NEGYEDIK RÉSZ

avagy

NYOMORULT VÉGEK, NYOMORULT KEZDETEK

—azt hittem, már elfelejtettél.

barni hangja szaggatott a vonal túloldalán, és olyan volt, mintha mások is lennének a háttérben —ez biztos csak a lakótársa, gondolta zsombi, a szíve sajgott a gondolatra, hogy a régi ágyában már más alszik. aztán másra terelte a figyelmét, mert ez a gondolat túlságosan olyannak tűnt, mintha barni szeretője lett volna.

—téged, barni? téged sose tudnálak. mondhatnám, hogy még a családomnál is jobban szeretlek, de akkor nagyon elszállnál magadtól.

ez teljesen igaz volt, amit mondott -három évnyi együttélés rengeteg cigicsikket és emléket tud felhalmozni két ember között, ráadásul zsombinak barni hatalmas szívességet tett anélkül, hogy tudott volna róla. többször is.

[...]

HÁROM ÉVVEL EZELŐTT

augusztus közepe ideális volt az új élet megkezdésére.

zsoma a csomagjaival a hatalmas, kommunista tömbház lépcső előtt állt, és az épület úgy tornyosult felé, mint a tudat, hogy ezenkívül nincs hová mennie —egyszerre volt nyomasztó és kissé lehangoló, de legalább minden nagyon rendezettnek tűnt. az ajtóhoz lépve már éppen keresett volna egy csengőt, amit leírtak a levelező rovatba az újságban, de a piros vassal keretezett üvegajtókra egy apró papír volt rácelluxozva, ami mintha csak neki lett volna címezve —odatévedt a tekintete.

a leendő lakótársamnak, aki elvileg ma jön: egész nap nyitva van az ajtó, negyedik emelet hatodik ajtó. ha van levél, légyszi nézd már meg! köszi, barni

ez egy égi jel volt arra, hogy ez egy ígéretes barátság kezdete, mert zsoma egy dolgot utált: hangosan beszélni mások előtt. annak ellenére, hogy az utcán rajta kívül egy lélek sem volt, semmi kedve nem volt egy bemondó előtt kellemetlenkednie.

a lépcsőház fülledt volt, egy fonnyadt azálea mutatta az utat, és az ajtó csakugyan tárva-nyitva volt. zsomának ötlete sem volt arra, hogy barni tényleg az-e, akinek gondolja, és nem egy késes gyilkos, vagy egy mániákus, aki fiatal fiúkra utazik -ezeknél a verzióknál még az utca is jobbnak tűnt, vagy az, hogy a családja többi részénél lakjon a kanapén, vagy a lépcső alatti takarítószerek között. a lakás, ahova belépett, ugyanolyan barna ajtóval rendelkezett, mint az összes többi, az előtte lévő lábtörlőn egy-két eltaposott cigaretta csikk szürke foltjait elnézve, talán nem kell majd mindig mindennek katonás sorban állnia ebben a házban. az apja betegsége miatt —bár lehet, hogy ezt az anyja intézte el nekik- az apai ágon lévő rokonai az anyja távozása után konkrétan rá sem néztek, az apja májelégtelensége izgatta őket a legjobban, de az senkit nem érdekelt, hogy zsoma mitévő lesz, ha bekövetkezik az elkerülhetetlen. végül a legnagyobb lehetősége az lett, hogy az apja a hagyatéka nagyobb részét ráhagyta, amivel a rokonok nem akartak hadakozni —utóbbi belegondolás alapján, elég tahó mozdulat lett volna, ha egy tizennégy éves gyereket a rokonai a pénze miatt vegzálnak, ami a halott apjáé volt. meg rendkívül gyomorforgató. talán jobb is így, hogy nem kell velük laknia —igen, ez biztos.

