𝐋𝐞𝐨

Rossz ötlet volt pont Bellát megkérni arra, hogy segítsen nekem franciából. Igazából egyáltalán nem volt tervben, hogy bárkitől is segítséget kérjek, de a hétvégén elkövettem életem valószínűleg legnagyobb hibáját, és az egész annak a következménye volt.

Szombaton este meccsünk volt, amit sikeresen meg is nyertünk. És mint minden győzelem után, akkor is összegyűltünk a csapat egyik tagjánál ünnepelni. Ilyenkor meghívjuk azokat a barátainkat is, akik nem hokiznak és hatalmas bulit csapunk. És mi mást érthetne egy seregnyi gimnazista és egyetemista a bulizás alatt, ha nem töménytelen mennyiségű piát és hangosan dübörgő zenét?

Természetesen mi is ittunk, de én a kelletténél kicsit többet. A buli vége felé, bár magamnál voltam, de már enyhén ittas állapotba kerültem. Az egyik csapattársam, Josh, viszont ez az időpontot találta alkalmasnak arra, hogy a jövő évi szezon csapatkapitányáról beszélgessen velem. Az idei kapitány én lettem, de ő is pályázott a címre, és jövőre minden áron ő akarja majd megszerezni. Ezért kitalálta azt, hogy most ne teljesítmény alapján döntsünk, hanem szedjünk fel egy népszerűtlen, szerinte „szürke" lányt a suliból, és aki tovább bírja mellette anélkül, hogy megcsalná, az nyer. Borzasztó ötlet volt, és józanul soha nem egyeztem volna bele. De nem voltam józan, és semmiképp sem akarom, hogy ő legyen a kapitány, ezért eldöntöttem, hogy megnyerem ezt a fogadást. Másnap reggel, amikor már kiment az alkohol a fejemből, persze megbántam, de Josh nem engedte, hogy kilépjek, ráadásul tanúk is hallották, ahogy beleegyezek a dologba.

Ezek után már csak azon kellett gondolkodnom, hogy melyik az a lány, aki „népszerűtlennek" számít. Eszembe sem jutott Bella, egészen addig, amíg délután Josh ki nem jelentette, hogy ő a lányt akarja magának a fogadáshoz. Abban a pillanatban valami köd borította el az agyamat, és közöltem vele, hogy biztos, hogy nem. Egyszerűen maga a gondolat, hogy ez a srác, aki amúgy csak játékszernek és szórakozásnak tekinti a lányokat, az egykori legjobb barátom közelébe kerüljön, teljesen felidegesített. Ezt persze utána meg kellett magyaráznom, és nem mondhattam el az igazat, ezért azt mondtam, hogy Bella az enyém lesz. Ekkor viszont már a lány felénk tartott, ezért improvizálnom kellett, és a leghamarabb az ugrott be, hogy bukásra állok franciából, a lány pedig színötös.

-Valami magyarázat? – kérdezte Zack, miután Josh elköszönt és elment. Zack a gimi eleje óta a legjobb haverom, és ő az egyetlen a barátaim közül, aki tud az Isabellával való gyerekkori barátságomról.

- Nem hagyhattam, hogy összetörje a szívét – vontam meg a vállam.

- Értem – bólintott. – Sokkal jobb, ha te töröd össze.

Nem értettem őt, mert az elmúlt években sok lánnyal volt rövid, leginkább egyéjszakás, kapcsolatom, és még egyszer sem mondta, hogy összetöröm ezeknek a lányok a szívét.

- Tudom, hogy hülyeséget csináltam ezzel, de mégis mit tehettem volna? – fordultam felé ingerülten.

- A hülyeséget már akkor megcsináltad, amikor belementél ebbe a fogadásba – mondta, majd kézfogással elköszönt, és a sisakját a fejére húzta, felpattant a motorjára és elhajtott, miközben én a fekete kocsim felé indultam.

Zackkel a gimnázium eleje óta vagyunk jóban, és bár sok haverom van, ő az egyetlen, akiben tényleg megbízom és megosztom vele a bizalmas dolgaimat. Egyedül neki meséltem Belláról, és arról, hogy miért nem vagyunk már jóban, mert tudtam, hogy nála ez a titkom biztonságban lesz.

Amikor beültem az autóba, bekapcsoltam a rádiót, majd kitolattam a parkolóhelyről, és rákanyarodtam arra az útra, ami Montreal azon részébe veszem, ahol lakom. Isabella Parker szomszédságában.

