzelni, hogy a közelében mennyi pillangó keletkezik a gyomromban, hogy már csak az illatától is el tudok olvadni! ― most is tévedett. Tudtam, hogy milyen érzés ez, mert akárhányszor csak megláttam, meghallottam a nevét, vagy csak rá gondoltam, a szívem kihagyott két ütemet. Jimin édes illata, selymes bőre, erős kezei, finom telt ajkai, pisze orra, és azok az apró kis ujjak... mind őrületbe kergettek, de Ő ezt nem tudta. Sosem fogja megtudni.

      ― Csak néhány napja ismerem, de tényleg szeretem Őt! ― nem szabadna gyengének lennem, mégis az vagyok. Miért teszi ezt velem? Annyiszor megpróbáltam már elmondani neki, hogy mit érzek iránta, mindig utaltam is rá, de sosem vette észre. A jeleimet, a tekintetemet, a szavaim mögött rejlő jelentést. Vagy csak nem érdekelte? Nem akarta, hogy legyen bármi is köztünk? Talán ezért sem hozta még mindig fel a péntek esti csókunkat? Neki nem is jelentett semmit, ugye?

      ― Szánalmas vagy! ― talán nem kellett volna, de abban a pillanatban túl ideges voltam ahhoz, hogy tisztán tudjak gondolkodni. Egy jó barátként kellett volna viselkednem, hiába fájt annyira, mint még soha. Utáltam ezt az érzést, mert bármit is csináltam, nem akart eltűnni, elmúlni. Minden egyes végtagom elgyengült, az egész testem remegett, a szemeimbe pedig könnyek gyűltek. Nem volt fair. Én szerettem Őt előbb, mégsem lehetett az enyém. Utálom. Utálom. Utálom.

      Két napja már a szobámban ülök, gubbasztok, fekszem, bezárva fetrengek, mintha jobb dolgom nem is lenne, pedig volt, csak nem akartam Jimint látni. Soha többet. Talán jobb lenne, ha mostantól fogva nem találkoznék vele, hiszen ezúttal képes leszek elfelejteni Őt, kiszeretni belőle. Elfelejteni az érzéseket. Eltörölni mindent. Nem akarom Őket. Őt akarom. Akartam. Akarnám. Akarom. Magamnak sem tudok hazudni, kibaszottul Őt akarom!

꧁jimin꧂

      Már két napja nem beszéltem Taehyung-gal. Nem jött iskolába, de hiába is kerestem, nem válaszolt egy üzenetemre vagy hívásomra sem. Már nem is érdekelt. Ő volt az, aki bántóan viselkedett, aki megsértett engem, szóval neki kellene keresnie engem. De ha neki ez így jó volt, akkor nekem is.

      ― Köszönöm, hogy hazakísértél! ― mosolyog rám Minseo, mire boldogan végigsimítok a kezén, majd nyomok rá két apró puszit.

      ― Találkozunk holnap! ― léptem hátra egyet integetve, és megfordultam, azzal a szándékkal, hogy akkor most haza fogok menni, de ekkor Minseo megragadta a karomat, visszarántott, és megcsókolt.

      A szemeim kitágultak, a szívem rohamosan dobogni kezdett, és máris levert a víz. Nem így képzeltem el az első csókomat, azt sem tudtam, hogy mit kellene csinálnom. Csak engedd el magad. Féltem, de ekkor beugrott a rózsaszín nyalóka. Ahogy hozzáér Taehyung ajkaihoz, ahogy legjobb barátom óvatosan puszikat hint rá, majd lassan nyelvét is kidugja. Csak úgy kell tennem, ahogyan Ő is tett. Nem lehet olyan nehéz, nemde?

      A szemeimet lehunyom, kezemet felsimítom Minseo arcára, a másikkal pedig a csípőjére markolok. Lassan megmozdítom az ajkaim, de minden olyan furcsa hirtelen. Új érzés, viszont nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem? Mintha valami nem lenne rendben. Mintha valami ismerős lenne, de nem tudom, hogy mi az, és miért gondolom ezt így.

      ― Akkor holnap! ― észre sem vettem, hogy Minseo már nem volt a karjaim között, hogy már nem állt előttem, hanem a ház ajtajából visszanézve integetett nekem. Én is így tettem, de még mindig azt sem tudtam, mégis hol vagyok. Most mi történt?

      Sóhajtva, fáradtan, és kimerülten indultam meg a házunk felé, ami olyan távolinak tűnt, pedig csak egy húsz perces séta volt az egész. A mostani hangulatom még csak megközelíthető sem volt az öt perccel ezelőttivel. Rosszul éreztem magam, pedig boldognak kellett volna lennem, nem? Hiszen életem első csókjáról van itt szó!

      Hol vagyok? Mit keresek itt? Mégis hogyan kötöttem ki Taehyung házánál? Vajon a tudatalattim hozott el ide? Talán egész végig ez volt az úti cél, csak még én magam sem tudtam? Késő volt már, de tudtam, hogy legjobb barátom szülei csak egy óra múlva fognak hazaérkezni, így nyugodtan bemehetek ilyenkor is a házba. Meg is tettem.

      Komótosan ballagtam fel a lépcsőkön, fordultam be jobbra, majd léptem Taehyung szobájához, és kopogtam be rajta. ― Nem akarok meghalni! Ne gyere be, ne ölj meg! Vigyél el mindent, csak engem hagyj élni! ― kiabált bentről Taehyung, mire hitetlenül felnevettem, majd benyitottam hozzá.

      ― Valaki nagyon befosott, úgy látom! ― néztem végig szórakozottan legjobb barátomon, aki felfegyverkezve a tolltarójával, két könyvével, és a gitárjával ült párnák takarásában az ágyán.

      ― Te normális vagy?! Meg is halhattam volna!! ― akadt ki, mire legyintve becsuktam az ajtót. ― A betörők mégis mióta kopognak? ― kérdezem felvont szemöldökkel, amin hosszasan elgondolkodik.

      ― Mert szerinted én pont erre fogok gondolni, amikor azt hiszem, a halálom már közel van! Örülj, hogy nem hívtam ki a rendőröket, aish! ― dobta el magától a párnákat és plüss macikat, majd minden egyes fegyvert szépen lerakott. ― Mit akarsz, Jimin? ― simít bele göndör tincseibe Tae, mire nyelek egyet.

      ― Nem tanítanál meg csókolózni, Taehyung?

•

●

•

●

_______

tudom, hogy ez egy ilyen elhamarkodott rész meg minden, de bevallom, egy hullának érzem magam. ez a rész második változata, így már nem akartam változtatni rajta. a következő sokkal jobb lesz, ígérem!

remélem, hogy azért nem lett annyira rossz, és elnyerte a tetszéseteket! ^^

na megyek mostmár tanulni xd

puszi, lemonyas <3

szívesen