belökte az ajtót, és behúzta maga után az egyik bőröndjét, a másikat a folyosón hagyta, ha esetleg mégis tévedés lenne a belépés -a tévé be volt kapcsolva, azt hallotta, de csak víz alatti puffogásnak tűnt az ottani beszéd. beljebb lépett, az ebédlő -annak azért túlzás volt nevezni, csak egy közepes asztal meg négy szék volt mindössze, az egyik oldalán szekrénnyel, amin a könyvek mellett tányérok és poharak voltak üvegajtó nélkül- és a nappali egybe volt nyitva, az egyik széktől balra, a tejüveges ajtó mögött a konyha rejtőzhetett, a nappaliból pedig egy másik ajtó nyílt, az meg biztos a teraszé, gondolta zsoma. a fal elválasztotta ezeket a helyeket a mosdótól és a vécétől, ami két különböző térben volt -ez nem volt előkelő, de az, hogy a két szoba egymás mellett volt, na olyat nem látott még. a hálószobák -két másik ajtó volt még, ezért azok nyilván a hálókhoz tartozhattak, hacsak nem az volt az apróbetűs rész a szerződésben, hogy romantikusan összeborulnak minden este a kanapén- kicsit még aggasztották, de a lakás eddig sem tűnt egy kuplerájnak, szóval csak nem a halószobákban rejtegette a csontvázait az a bizonyos... barni. hát, őt éppen, hogy nem látta. az erkély függönye mögül viszont füstöt vélt felfedezni; vékony füstcsíkokat, amik egy emberhez tartozhattak.

a függöny meglibbent, annyira természetellenesen, hogy csak egy másik test befolyásolhatta, nem pedig a gyenge szellő -várta, hogy barni színre lépjen. kicsit furán érezte magát, ahogy csak ott állt, csendben az előszoba közepén, remélve, hogy a másik nem kap szívrohamot.

nem gondolta volna, hogy három év múlva ő is egy szívrohammal fogja kezdeni az új kapcsolatát valakivel.

barni teljesen más volt, mint akit elképzelt magának: magas és sovány, nem az a fajta sovány, aki direkt csinálja, mint pár lány a suliban, hanem olyan, akit nem érdekelnek az olyan dolgok, mint az evés, és hajnali kettőkor is képes elmenni egy hamburgerért, miután egész nap egy falatot sem evett a teendői, egy szünet cigi vagy iskola közben. ahogy lépett párat, nem volt túl egyenes a háta, de nem is görnyedt le; úgy sétált, mint azok az emberek, akik akkor is mennek valahova, ha semmi dolguk nincs, és szinte csak úgy siklottak az ember-tengerben, ami egy szombat éjszaka körbevette őket. nála fél fejjel lehetett magasabb, és mivel a hirdetésben az állt, hogy tizenegyedikes diák, ezek szerint csak egy évvel volt idősebb nála... és az őszintét megvallva, zsoma el sem tudta volna képzelni, hogy ő egy éven belül ilyen laza, élet császára benyomást keltsen mindenkinek, akivel csak szembefut.

barni valószínűleg eleve ilyen menőnek született.

esze ágában sem volt megszólalni, inkább csak bénán, csendben várta, ameddig barni észre nem veszi, és amikor észrevette, hevenyen a szívéhez kapott. zsoma belerezzent a mozdulatba, de továbbra sem csinált semmit -ha csak odamenne bocsánatot kérni, azzal semmit nem érne.

-tejóég, hallod! a frászt hoztad rám, ember... te vagy az új lakó, nem?

új? zsoma gondolta, hogy egy albérletet meglakni és fizetni nem két forint, de arra nem számított, hogy barni úgy kezeli majd, mint egy századik embert... mint egy szálloda-lakót. vajon hányan laktak már itt? el tudta képzelni, hogy sokan csak idényre vették ki, mert nem volt a legnagyobb, de akkor is. ehelyett inkább csak nyelt egyet, és úgy érezte, egyre melegebb lesz arca, ahogy megszólal.

-igen, én... bóna zsombor. zsoma.

barni elmosolyodott a napszemüveg alatt, és közelebb lépett, hogy kinyújtsa a jobb kezét. amikor zsoma is ellépett a csomagja mellől, hagyva, hogy a bőrönd megálljon a kerekein, barni levette a lencséket a tisztelet kedvéért -ahhoz képest, hogy a vigyora az első pillanattól olyan volt, mint az aliz csodaországban az a fura macskáé, aki mindig a frászt hozta rá, a szemei olyan mélyek és megbízhatóak voltak, hogy azt senki nem tudta volna odahazudni olyan hirtelen. ahogy kezet ráztak, barni az étkezőasztalon lévő, kihűlt, rettentően keserűnek tűnő kávéba nyomta.

-isten hozott itt, zsoma.

zsoma nem tudta, hogy ez hihetetlenül laza vagy gyomorforgató, de miután barni úgy fordult vissza felé, mintha mi sem történt volna, úgy döntött, nem tulajdonít neki nagyobb figyelmet -azt viszont fejben megjegyezte, hogy minden reggel alaposan keverje meg a kávéját mielőtt beleiszik, nehogy találjon benne egy ilyen apró meglepetést barnitól.