Vezetés közben végig a lányon gondolkodtam. Tisztában vagyok vele, hogy egyszer már összetörtem a szívét, még ha csak barátként is, amikor új legjobb barátom lett.

Pontosan emlékszem a pillanatra, amikor lekezdett zavarni, hogy lány legjobb barátom van. Nyolcadik elején, minden fiúnak egy másik fiú volt a legfőbb bizalmasa, míg nekem egy hosszú, barnahajú lány. Persze, voltak velem azonos nemű barátaim is, de egészen addig Bella volt a legjobb. Aztán egyik napról a másikra úgy döntöttem, hogy nekem is fiú legjobb barát kell, mert milyen ciki már, hogy én lányokkal barátkozom. Úgy gondoltam, hogy így majd neki is jobb lesz, hiszen lesznek barátnői. Aztán amikor elkezdtük a középiskolát, és láttam, hogy Bella senkivel sem barátkozik, rájöttem, hogy miattam teljesen leveszítette a bizalmát az emberekben. Nagyon fájt végig nézni, ahogyan a mindig beszélő, mosolygós lány egyedül ült a padján, és zenét hallgatott vagy olvasott. Mégis, túl gyáva voltam ahhoz, hogy odamenjek hozzá és újra barátok legyünk. A legrosszabb az egészben az, hogy azokkal a srácokkal, akik miatt az általános iskola végén minden kapcsolatot megszakítottam Bellával, már egyáltalán nem is beszélek, és nem is tudom, hogy mi van velük.

És most épp arra készülök, hogy heti több órát töltsek vele kettesben, úgy, hogy kilencedik óta lényegében úgy tettem, mintha észre sem vennék. Igazából nem lepett volna meg, ha nem vállalja, hiszen tudom, hogy utál engem. De Bella Parkernek arany szíve van, és még azokkal szemben is kedves, akik összetörték őt.

Általában nem szoktam ennyit foglalkozni egy lány érzéseivel. Az elmúlt éveim során elég sok barátnőm volt, már ha egyáltalán lehet őket annak nevezni, és még annál is több egyéjszakás kalandom. De mentségemre legyen mondva, sosem használtam ki őket, mindegyikük tisztában volt vele, hogy a kapcsolatunk valószínűleg nem lesz hosszútávú. Aztán amikor szakítottam velük, szinte mindenki sírt vagy szitkozódott, de az már nem az én problémám volt, én előre figyelmeztettem őket. Az ő érzéseik nem érdekeltek túlzottan, a Bella érzései viszont igen. Mert ő régebben túl sokat jelentett nekem ahhoz, hogy most csak egyszerűen figyelmen kívül hagyjam.

Valójában az elmúlt években nem nagyon gondolkodtam rajta és a gyerekkori barátságunkon. Csak élveztem a gimis éveket, bulizni jártam és csajoztam. Aztán most, hogy Josh annyit mondott, akar valamit Bellától, egy pillanat alatt elkezdtem újra foglalkozni vele, pedig azt hittem, hogy ő már csak egy lezárt korszak része lesz az életemben.

Mintha csak megidéztem volna azzal, hogy rajta gondolkodom, megláttam az út széli buszmegállóban állni. Kétségbeesetten nézett valamit a telefonján, én pedig a műszerfalon lévő órára pillantottam, és rájöttem, hogy ennek a két perce elment busz az oka.

Indexeltem és megálltam a buszmegállóban, majd lehúztam az ablakot, mire a lány tágra nyílt szemekkel nézett rám

-Szállj be, hazaviszlek – mosolyogtam rá.

- Nem kell – rázta meg a fejét. – Megvárom a következő buszt.

- Bella – néztem a szemébe komolyan. – A következő busz egy legalább egy fél óra múlva jön, és tudom, hogy ma van Amy fellépése, hallottam, amikor Mary mondta tegnap anyának.

Az ajkaiba harapva gondolta végig, majd egy sóhaj kíséretében zsebre rakta a telefonját, megkerülte a kocsit, és beült mellém az utasoldali ülésre.

Egy mosollyal nyugtáztam, hogy sikerült rávennem, majd visszakanyarodtam az útra. Egyikünk sem szólalt és nagyon kínos volt a csend, ezért bekapcsoltam a rádiót, amiben éppen a YMCA zene szólt, amire óvodásként rengeteget táncoltunk. A szemem sarkából láttam, ahogyan egy pillanatra lehunyja a szemeit, aztán elfordítja a fejét és az ablakon keresztül a mellettünk elsuhanó autókat kezdte nézni, ezért jobbnak láttam gyorsan egy másik adóra váltani, ahol szerencsére már nem olyan zene szólt, ami a közös múltunkat juttatta volna eszünkbe.

