𝐁𝐞𝐥𝐥𝐚

– Elmentem, sziasztok – kiabáltam apáéknak kedd reggel, előbb kiléptem volt a ház ajtaján.

Ez a reggel is indult, mint a többi. Nagy nehezen ki ásztam az ágyból, hideg lezuhanyoztam, remélem lezuhanyoztam, hogy attól majd felébredek, de természetesen fáradt maradtam, mint előtte. Aztán próbáltam magamnak normális kinézetet varázsolni azzal, hogy kisminkeltem magam és kivasaltam a hajamat. De reggeleim legrosszabb része még csak ezután jött: le kellett mennem a családomhoz. Nem töltöttem sok időt velük egy légkörben, csak addig voltam ott, amíg lefőtt a kávém és közben reggeli gyanánt megettem egy almát. Aztán nyomtam egy puszit a húgom arcára és amilyen gyorsan csak tudtam, távoztam a házból. Vajon mennyire gáz, ha az ember el akar menekülni az otthonából? Mindegy, mert már nem sokáig fogok itt lakni. Májusban leérettségizek, felvesznek a Torontói Egyetem pszichológia szakára és itt hagyom ezt az egész várost. És semmi nem fog hiányozni. Legalábbis a tervem ez, és jelenleg minden erőmmel azon vagyok, hogy ez sikerüljön.

– Jó reggelt, Bella! – hallottam meg Leo mély hangját, amikor bezártam magam mögött a kaput.

A hangába fordítottam fejemet és láttam, ahogy a fél vállán lógó táskával sétált a háta előtt parkoló autója felé nézve, akkor a kocsikulcsot szórakoztatva pörgette a mutatóujján és végig a szemembe vigyorgott. Istenem, néha olyan szívesen megütném.

– Jó reggelt, Leo! – köszöntem vissza, majd hátat fordítva neki gyors léptekkel indultam el a buszmegálló felé, remélem, hogy hamarosan megérkezik, mert borzasztóan fáztam. Talán mégsem volt olyan jó ötlet szoknyát felvenni egy sima vékony harisnyával a tél közepén. De más késő lett volna visszafordulni és átöltözni, mert akkor biztosan elkések az első órámról, ami matek, és épp eléggé félek a tanáromtól.

– Elvigyelek? – kiabált utánam a fiú, mire én megtorpantam és bizonytalanul fordultam meg.

A kocsi nyitott ajtaja mellett állt és a válaszomat várta. Az önbecsülésem erősen tiltakozott az ellen, hogy beüljek mellé, de a hideg busszal és a mínusz fokban való gyaloglással szemben túlságosan kényelmesen megtaláltam a fűtött autót, így egyet bólintva indultam a jármű felé.

Leo megvárta, amíg beülök mellette, majd beindította a motort és rákanyarodott az útra. Eszméletlenül kínos volt, pedig még csak pár másodpercig ültem, úgyhogy úgy döntöttem mellette, hogy megpróbálom a csendet beszéddel megtölteni.

– Köszönöm, hogy elviszel – néztem az arcára, majd mosolyra húztam az ajkaimat.

– Nem tesz semmit – vonta meg a vállát, a tekintetét továbbra is az úton tartva. – Rád néztem és én majdnem megfagytam.

Felkuncogtam a szavain, és csak néhány pillanattal később esett le, hogy mit csinálok. Én beszélgetést beszéltem Leoval, sőt még mosolyogtam és nevettem is. Gyorsan rendeztem a vonásaimat és ablakon keresztül kezdtem el az épületeket figyelni, melyek mellett elhajtottunk.

A szemem sarkából láttam, ahogyan a fiú a műszerfalhoz nyúl és feltekeri a fűtést, amiért nagyon hálás voltam, mert még mindig fáztam egy kicsit. De nem fordultam felé, nem mosolyogtam rá és nem köszöntem meg. Mert már így is túl sok olyat tettem meg, melyről megfogadtam, hogy nem fogom újra Leo közelében tenni. Nem hagyhatom, hogy újra belopja valaki magát a szívembe, pláne nem ő, hiszen már megtanultam, akivel így teszek az utána nem okoz mást nekem csak fájdalmat.