-segítsek pakolni? a többi cuccod hol van?

zsoma elég csendben volt, ameddig berendezkedett, miután udvariasan visszautasította barni segítségét, addig nem volt képes leülni az ágyára, ameddig az utolsó könyv is a helyére került. beletelt vagy három-négy órába, ameddig mindent a helyére tolt, vagy átrakott a szobában, mint például az ágyat az ablak alá, mert az utca fénye mindig megnyugtatta, vagy a könyvespolcot az ajtó mögé. örült annak, hogy bepakolhat, mert ahogy a teste az ágyat érte, úgy érezte, a világ összes súlya lehúzza a vállát, a hátát, és le akarja rántani őt a nyakánál fogva -a kezeibe temette az arcát, de nem sírt, nem esett kétségbe, csak ült, és nézett a szőnyegre, ami olyan puhának és tisztának tűnt, ő viszont még mindig cipőben volt. a tévé még mindig szólt, barni egy neszt sem keltett, sőt, fogalma sem volt arról, hogy mit csinál, de nem is érdekelte -lehunyta a szemét, és sóhajtott egyet, majd hátradőlt, az ágyra. a plafont bámulva fogalma sem volt, honnan meríthetne erőt. úgy érezte, mintha egy zsák kő lenne a bőre alatt, ami nem akarja, hogy tovább csinálja -a kövek egyre nehezebbek lettek, ahogy az apai rokonai arcára emlékezett, amiket bár úgy tett, mintha nem látna, de pont, hogy ezek az arcok égnek örökre az ember emlékezetébe. hogy mennyire megkönnyebbültek, amikor elment. hogy mennyire szerették volna, ha már máshol van, hogy bárcsak soha ne lett volna ott -hogy mennyire látni se akarták.

úgy érezte, sosem fog tudni felállni az ágyból. a szoba csendes volt, a nap sugarai még mindig égették a fehér falat, ami neki baloldalt volt, zsoma viszont csak nézett és nézett, mert azt alarta, hogy az egész világ megszűnjön körülötte, ameddig ő csak magával van elfoglalva. nem tudta, hogy azért érez űrt magában, mert az apja meghalt, vagy mert el kellett költöznie, vagy mert tulajdonképpen senkije sem volt -csak a mellkasába akart volna markolni, hogy kitépje azt a rosszat, ami nyomasztotta. csakhogy, ezek a dolgok nem tegnap óta kezdték el nyomasztani, nem olyan volt, mint egy virágszirom, amit szinte a levegő is lefúj a helyéről, hát még az emberi akarat -zsoma belső ürességét olyan sok ideje vájta belülről az a valami, amit ő most akart elpusztítani, hogy idejét sem tudta, mikor érezte úgy, hogy nem fáj semmije.

ez a valami már rég túlnőtt rajta.

szégyellte, amiért nem megy ki barnihoz, és amiért nem jófej, és szégyellte, hogy nincs rendes családja -az ég felé nézett, és a nyelvére kellett harapnia, ha nem akart felsóhajtani a terhek alatt. azt képzelte, az anyja, aki nem azért hagyta ott, mert nem szerette -ellentétben a rokonaival-, hanem azért, mert itt már nem élhetett volna úgy, mint régen, ugyanez alatt az ég alatt él, mint ő. és hogy ő is felnéz az égre, minden nap reggel és este, de minimum este, és ugyanerre gondol, mint zsoma. és ha véletlenül, egy csoda folytán egyszerre gondolnak a másikra, akkor nemcsak érzik a másik gondját-baját, de tudják, hogy a másikkal minden rendben. zsomának az is fájt, hogy ilyen érzése már négy éve nem volt. a pénz viszont még mindig jött, így elvileg minden rendben volt -még az a pénz is nagyobb szeretetet hordott magában.