Amikor megálltunk egy piros lámpánál megpróbáltam úgy a lányra nézni, hogy le legyen egyértelmű, hogy őt bámulom. Világosbarna haja néhány centivel az álla alá ért, és eszembe jutott, hogy hetedikben még a derekáig ért és azt mondta, hogy soha nem akar annál rövidebbet. Láttam, ahogyan a bal csuklóján levő két karkötővel játszik. Az egyik egy arany lánc volt, amiről kagylók lógtak, a másik pedig fehérszínű kövekből fűzött darab. Már évek óta megvoltak neki, és mindig őket tekergette, ha ideges volt.

-Szépek a karkötőid – csúszott ki a számon, pedig ezt nem lett volna szabad kimondanom.

Rám nézett, először azóta, hogy beszállt a kocsiba, és látszott rajta, hogy nem tudja eldönteni ezt komolyan mondtam-e, vagy csak szórakozom vele.

-Kösz. Azért viselem őket, hogy mindig emlékezzek arra, hogy nem érdemes az emberekben megbízni, mert a végén úgyis egyedül maradok – mondta, végig tartva velem a szemkontaktust.

Ez egy erős mondat volt, de igaz. Ugyanis az egyik karkötőt, a fehér köveset, tőlem kapta a tizenharmadik születésnapjára, aztán kevesebb mint egy év múlva magára hagytam. A kagylósat pedig az anyjától kapta két évvel azelőtt, hogy egy másik férfiért ott hagyta volna őt, a bátyját és az apját.

- Isy... - kezdtem.

- Ne hívj így – szórtak szikrákat a szemei, nekem pedig leesett, hogy nem vagyunk már olyan közeli viszonyban, hogy a régi becenevén szólítsam. – Maximum Bella vagyok, de az lenne a legjobb, ha nem hívnál sehogy sem.

Az előbb bocsánatot akartam kérni, bár tudtam, hogy semmire sem mennék vele. Már réges-régen elúszott az a hajó, amin ez a lány utazik, és pedig lekéstem. Jobbnak láttam, ha inkább meg sem szólalok, így az út hátralévő részében mindketten a gondolatainkba merülve ültünk, és hallgattuk a rádióból szóló zenéket.

- Köszi, hogy elhoztál – pattant ki a kocsiból, anélkül, hogy egy pillantásra méltatott volna, amikor leparkoltam a házunk előtt.

- Nincs mit – motyogtam, de nem volt kinek, mert már be is csapta az ajtót, és elindult a saját házuk felé.

A volán mögött ülve néztem végig, ahogy elsétál a kapujukig, előhalássza a zsebéből a kulcsát, majd megpróbálta kiseperni az arcából a haját, de mivel megállás nélkül fújt a szél, a rakoncátlan tincsei újra és újra visszatértek a szeme elé. Végül sikerült elfordítania kulcsot a zárban, de mielőtt belépett az udvarra, a kocsi irányába nézett, ám amikor meglátta, hogy még mindig benne ülök, gyorsan lesütötte a szemét. Ezek után pedig besétált a házba, ezzel eltűnve a szemem elől.

Nagyot sóhajtva szálltam ki én is, majd bementem a házba, ahová belépve palacsintaillat fogadott, mire vigyorogva rúgtam le magamról a cipőmet és indultam a konyha felé. Anya a tűzhelynél állt, és éppen egy palacsintát fordított meg a serpenyőben, amíg én felkaptam egy kakaósat a már elkészítettek közül.

-Szia, Leonard – nevetett fel, amikor meglátta a kezemben a palacsintát. – Jól láttam, hogy az előbb Bella szállt ki mellőled?

Ez a hátránya annak, amikor a konyha ablaka az utcára néz. Anya a legtöbb idejét itt tölti, és mindig tudja, hogy mi folyik az utcán.

-Igen, jól láttad.

- Olyan régen beszélgettem vele. Persze, már nincs miért ebbe a házba jönnie.

Ő nem nagyon támogatta azt, hogy ne legyünk többé barátok Bellával, de azt mondta, hogy ez az én dolgom. Viszont azóta majdnem minden héten elejt egy ilyen kis megjegyzést, ezzel sosem engedve, hogy elfelejtsem: rohadt nagy seggfej vagyok.