Leo érzékelhette a hirtelen hangulatváltozásomat, mert ő sem kezdeményezett több társalgást, csak bekapcsolva a rádiót és néha, amikor megálltunk egy stoptáblánál vagy egy piros lámpánál, rám pillantott.

Amikor leállította az autót az iskola előtt, megköszöntem neki, hogy elhozott, majd kipattantam a járműből, és gyorsan csak tudtam, elsiettem onnan. Úton a termünk felé gyorsan összeszedtem a gondolataimat, amiket már megint Leo körül forogtak. Nem tudom, hogy sikerül-e majd őt egyszer véglegesen kizárnom a fejemből.

Beérve a terembe egyből a helyemre siettem, ahol előszedtem a táskámból a jelenlegi olvasmányomat és a zsebemből a fülhallgatómat. Nincs jobb dolog annál, mint olvasni és közben zenét hallgatni. Sőt, így a szórakozás mellett még az osztálytársaimat is kizárhatom, akiket nem kedvelnek túlságosan, de valóban ők sem engem.

A gimnázium elején néhányan próbáltak közeledni hozzám és barátkozni velem, de mivel is távolságtartó voltam, ezért végül elkönyveltek magukban az osztály különcének, aki legszívesebben senkihez sem szól. Én pedig, mivel egy barátom sem volt innen, általában mindenből kimaradtam, csak kívülről szemléltem a dolgokat, ezért éreztem magam igazán az osztály tagjának. Persze, tudtam, hogy erről rajtam kívül senki sem tehet, de mégis rosszul esett, mert én is szeretnék barátokat, nevetni és jól érezni magam, de leginkább azt szeretném, ha újra meg tudnék bízni az emberekben. De próbálkoztam és nem ment. Havel kezdek jóban lenni, nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy egyszer ő is magamra fog hagyni, ezért ilyenkor mindig véget vetek a barátságunk kezdetének.

Ilyen már többször történt, és minden alkalommal rosszul éreztem magam, hogy megbántom a másik személyt, nem tudtam volna valakinek a barátja úgy lenni, hogy nem bízom benne, mert az nem barátság.

A matektanár a becsengő után néhány másodperccel lépett be a terembe, mire én felemelkedtem a helyemről, esetleg kivettem a fülemből a fülhallgatót, a könyvemet pedig bezártam és a pad szélére toltam. Jelentés közben gyorsan végig futtattam a tekintetemet az osztálytársaimon, felmérve, hogy kik azok, akik megérkeztek az olvasásom ideje alatt és kik azok, akik kihagyják a mai napot. Csupán három ember hiányzott, és bár néha én is azt kívánom, hogy bárcsak otthon maradhatnék, aztán mindig rájövök, hogy nem biztos, hogy jó ötlet egy egész napot egy házban töltötteni Mary-vel, aki az esetek többségében otthonról dolgozik.

Az osztályom ellenőrzése közben összeakadt a tekintetem a Leoéval, aki ekkor elvigyorodott, mire én csak megforgattam a szememet és inkább a tábla felé fordultam, ami előtt állva az osztálytársam épp most fejezte be a jelentést, így végre leülhettünk.

A matektanárunk, Mr. Brown, egy nagydarab férfi volt, aki az ötvenes évei közepén járt, már évek óta ebben az iskolában tanít, és ez idő alatt elég nagy tekintélyt alakított ki magának. Soha senki nem látta még mosolyogni, mindig szigorú arckifejezéssel meg összevont szemöldökkel néz mindenkire, és biztos vagyok benne, hogy nem csak a diákok félnek tőle, hanem a tanári kar nagyrésze is. Egyszer láttam, ahogy Mrs. McGinty, aki az első két évben földrajzot tanított az osztályunknak, gyorsan bekanyarodott az egyik terembe, amikor meglátta, hogy Mr. Brown megy vele szembe a folyosón.

