𝐁𝐞𝐥𝐥𝐚

Utálom a reggeleket. Nem elég, hogy kapkodnom kell, hogy ne késsek el az iskolából, ahová egyébként semmi kedvem sincs bemenni, de még azt is végig kell néznem, hogy a családom milyen jó hangulatban reggelizik közösen, egészen addig, amíg én be nem lépek a konyhával egybenyitott étkezőhelyiségbe. Gyakran hallom reggelente, amikor az emeleti szobámban készülődök, ahogy ők hangosan nevetnek, mégis amikor én is lemegyek a konyhába, hogy kávét főzzek magamnak, akkor a hangulat egyből fagyossá válik. A nevelőanyám, Mary arcáról úgy tűnik el mosoly, amikor meglát, mintha ott sem lett volna, apa homlokán pedig megjelennek a ráncok. Egyedül a húgom, Amy szokott nekem örülni, az ő arca mindig felragyog, amikor meglát. Régebben ez borzasztóan fájt, de mára már inkább figyelmen kívül hagyom ezeket a dolgokat. Egyetlen célom, hogy felvegyenek egy torontoi egyetemre, és végre leléphessek innen, ahogyan néhány évvel ezelőtt a bátyám is tette.

- Jó reggelt – sétáltam a kávéfőzőhöz, miközben a többiek éppen az étkezőasztalnál fogyasztották a közös reggelijüket. Természetesen nélkülem.

Most is minden úgy történt, ahogyan szokott. A nevetésnek és a jókedvüknek nyoma sem volt, csupán Amy mosolygott még mindig, és értetlenül nézett a szüleire. Évek múltával sem értette meg, hogy az édesanyja miért lesz egyből kedvetlen és frusztrált, amikor megjelenek.

Apa és Mary nagyjából hét évvel ezelőtt ismerkedtek meg, amikor a férfi már majdnem másfél éve egyedül nevelt engem és Tylert, a bátyámat. A munkájuknak köszönhetően találkoztak, ugyanis Mary újságíró, és éppen ő készítette el az interjút annak az autógyártócégnek az alkalmazottaival, ahol édesapám már évek óta mérnökként  dolgozik. Elkezdtek randizni, és mire én tizenegy évesként észbekaptam, már házasok is voltak, majd egy évvel később megszületett a közös kislányuk, Amy is. Ezek után Tyler és én egyre inkább kezdünk úgy érezni, hogy felesleges tagjai vagyunk ennek a családnak, hiszen mi apánk előző házasságának a gyümölcsei voltunk. Úgy éreztük, hogy már az apánkat is elveszettük, de legalább ott voltunk egymásnak. Ő viszont két évvel ezelőtt Torontoba költözött, ahol elkezdte a jogi egyetemet, én pedig egyedül maradtam.

- Mikor érsz ma haza, Isabella? – kérdezte apa, miközben én lábujjhegyre állva szedtem le a polcról a műanyag kávépoharamat.

- Fél háromkor végzek, megpróbálom elérni a háromnegyed hármas buszt, és akkor el tudok menni én is Amy fellépésére – válaszoltam hátra sem fordulva.

Amy csupán öt éves, de imád táncolni, ezért nemrég elkezdett balettoktatásra járni. Ma este lesz az első fellépésre, amin én szeretnék ott lenni és támogatni őt. 

A továbbiakban kínos csend telepedett a helyiségre, amíg arra vártam, hogy elfőjön a kávém. Szerettem volna valamit mondani, és úgy tűnt, hogy ezzel apa is így van, mégsem szólalt meg egyikünk sem. Nem tudunk mit mondani. A saját apámmal nem tudok beszélgetni, annyira nem ismerjük egymást, hiába élünk egy lakásban.