-Anya – sóhajtottam. – Te is tudod, hogy már nem tudom helyrehozni.

- Mert nem is akarod – nézett rám szigorúan. – Évek óta hozzá sem szóltál ahhoz a szegény lányhoz. Most volt az első alkalom, hogy kevesebb, mint öt méter volt köztetek.

- Elhiheted nekem, hogy nem önszántából szállt be mellém – vontam meg a vállam. – Csak lekéste a buszt, én meg felajánlottam, hogy hazahozom, mert ma van a húga fellépése.

- Ez is valami – mosolygott a nő. – Kitudja, talán újra lehettek barátok.

- Nem hiszem, hogy Bella valaha is újra a barátom akarna lenni. És valószínűleg szíve szerint mindenki mást is óva intene attól, hogy velem barátkozzon – húztam el a számat, majd kilépve a konyhából elindultam felfelé a lépcsőn, a szobámba.

Másnap először csupán a negyedik órában láttam a lányt, mert az előtte lévő tantárgyakból külön csoportba vagyunk beosztva. A negyedik óránkon viszont, ami irodalom volt, az egész osztály együtt volt. Bella pont a terem másik oldalán, három sorral előttem ült, így pont rá tudtam nézni anélkül, hogy ő észrevette volna. Fekete combközépig érő szoknya volt rajta bordó kötött pulcsival és fekete magassarkú, hosszú szárú csizmával, és Josh reggel, amikor kint álltunk az épület előtt, meg is jegyezte nekünk, hogy milyen jól néz, és mennyire sajnálja, hogy én hamarabb csaptam le rá, mint ő. Abban a pillanatban azt hittem, hogy behúzok neki egyet, és valószínűleg meg is tettem volna, ha nem szakítja félbe a beszélgetésünket a becsengő.

Az irodalom órán véleményem szerint a világ legunalmasabb órája. Kit érdekel, hogy mire gondolt a költő meg, hogy melyik könyv vagy vers mikor íródott? Megírta, mások meg elolvassák és kész, nem kell erről többet beszélni. Ezen az órán általában a padomra hajtott fejjel telefonozok vagy zenét hallgatok, esetleg egyszerre mindkettőt. Ám a mai órán nem érdekelt a telefonom. Sokkal inkább a tőlem néhány méterre ülő lány, aki tudta nélkül rángattam bele egy hülyeségbe, és most azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnék belőle úgy jól kijönni.

-Mr. Blake maga tudja a választ? – ébresztett fel a gondolataimból Mrs. Roberts, aki felvont szemöldökkel nézett rám a terem másik végéből.

- Mi volt a kérdés?

- Mr. Blake, úgy gondolom, hogy maga nem csak a kérdést vagy annak a válaszát nem tudja, hanem azt sem, hogy mit veszünk jelenleg – sóhajtott.

Tagadhattam volna, de minek. A tanárnő is pontosan tudta, hogy még egyetlen óráján sem figyeltem és csak azért vagyok hármas ebből a tantárgyból, mert a dolgozatok nagyrészét kipuskázom. Mrs. Roberts végül egy újabb sóhaj kíséretében elfordult tőlem és másvalakinek tette fel a kérdést.

Előszedtem a telefonomat a zsebemből, a fülhallgatómmal együtt és éppen bedugtam volna fülembe, amikor észrevettem a szeme sarkából, hogy valaki engem figyel. Arra fordítottam a fejem, mire a tekintetem összeakadt a Belláéval. Nem értettem, hogy miért néz engem, ezért néhány másodperc szemkontaktus után küldtem felé egy mosolyt, mire egyből elkapta fejét, és újra az irodalomtankönyvének szentelte a figyelmét.

-Nem tudom mi van veled, haver, de az a lány erősen mássá tesz téged – mondta halkan a mellettem ülő Zack.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

- Reggel majdnem megverted Josh-t, most meg őt bámulod percekig, mintha valami természetfeletti lény lenne.

- Bella tizennégy évig olyan volt, mintha a húgom lenne, és bár már nem vagyunk barátok, akkor sem akarom, hogy Josh bántsa őt – magyaráztam. – És te is tudod, hogy ő csak játszik a lányokkal.

- És ezért bámulod? – kérdezte, „engem nem versz át" hangsúllyal.