A tanár úr most végignézett rajtunk, néhány emberen kicsit több ideig tartva a tekintetét, így keltve nagyobb feszültséget bennünk. Úgy tesz, minta most találná ki, hogy ki lesz a mai felelő, pedig óra előtt a tanáriban mindig megnézi a naplót, és amikor ilyenkor már pontosan tudja, hogy kit fog megizzasztani a táblánál, csak szeret kínozni minket.

– Parker kisasszony, jöjjön felelni – állapodott meg rajtam a tekintete egy mosoly kíséretében, mire az összes osztálytársam megkönnyebbült sóhajt hallatott. Nem nehezteltem rájuk emiatt, én is örülnék, ha nem nekem kéne felelnem.

Feltettem, a kezembe vettem a matekfüzetemet és lassan kisétáltam a táblához, majd gyorsan végiggondoltam a múlt óra anyagát és remélem, hogy emlékszem rá annyira, hogy legalább egy négyest összeszedjek.

Kiérve a tanári asztalhoz egyből a fehér tábla felé fordultam és kezembe vettem egy táblafilcet, mert a felelet mindig azzal kezdődik, hogy a felelő felírja a házi feladat megoldását a táblára. ha nincs kész a házija, egyesével készt kap.

Szerencsére az én házi feladatom megoldva ott volt a füzetemben, így csak fel kellett másolnom a táblára. Írás közben háttal álltam ugyan, de éreztem magamon a tanár és a többiek tekintetét is, ami rendkívül zavaró volt. Nem most volt az első alkalom, hogy én lettem kihívva, de mindig is utáltam felelni. Beszélni szeretek, de ilyenkor, ha rosszat mondok, akkor mindig nagyon kínosan érzem magam. Pedig tudom, hogy a többiek is ugyanolyan diákok, mint én, akik hibáznak és néha rossz jegyet kapnak, és senki som fog amiatt lenézni, mert egy két dolgot rosszul mondtam a feleletemben.

Amikor végeztem eggyel hátrébb léptem és kérdőn pillantottam Mr. Brownra, aki átfutotta a táblán lévő számolásomat, majd rám nézett és sóhajtott egyet. Ez a sóhaj pont olyan volt, mint amikor valamiért mérges vagy, de nem mondasz semmit. Innen tudtam, hogy nem jó a megoldásom. Pontosan erről beszéltem. Roppant kínos volt úgy állni az egész osztály előtt, hogy közben mellettem, a táblán, ott virít a hibás megoldásom.

Megpróbáltam kijavítani a hibámat, de azt sem tudtam mi az, és mivel még jobban befeszültem ezért az egész felelés kezdett kisiklani a kezeim közül. A tanár úr próbált segíteni, a számolást így nagy nehezen meg is tudtam csinálni, de a kérdésekre, amiket utána tett fel alig tudtam válaszolni.

– Mi történt, Isabella? – kérdezte a férfi, miután már a sokadik kérdésére sem kapott jó választ. – Maga nem szokott ilyen lenni.

– Nem tanultam – suttogtam lehajtott fejjel szégyenkezve.

– Miért?

Mert állandóan Leonard Idegesítő Blake járt a fejemben – gondoltam, de mivel ezt nem mondhattam ki hangosan, csak annyit mondtam, hogy átolvastam az anyagot és azt hittem így is tudni fogom, de ezek szerint nem maradt meg.

– Most mit csináljak? A házi feladatod egy része jó volt, csak a végeredmény nem és két kérdésre tudtál válaszolni – gondolkodott hangosan, majd félpernyi csendbe burkolózott.

Továbbra is feszengve álldogáltam a tanári asztal mellett, miközben az osztálytársaimra néztem, akik közül mindenki kerülte velem a szemkontaktust, kivéve Leot, aki egyenesen a szemembe nézve mosolygott. Nem gúnyos mosoly volt, sokkal inkább bíztató.