Igazi megváltás volt, amikor a kávéfőző abbahagyta a zúgást, ami azt jelentette, hogy végre kimehetek, nem csak a konyhából, hanem az egész házból. Gyorsan a poharamba dobtam két kockacukrot, öntöttem bele egy kis tejet, majd nyomtam egy puszit a húgom fejére és elköszöntem a családomtól. Néhány perccel később már a szállingózó hóesésben, vállamon a táskámmal, sétáltam a buszmegálló felé, miközben a telefonomat előhalásztam a zsebemből, és gondolkodás nélkül kezdtem tárcsázni a bátyámat.

Évek óta Tyler az egyetlen támaszom, amellett, hogy a bátyám, ő a legjobb barátom is. Minden nap telefonálunk, és szívem szerint minden hétvégét Torontoban töltenék nála, de apa még egyszer sem engedett el, ő pedig csak ritkán jön haza, hiszen csak az ideút legalább hat óra.

- Jó reggelt, Bella – vette fel a telefont pár másodperc múlva.

- Szia – húzódtak mosolyra az ajkaim. – Este nem foglak tudni hívni, mert Amy fellépésén leszek, úgyhogy gondoltam felhívlak most, hogy ne kelljen hiányolnod a hangomat egyetlen napig sem.

A bátyám felnevetett a vonal másik végén, majd biztosított róla, hogy nagyon rosszul érezte volna magát, ha ma nem tudunk beszélni. Tisztában voltam vele, hogy ez nem igaz, hiszen a mindennapi beszélgetéseink inkább miattam voltak, mint miatta, de jól esett, hogy próbál úgy tenni, mintha nem lenne jó napja nélkülem.

-Ma írod a fizika témazárót, igaz? – kérdezte, tudva, hogy a fizika sosem volt a kedvenc tantárgyam, és borzasztóan sokat szenvedek vele, hogy megértsem és megtanuljam az anyagokat.

- Igen – dünnyögtem, előre félve a harmadik órámban esedékes dolgozatról.

- Nyugi, menni fog, tudom, hogy nagyon sokat tanultál rá – biztatott most is, mint minden dolgozatom előtt. – És ne feledd, ha görbül, már jó – utalt arra, hogy már a kettesnek is lehet örülni.

- Azért csak sikerül összekaparni egy hármast – mondtam, miközben a busz éppen megállt a buszmegállóban, így megszaporáztam a lépteimet, nehogy akkor hagyjon itt a busz, amikor már csak tíz méterre vagyok tőle. – Na, most fogok felszállni a buszra, úgyhogy elköszönök.

Tyler sok sikert kívánt a mai napomhoz, majd kinyomta a hívást, én pedig felszálltam a tömegközlekedési eszközre. Megmutattam a sofőrnek a bérletemet, majd a busz hátsó része felé vettem az irányt, ahol letelepedtem az egyik ablak melletti ülésre. Elővettem a vezeték nélküli fülhallgatómat, elindítottam egy lejátszási listát, és az félórás úton végig az elsuhanó tájat figyeltem az ablakon keresztül.

Sokan nem szeretik a tömegközlekedést, mert általában sok ideig tart és rengeteg idegennel van körülvéve ilyenkor az ember. Én viszont nagyon szeretek buszon utazni. Ilyenkor nyugodtan a gondolataimba mélyedthetek, anélkül, hogy bárki megzavarna vagy túl közel állna hozzám, ami egy tömegközlekedési eszközön gyakran megtörténhet. De legnagyobb szerencsémre azon a buszon, amin én szoktam utazni, nem szoktak sokan lenni. Monreal szélén lakunk, és a közelben élő lakosok többségének saját autója van vagy az egyel korábbi busszal mennek be a város belső részébe. Ezért ezen a járaton rajtam kívül csupán tíz-tizenöt ember szokott utazni, így mindenki kényelmesen elfér, nyomorgás és idegesség nélkül.

Harminc perccel később felálltam a helyemről, megnyomtam a „stop" gombot, és miközben arra vártam, hogy megálljon a busz, körbenéztem a buszon, megfigyelve az embereket, akikkel eddig együtt utaztam. Leginkább idős, nyugdíjas embereket láttam, akiket nem kötött semmilyen idő, nem kellett sietniük sehová. Velem egykorú fiatalokat egyáltalán nem lehetett látni ezen a járaton, mert rajtam kívül csupán egy ember jár a lakóhelyünkhöz közel lévő Victoria Gimnáziumba, de ő is autóval közlekedik. A többieknek pedig a korábbi busszal kell járniuk, hogy időben beérjenek az óráikra.