-szedd már össze magad, idióta -suttogta magának, ahogy az arcára szorította a kezeit, hogy megszüntesse a gondolatait. azt akarta, hogy ahogy csak pár hónappal ezelőtt, átkattanjon valami az agyában; az, amikor meg tudja parancsolni saját magának, hogy ne gondoljon semmire, hogy csak sodorja az ár -megint végigpásztázta a tekintetével a szobát; itt egész jó lesz lakni. a mellkasára rakta a kezét, és bár még mindig fájt, már ki tudott egyenesedni.

itt az ideje jó benyomást kelteni.

ahogy erőt vett magán és kilépett az ajtón, azt látta, ahogy barni éppen visszateszi az orrára a napszemüveget. már éppen visszafordult volna, amikor új lakótársa észrevette, és a homlokára tolta az árnyékoló lencséket. még csak most kezdett el lemenni a nap; augusztus közepe volt, mindenki próbálta a lehető legtöbbet kihozni a szabadság utolsó két hetéből.

-hát te még élsz? -meg sem várta, hogy zsoma kelletmetlenkedjen, rögtön folytatta. -azt hittem, már történt valami, vagy éppen krízishelyzeted van.

szeretett volna őszinte lenni, de nem nagyon bízott barniban -most legalábbis még nem. mosolyt erőltetett az arcára, és miközben megrándította a vállát, érezte, hogy pár hajtincse belerándul.

-nem, csak kicsit nehezen ment a pakolás.

-a lényeg, hogy végeztél. már, ha nem akarod átfesteni a falakat vagy újraburkolni a padlót, mert abban kénytelen lennék asszisztálni.

zsoma elmosolyodott, majd karba fonta a kezét.

-köszi. hova mész? vagyis, nem mintha tudni akarnám, csak.. a kulcsom meg minden, vágod... -utóbbit azért tette hozzá, mert nem akart olyanná válni, mint a rokonai. na, ők aztán minden lépését ellenőrizték, mintha nem bíztak volna meg benne, barni viszont csak egy ártatlan lakótárs volt, aki nem tartozott neki semmivel -a kulcs viszont még mindig probléma volt, zsoma eddig csak olyan környékeket ismert budapesten, ahol nem volt ritka a rablás vagy a betörés.

-csak lógok egyet, körülnézek, ilyesmik... ha akarsz, jöhetsz, a többieknek még egy óra, ameddig összeszedik magukat -felelte barni, nyugodt arccal legyintve zsoma szabadkozására.

-mi, hogy én? mármint köszönöm, barni, de én nem azért kérdeztem, mert azt akarom, hogy-

-persze, hogy tudom, zsoma. ezt viszont én ajánlottam fel neked, szóval van fél órád, hogy eldöntsd.

zsoma szíve hevesen verni kezdett; ő még sosem járt kint rendszeresen éjszaka az utcákon, de ez most határozottan egy ilye alkalomnak ígérkezett. ő este nyolcra már mindig otthon volt, ha akarta, ha nem, és introvertált teendőit intézte -mentségére legyen mondva, hogy a rádióban a legjobb zenéket estefelé játszották le, ezért profitált abból, amikor a kazettákra írt számokat körbeadta az osztályban, majd az iskolában potom száz forintokért.

-még sosem voltam kint a városban sötétedés után.

arra várt, hogy barni majd lesajnálóan néz rá, de ez nem történt meg. helyette csak megrántotta a vállát, és a fésű után nyúlt.

-akkor annál izgalmasabb, nemde?

-ja, de, igen -zsoma bénán vigyorogni kezdett örömében, még sosem kínálkozott ilyen ajánlat, és éppen ezért fogalma sem volt, mi a teendő egy esti kiruccanásnál. -mit vegyek fel? vagy, vágod, van valami, ami...

-zsoma, ezek a pesti utcák, nem a moulin rouge. gyere abban, amiben akarsz, a többieket úgysem érdekli. viszont olyan cipőben gyere, amit nem sajnálsz, ha rákerül valami, csak a biztonság kedvéért, ha valaki rábukna a pult előtt, vagy ilyenek. nehogy elmenjen a kedved az izgalmas élettől.

el sem tudta volna hinni, hogy hogyan ijesztheti el egy ilyen apróság -talán csak egy halálos fenyegetés tarthatta volna távol attól, hogy ne menjen barnival.