– Na, jól van, osztály, szerintetek Parker kisasszony megérdemli a kettest? – fordult Mr. Brown is a többiek felé, mert továbbra sem tudta eldönteni, hogy milyen jegyet érdemlek. Próbáltam pókerarcot felvenni és nem kimutatni, hogy mennyire pánikolok az egyes gondolatától, mert féltem, hogy ha könyörgő tekintettel meredek rájuk, akkor csak azért is az egyesre szavaznak majd.

– Szerintem igen – Leo volt az első, aki megszólalt, mire a többiek is egyetértően bólogatni kezdtek.

Nyilván, Leo elég népszerű ahhoz, hogy érvényesíteni tudja az akaratát. Az esetek többségében emiatt mindig bosszankodtam, most azonban elképesztően hálás voltam neki, amiért így az osztály nagyrésze a kettesemet támogatta. Amikor a tanár a helyemre küldött, én hálásan a fiúra mosolyogtam, mielőtt újra elfoglaltam volna a helyemet, mire ő rám kacsintott.

Leülve a székemre a kezembe temettem az arcomat, és legszívesebb a föld alá süllyedtem volna. Matekból a jegyeim általában ötösök voltak, elvétve volt köztük egy-két négyes, erre most sikerült összeszednem egy kettest, ráadásul az érettségi évében. Nem ez volt életem első kettese, mert a négy évem során fizikából már kétszer kaptam, de az sem esett jól. Bűntudatom volt, mert tudtam, hogy csak egy kicsit kellet volna jobban megerőltetnem magam otthon a tanulásban és nem ilyen jegyet kaptam volna. Mélyet sóhajtottam, majd inkább elkezdtem odafigyelni, mert azt semmiképp sem akartam, hogy a következő matematika jegyem is csak elégséges legyen.

A nap további részében az egyetlen jelentőséggel bíró esemény az volt, amikor franciaórán mademoiselle Hilton feltett egy kérdést Leonak, aki hibátlanul tudott neki válaszolni, mire a tanárnő meglepődött, feltett még egy kérdést, és fiú válasza ismét jó lett. Leo elmondta, hogy segítek neki tanulni és ezért mennek neki ezek a kifejezések, mire a tanárnő megdicsért, de ez sem tudott felvidítani a matekórai rettenetes szereplésem után.

Délután négy órakor értem haza és semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy egy kicsit egyedül lehessek, de mivel ilyenkor már mindenki otthon szokott lenni, egy csepp esélyem sem volt.

– Sziasztok – léptem be a nappaliba, ahol apa, Mary és Amy a kanapén ültek és valami családi filmet néztek.

– Szia, Bella – köszöntek vissza, Amy pedig egyből felugrott és hozzám szaladva átölelte a lábaimat, mire lehajoltam és adtam egy puszit a fejére. Apa is rám mosolygott, de Mary csak szigorú pillantást vetett rám, mire tudtam, hogy már megint nem tetszik neki valami.

– Kettest kaptam matekból – olyan gyorsan mondtam ki, amilyen gyorsan csak lehetett, amolyan „jobb, ha gyorsan túl vagyunk rajta" alapon.

Láttam apán, hogy meglepődött, hiszen ritka, hogy én rossz jegyet vigyek haza. A nevelőanyám már nyitotta volna a száját, hogy mondjon valamit, de apa gyorsan túltette magát meglepettségén, és megelőzte:

– Nem baj, Bella. Majd kijavítod, egy rossz jegy nem a világvége – nem tűnt mérgesnek, csak bíztatóan rám mosolygott, én pedig legszívesebben elsírtam volna magam. Nagyon hálás voltam neki, hogy ilyen lazán vette és nem lett mérges, mert én épp elég dühös voltam magamra, és nem tudtam volna elviselni, ha ő is az lenne rám.

– Köszönöm – suttogtam, miközben nyomtam egy puszit a borostás arcára, és már éppen indultam volna fel a szobámba, amikor Mary utánam szólt, hogy beszélni akar velem a konyhában. Kissé félve váltottam irányt és követtem őt. Fél szememmel még láttam, ahogyan apa aggódóan néz utánunk, valószínűleg nem tudta, hogy miről fogunk beszélni, de nem jött utánunk.