A busz megállt, kinyílt az ajtó, én pedig megköszönve a sofőrnek, hogy elhozott idáig, leléptem a járdára. Emlékszem, öt éves voltam, amikor apával egyszer busszal mentünk a városba, és mikor leszálltunk megköszönte a sofőrnek. Nem értettem, hogy mit köszönt, hiszen ez a munkája, de apa elmagyarázta, hogy attól, hogy valakinek ez a feladata, még jól esik neki, ha megköszönik. Azóta pedig én is minden alkalommal megköszönöm, és ezért a buszsofőrök mindig mosolyognak meg vidáman köszönnek nekem, amikor felszállok a járműre.

Az iskola a buszmegállótól kétszáz méterre volt, így már láttam, és hallottam, ahogyan a diákok egymás után lépnek be a vörös téglaépület hatalmas ajtaján vagy éppen a barátaikat várják az épület előtt. Nekem nem kellett senkire sem várnom, és senkivel sem álltam meg beszélgetni, csupán az egyik álldogáló társaságra néztem, aminek a tagjai az osztálytársaim voltak, de tudtam, hogy nem fognak köszönni nekem, ezért én sem fáradtam ezzel. Beléptem a kétszárnyú ajtón, majd a lépcsőn elindulva felfelé a második emeleti termünk felé vettem az irányt.

Immáron negyedik éve koptatom ennek az iskolának a padjait, de még mindig teljesen kifulladok, mire sikerül fellépcsőznöm az osztálytermünkig, ahonnan már messziről kihallatszódnak az osztálytársaim tagjai, akik, mint minden reggel, valószínűleg most is valami hülyeségről beszélnek, vagy épp azt teszik.

- Jó reggelt – léptem be, mire a társaság egy része visszaköszönt, a másik része pedig nem is hallottam, de ha hallotta is, nem reagáltak rá semmit. Az elmúlt évek során már hozzászoktam ahhoz, hogy a diáktársaim nagyrésze valamilyen titokzatos okból kifolyólag képtelen köszönni, úgyhogy már nem foglalkoztam velük.

Miközben a helyemül szolgaló pad felé vettem az irány, ami az ablak mellett foglalt helyet, nagyjából az oszlop közepénél, igyekeztem figyelmen kívül hagyni azt a néhány fiú, akik a hátul lévő szekrények előtt álltak és egy zacskóban lévő kiflit néztek. Vagyis valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kifli, de miután valószínűleg hónapokat töltött valamelyik fiú szekrényében, már inkább csak egy penésztelep volt.

Leültem a székemre, majd a táskámból előszedve a jelenleg olvasott könyvemet, fellapoztam azt, és kizárva a hangzavart, olvasni kezdtem. Ilyenkor általában annyira beszippant a könyv, hogy csak akkor nézek fel, amikor megjelenik a tanár és belekezd az órába. Bár volt már olyan is, hogy azt sem vettem észre, és csak akkor hagytam abba az olvasást, amikor a tanár a padom mellett állt, és onnan szólt rám, hogy most már térjek vissza a valóságba.

Tompán hallottam, ahogyan beszélgetnek és nevetnek körülöttem a többiek, de nem figyeltem rájuk. Nekem nem volt kivel beszélgetni vagy nevetni órák előtt az elmúlt majdnem négy évben egyszer sem, ezért nekem csak a könyvek és a zene maradt az iskolában lévő szórakozásként. Bár kilencedikben lett volna esélyem barátokat szerezni, én mégsem éltem vele. Úgy gondoltam jobb nekem egyedül, hiszen akkor már két olyan ember is magamra hagyott, akikben feltétel nélkül bíztam, és nem akartam újra csalódni. És ezzel a mai napig így vagyok, ennek okáért vagy mindig van egy regény a kezemben vagy pedig a fülhallgatóm a fülemben van.