- Azon gondolkodtam, hogy most mit csináljak a fogadással. Valami tanács?

- Esetleg nem kellett volna fogadnod.

- Bármennyire hihetetlennek tűnik, erre már magamtól is rájöttem – válaszoltam gúnyosan, majd elfordulva tőle elindítottam a zenét.

A kicsengő után felállva a zsebembe süllyesztettem a telefonomat és Bella padjához sétáltam, ahol a lány éppen az irodalomfüzetét tette vissza táskájába és vette elő helyette a könyvét.

-Mit szeretnél? – nézett fel rám meglepetten, amikor meglátta, hogy felette állok.

- Ma késő délután tudnánk franciát tanulni? – kérdeztem.

- Hánykor?

- Hat felé érek haza edzésről. Vagy az már túl késő?

- Nem – rázta meg a fejét, amitől a barna tincsei ide-oda repkedtek az arca körül.

-Na, hogy haladsz a csajjal? – siklott mellém a jégen Josh az aznap délutáni edzésen.

- Jól – feleltem szűkszavúan. Először is, nem terveztem vele semmit sem megosztani Belláról, másodszor pedig, ha meg akartam volna tenni, biztosan nem edzés közepén teszem, mert tudom, hogy az edzőnk a felesleges beszédéért leszedni a fejünket.

- Gondolod, hogy ki tudsz majd mellette tartani hónapokig? – faggatott tovább, mintha csak egy korsó sör fölött ülnénk, és nem edzésen lennénk.

- Ezt hogy érted? – húztam össze a szemöldökömet, miközben a szemmel a fekete korongot követtem, amit a srácok ide-oda lökdöstek egymásnak.

- Köztudott, hogy egyetlen lánnyal sem voltél három hétnél tovább, de elég sokan voltak – ennél a mondatánál esett le, hogy direkt provokál. Biztos voltam benne, hogy ott van a szokásos idióta, idegesítő vigyor az arcán, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy felé forduljak, és felidegesítsem magam rajta.

- Menni fog, Josh, hidd el – mondtam, majd faképnél hagyva őt arrébb korcsolyáztam.

Josh a tavalyi szezon fele óta a csapatunk tagja, de mindenkinél jobbnak hiszi magát. Beképzelt és önző, ami egy csapatsportnál egyáltalán nem jó. Nehéz úgy nyerni, ha a jégen lévő játékoksok közül az egyik sosem passzol és mindent ő akar egyedül megcsinálni. Ami persze lehetetlen, mert a jégkorong csapatsport, az a lényege, hogy összedolgozzunk és közös erővel nyerjünk.

Mondjuk annyiban igaza volt, hogy tényleg nem volt eddig egyetlen hosszú kapcsolatom sem. Nem mintha Bellával össze akarnék jönni. Száz százalék, hogy nem ő lesz az a lány, akivel a fogadást teljesítem.

Az edzés további részében Josh egyszer sem került mellém, bár ennek lehet, hogy az volt az oka, hogy edző egy pillanatra sem hagyta, hogy megálljuk. Az edzés egész két órája alatt két tízperces pihenőnk volt, de azalatt sem pazaroltuk az energiánkat a beszédre.

Az edzés után lezuhanyoztam az öltözőben, majd visszavittem két egyetemista csapattársamat a kollégiumba, aztán rákanyarodtam a kocsival a hazafelé tartó ismert útra. Útközben megint Bella járt a fejemben, és azon gondolkoztam, hogy lesz-e vajon már olyan alakalom, amikor vezetés közben nem rajta fogok gondolkodni. Egy darabig valószínűleg nem.

A házunk előtt leállítottam a motort, majd kiszállva a lány háza felé vettem az irányt. Az utcára néző emeleti ablakon keresztül, amiről tudtam, hogy a Bella szobájához tartozik, látszott, hogy bent fel van a kapcsolva a lámpa, ahogyan a földszinten is. A kapuhoz érve megtorpantam, és mielőtt megnyomtam volna a csengőt, végig gondoltam, hogy biztosan jó ötlet-e az, amit csinálok. Rövid gondolkodás után arra jutottam, hogy nem, de már megbeszéltem a lánnyal a francia korrepetálást. Bár lehetséges, hogy ő bánna a legkevésbé, ha mégis lemondanám. De valamiért be akartam menni, le akartam ülni a lány mellé és beszélgetni vele, mint ahogyan évekkel ezelőtt is tettük.

Végül megnyomtam a csengőt.