– Igen? – álltam meg, amikor a helyiségbe értünk. Mary szembefordult velem és eléggé dühösnek tűnt.

– Voltam ma a szobádban – kezdte.

– És?

– Bella, nem hiszem el, hogy nem tudsz rendet tartani ott! Az íróasztalodon hatalmas a kupi, a pulóver ledobva a szék támlájára, a telefontöltő a földön. Tizennyolc éves vagy, felnőtt nő, nem fogok utánad takarítani! De undorító, ahogy az a szoba kinéz! – Mary a végére már olyan mérges volt, hogy kiabált velem, nem foglalkozva azzal, hogy ezt apa és a kislánya is hallja a nappaliban.

– Először is, nem kértem, hogy takaríts utánam! Tudok takarítani. Az íróasztalamon azért nem pakoltam össze, mert tegnap későn fejeztem be a tanulást és arra alig volt energiám, hogy befeküdjek az ágyba, a pulóvert pedig még hordani fogom és nem hiszem, hogy olyan nagy baj, hogy a széken van. A telefontöltőt felveszem majd – mondtam egy szemforgatás kíséretében. Nagyon nem volt kedvem most a nővel vitázni, pláne nem a szobámról, ami általában rendben szokott lenni, de nyilván akkor van egy kicsit nagyobb rendetlenség, amikor ő bemegy oda.

– Ne forgasd a szemedet, amikor velem beszélsz! – szólt rám erélyesen.

– Azt csinálok, amit akarok, nem vagy az anyám – szóltam vissza legalább olyan dühösen, mint amilyen ő volt. Az elmúlt években számtalanszor hagyta el a számat ez a mondat, és bár gyerekesen hangzott, sokszor használtam ezt védekezésként Mary ellen a vitáink során.

– Még az a szerencse – nevetett fel hisztérikusan. – Anyád helyében én is leléptem volna, ha ilyen lányom lenne.

Elkerekedett a szemem, a torkomon akadt a válaszom. Sosem mondott még ilyet sem nekem, sem pedig a bátyámnak.

Tudta, hogy ez egy nagyon fájdalmas pont nálam, mégis képes volt ilyet mondani. Évek múltával sem tudom, hogy mit csinálhattam rosszul, amiért az anyám úgy döntött, hogy egy szinte idegen férfit választ helyettem.

– Bella – szólt sokkal kedvesebben, amikor rájött, hogy mit mondott és bűntudattól csillogó szemekkel tett egy lépést felém. – Sajnálom, nem úgy...

A fejemet rázva hátráltam tőle, majd sarkon fordulva felsiettem a lépcsőn, egyenesen a szobámba, ahol magamra zártam az ajtót, és a táskámat az íróasztalom mellé dobva leültem a földre, a hátamat pedig az ágyam szélének támasztottam.

Hálát adtam ez égnek, hogy Mary nem jött utánam, de néhány perccel később, amikor kimentem az emelti mosdóba, meghallottam, ahogy apával beszélget a konyhában és képtelen voltam megállni, hogy ne torpanjak meg hallgatózni egy kicsit.

– Te is tudod, hogy ez nem így akartam – hallottam a nő hangját.

– Tudom, Mary, de Bella amúgy is elég érzékeny ezen a téren. És ez nagyon övön aluli volt tőled.

– Tudom és bűntudatom is van.

– Kérlek, próbálj meg vele jobban kijönni – kérte apa. – Nem értem, hogy miért nem vagytok jóban. Néha olyan jól kijöttök egymással, aztán mintha utálnátok egymást.

– Nem utálom Bellát – szólt közbe Mary.

– Tudom. És azt is tudom, hogy ez mindkettőtöknek nehéz. Beszélni fogok vele. Mindkettőtöket nagyon szeretlek és nem akarom, hogy rosszban legyetek.