A zaj hirtelen abbamarad, és a szeme sarkából láttam, hogy mindenki megmozdul, mire felnéztem a lapokból, hátha a tanár jött be. De, amikor az ajtó felé fordítottam a fejem láttam, hogy szó sincs tanárról, csupán az osztályunk, ha nem az egész iskola, legnépszerűbb tagja jelent meg. Aki nem más volt Leonard Blake, aki természetes szőke hajával, féloldalas mosolyával, és persze azzal, hogy sikeres sportoló, minden lányt, a legtöbb fiút, sőt még a tanári kar nagyrészét is elvarázsolta. Azt hiszem az egész épületben én vagyok az egyetlen, aki nem kezd el olvadozni, amikor a srác megjelenik a közelében. Ennek pedig egyszerű oka van: én belátok a felszín alá. Bár azt el kell ismernem, hogy valóban tehetséges sportoló, hiszen az iskola jégkorongcsapatának a kapitánya, és én is láttam már játszani, és tényleg nagyon jó benne. Ám attól még tudom Leo Blake a világ legnagyobb seggfeje, de ezt valamiért rajtam kívül senki sem veszi észre.

Leo és én születésünk óta ismerjük egymást, mert szomszédok voltunk, és azóta is azok vagyunk. Együtt nőttünk fel, legjobb barátok lettünk, és minden együtt csináltunk. Ugyanabba az óvodába, majd általános iskolába jártunk. Az összes akkori lány osztálytársamnak volt egy legjobb barátnője, de én úgy éreztem, hogy nekem nincs szükségem olyanra, hiszen ott van nekem Leo. A Victoria Gimnáziumba is csak azért jelentkeztem, mert ő ide akart járni, én pedig nem akartam elválni tőle. A fiú viszont máshogy gondolta. Nem sokkal azután, hogy kiderült, mindkettőnket felvettek ide, egyre inkább kezdte más fiúk társaságát keresni, engem pedig hanyagolni, míg néhány héten belül odajutottunk, hogy már nem beszéltünk. Akkor voltunk nyolcadik osztályosok, és neki lett gyorsan lett egy csomó új barátja, nekem meg nem volt senkim, csak a bátyám. Át akartam jelentkezni másik gimnáziumba, de már lejárt a felvételi időszak, így ez lehetetlen volt. Az első gimnáziumi évem előtti nyáron egyszer sem találkoztam Leoval, csupán a házunk ablakából láttam, amikor csatlakozik a haverjaihoz, akik mindig az utca sarkán vártak rá. És amíg ő az új barátaival volt, addig nekem maradt időm összeszedni magam, hogy mire szeptemberben újra egy légtérbe kell majd vele tartózkodnom, úgy tudjak tenni, mintha ő is csak egy ugyanolyan ismeretlen, új osztálytárs lenne, mint a többiek. Ez végül sikerült is. És ahogyan én őt, ő is úgy kezelt engem, mintha nem ismernénk egymást. Azóta, ha összesen tíz percet beszéltünk, akkor már sokat mondok. Egyikünk sem hozta fel a közös múltunkat, mindketten túlléptünk rajta és éljük a saját életünket, de amíg ő ezt a barátaival teszi, addig én teljesen egyedül. Viszont ez teljes mértékben a saját döntésem volt, mert a kilencedik osztály első heteiben megannyi lehetőségem lett volna barátkozni, én mégis inkább zenét hallgattam vagy olvastam, így biztosítva azt, hogy senki ne kerüljön újra közel hozzám, és ne bízzak meg senkiben. Mert akit közel engedsz magadhoz és megbízol benne, az magadra hagy, te pedig csak durván pofára esel. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg. Kétszer is. Egyszer az anyám és egyszer Leo Blake miatt.