Hirtelen elfogott a bűntudat. Soha nem könnyítettem meg Mary dolgát, nem próbáltam kevésbé nehéz eset lenni. Voltak pillanatok, amikor jól el tudtam beszélgetni vele, de ezen kívül általában mindig undok voltam vele. És ezzel nem csak a nőt hoztam nehéz helyzetbe, hanem apát is. Lényegében ezzel azt kértem tőle, hogy válasszon a lánya és a felesége között.

Lesütött szemmel siettem vissza s szobámba, el is felejtve, hogy az előbb valóban a mosdóhelyiségbe indultam. A szobámban lehuppantam az ágyamra és hatalmasat sóhajtva hátradőltem. A plafont bámulva gondolkodtam, amikor megszólalt a telefonom, amit az íróasztalomra tettem, amikor bejöttem a szobába.

Felálltam és elsétáltam, de amikor megláttam a hívó nevét, már megbántam, hogy egyáltalán nem meghallottam a csörgést. Néhány pillanatig csak álltam, és azon gondolkodtam, hogy felegyem-e az anyámnak a telefont, végül inkább csak megnyomtam a be-és kikapcsoló gombot a készüléken, amitől egyből néma üzemmódba váltott. Nem volt kedvem most még anyával is beszélni, végighallgatni, hogy milyen jól érzi most magát az új pasijával valahol a világ másik végén.

Az ablakomhoz léptem és elhúzta a függönyt, kibámultam rajta. Ez az ablakom Leoék házára nézett és pontosan szembe volt a fiú szobájának ablakával. Amikor kicsik voltunk és már késő este volt vagy az egyikünk büntetésből szobafogságot, akkor mindig kinyitottunk az ablakinkat és így beszélgettünk.

A helyiségben lévő másik ablak az utcára nézett, és mivel az elmúlt években nagyon utáltam Leot, inkább azon néztem ki mindig, ezért már az idejét sem pontosan tudom, hogy mikor álltam meg így a srác háza felé néző üveg előtt.

– Bella – hallottam meg a kishúgom hangját az ajtóm előtt.

– Gyere be!

– Játszol velem hercegnőset? – Amy rám bámult a hatalmas barna szemeivel és bár nem akartam elkeseríteni, nagyon nem volt kedvem most semmit sem játszani.

– Sajnálom, de most nem – ráztam meg a fejemet.

– Kérlek!

– Nem, Amy, most nem akarok – ismételtem meg újra, az előzőnél már jóval ingerültebben, mire a kislány szája lefelé görbült és a szemei ​​megteltek könnyel, mire én egyből elszégyelltem magam. Odasiettem hozzá és letérdeltem elé, hogy az arcunk egy magasságban legyen.

– Ne haragudj, Amy, de most nincs túl jó hangulatom. Elmegyek futni egyet, aztán játszok veled, ígérem! – mondtam neki, mire ő bólintott egyet, én pedig szorosan magamhoz öleltem őt.

Tíz perccel később már a járdán kocogtam, nem foglalkozik azzal, hogy hamarosan besötétedik. Tudtam, hogy apának nem tetszett, hogy este megyek futni, de sem hagytam neki, hogy bármit mondjon, csak szóltam, hogy elmentem és már ki is jöttem a házból. Nem akartam most senkivel sem beszélni, egyedül akartam lenni. A mai napom kész katasztrófa volt és annyi feszültség gyülemlett fel bennem, hogy féltem, ha valaki hozzám szól, leordítom a fejét, mint ahogy majdnem szegény Amyvel is tettem. Ezért jöttem el futni. Mert a futás segít levezetni a feszültséget, közben nem gondolok semmire, csak futok, addig ameddig a lábaim bírják. Nem vagyok nagy futó, nem bírnék lefutni egy maratont, de hetente kétszer-háromszor kijövök és öt-tíz kilométert lekocogok. Utána pedig sokkal nyugodtabb vagyok, tisztább fejjel tudok gondolkodni.