De persze erről az iskolában senki sem tud, így mindenki az egekig dicsőíti a fiút, hogy milyen tehetséges és kedves. Kedves, a fenéket. Attól, hogy egyszer elvette Mrs. White-tól, a történelemtanárunktól a nehéz táskáját és felvitte a tanáriba, meg néha hazavisz valakit a menő autójával, nem lesz valaki borzasztóan kedves. A kedvesség, véleményem szerint, ott kezdődik, hogy nem hagyjuk ott szó nélkül a legjobb barátunk, aki mindig ott volt mellettünk, csak mert nekünk más haverokhoz van kedvünk. Csinálhat bármit Leo, akár megmentheti az egész Földet, számomra akkor is csak egy igazi rohadék maradt.

-Hé, Bella – szólt utánam valaki, amikor órák után éppen az ajtó felé igyekeztem, hogy kilépjek az épületből. Legszívesebb odaszóltam volna neki, hogy ne most, mert öt perc múlva jön a buszom, ugyanis Mr. Fuller elhúzta a kémiaóra végét és nem engedett ki minket csak a csengő után majdnem tíz perccel. Ehelyett azonban csak megtorpantam és várakozva fordultam hátra. Legnagyobb megdöbbenésemre Josh Fisher szólított meg, aki Leo egyik csapattársa, ráadásul az évfolyamtársunk is. Éppen felém közelített, Leo kíséretében, aki éppen hevesen artikulálva mondott neki valamit, mire a fiú először csak a szemét forgatta, majd bólintott. Mögöttük lépdelt még Zack Miller is, Leo legjobb barátja, aki amellett, hogy az osztálytársam is volt, ugyanabban a hokicsapatban játszott, mint a másik kettő.

Érdeklődő tekintettel vártam, hogy odaérjenek hozzám, és elmondják, hogy mit szeretnének. És miért pont akkor, amikor rohannom kell a buszhoz.

- Azt szeretnénk, ha korrepetálnál minket franciából – mondta Leo, amikor mellém értek. Érdeklődve húztam fel a szemöldökömet, egyrészt mert meglepett, hogy hozzám szólt, másrészt pedig mert biztos voltam benne, hogy valójában nem ezt akarták mondani. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy az előbb emiatt beszélgetett bosszúsan Josh-sal. 

- Őket minek? – néztem a másik két srácra. – Egyedül te vagy franciás.

- Mármint úgy gondoltam, hogy engem – hadarta, egyik kezével a hajába túrva. Borzasztóan furán viselkedett, amit nem tudtam hová tenni. Zavartnak és frusztráltnak tűnt, és ilyennek még akkor sem láttam, amikor még legjobb barátok voltunk.

- Nem is tudom... - húztam el a számat. Tény, hogy Leonak nincsenek túl jó jegyei ebből a tantárgyból, de miért pont tőlem kér segítséget? Tőlem, akit évekkel ezelőtt minden lelkiismeret-furdalás nélkül hagyott faképnél és azóta is levegőnek nézi?

- Kérlek! Bukásra állok, te pedig majdnem anyanyelvi szinten beszélsz franciául.

Ez igaz volt. Anyám családja a francia nyelvű kanadaiak közé tartozik, ezért kicsi koromtól fogva tanulom és beszélem a nyelvet.

- Oké – vontam meg a vállam végül néhány másodperc gondolkodás után. – Szerda délután megfelel neked?

- Igen. És köszönöm, örök há....

- Ne haragudj, de rohannom kell – néztem a telefonom képernyőjére, ami szerint az idő kettő óra harminckilenc perc volt. Az ajtóhoz lépve kilöktem azt, majd köszönés nélkül magukra hagyva a srácokat lefutottam a lépcsőm, majd ugyanabban a tempóban folytattam az utamat a megálló felé, ahova odaértem ugyan, de éppen az orrom előtt ment el a busz.

Lihegve álltam meg, a kezeimbe temettem az arcomat, és legszívesebb hangosan felordítottam volna. Lekésem a húgom fellépését az idióta Leo Blake miatt!