negyedóra múlva az apró, vasszagú liftben nyomorogtak, amint behúzták a nehéz vasajtókat, zsoma a takarítást és gyerekekre való felvigyázást tartalmazó, olcsó papírra írt önreklámokat, barni saját magát nézte a koszos üvegben. barni elmondása szerint csak a gondnok használhatta a liftet vagy a mentősök, de ő azzal nyerte be magát a kegyei közé, hogy azokat a kazettákat rövid időre felvitte magához, amik olyan dolgokat tartalmaztak, amiket ha a felesége meglátott volna, nemcsak, hogy elválik tőle, de még a munkájából is kirúgatja (ez a szocializmusban egyébként meglepő fordulat lett volna, de most nem is ez a lényeg.) -ezek után pár fuvar fel-le a liftben semminek tűnt, és még a feleségénél is benyalta magát azzal, hogy segített felvinni a csomagjait az emeletre -mert miért gyanúsítana meg egy szegény, ártatlan srácot a negyedikről azzal, hogy a férje pornó-kazettáit rejtegeti, aki még segített is neki? zsoma csak ámulva hallgatta barni beszámolóját, és barniról aztán tényleg el lehetett képzelni, hogy ekkora szerencséje van, ekkora leleményességgel.

-és aztán, mi történt a kazettákkal? visszaadtad?

-egy frászt, hónapokig nálam voltak -horkantott elégedetten barni, zsoma elnevette magát. -meggyőztem az öreget, hogy mi van, ha a felesége elkezdi őt ellenőrizni. annyi pénzt még sosem szereztem pár kazettából, szóval fájt a szívem, amikor elváltak és visszakérte őket.

ha megtalálta volna nála a hatóság azokat a dolgokat, biztos lecsukta volna őt, gondolta zsoma. de akkor azt mondta volna, hogy a gondnoké, és akkor őt küldték volna be, meg a felesége is elvált volna tőle, hatalmas botrány lett volna belőle! -ha barniból nem ügyvéd lesz az egyetemen, akkor profi szélhámos, gondolta magának. az ilyesmit nem tanulta az ember, az ilyesmire születni kell.

-egyébként nem sértésből, de téged zsombornak hívnak, igaz?

zsoma egy pillanat alatt kizökkent az előző, könnyed hangulatból. zavartan bólintott egyet.

-ja, annak. miért?

-mert a zsoma úgy hangzik, mintha valami könyvtárosé. mármint, ha szereted a könyvtárakat, akkor ne vedd sértésnek, csak vágod -vonta meg a vállát barni.

-hát, nekem egészen tetszik. meg már nagyon kicsi korom óta így hívnak, a rokonaim főleg... szóval ja -mentegette magát, mire barni a tükrön keresztül ránézett.

-akkor a rokonaid nem bírhatnak annyira... hacsak nem könyvelő vagy ügyvéd családod van, akkor szabadkozom, hogy ne jelents fel ezért.

zsoma arca talán túlságosan beismerő volt, amikor a rokonaira célzott a másik, mert barni kelletlenül elfordította a fejét -nyilván nem volt hozzá köze, de akkor is, akaratlanul is rokonszenvet érzett a nála fiatalabb iránt, tudva, hogy nem magától akart odamenni hozzá. ezt zsoma akkor még nem tudta, de barni később már nem csak azért hívta el, mert úgy tűnt, teljesen el van veszve az élet sűrűjében.

visszafordult felé, és a falnak dőlve a szemébe nézett -a lábai elcsúsztak a faltól, ezért szemmagasságban voltak.

-attól, hogy így hív a többség, nem jelentheti azt, hogy ez nem változhat... zsombi. nincs igazam?

zsombi.

az új élete első szava.

képtelen lett volna elfojtani az őszinte, szívből jövő mosolygást és nevetést -pedig ez csak egy szó volt, az ezer közül. barni új nevet választott neki, miután elszakadt a családjától, és ezzel a névvel fogadta be magához... történhetett volna ennél jobb dolog egy tizenöt éves életében azok után, amit nem csak a mai keserű órákban, de az elmúlt hónapokban érzett? aligha.

mélyet, boldogat sóhajtott, és nekidőlt a falnak barni mellett.

-na látod, még az arcod is más lett -jegyezte meg, ahogy kiléptek a liftből. úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy az egyik, külső udvaron játszó gyereket se vették volna észre, akiknek mindennap fel kell futniuk a lépcsőn akár tetszik nekik, akár nem -zsombi úgy érezte, több lett ezzel. nem a lifttel, hanem barnival. barni barátságával.

-hé! ez nem is igaz, csak kicsit kétségbe voltam esve, meg minden...

-ha neked az a "kicsit kétségbeesettség", ami az arcodra volt írva, akkor nem akarom látni, milyen, amikor pánikolsz. nem is azért kaptam tőled szívrohamot, mert ott álltál, volt már ilyen velem, hanem az arcod, vágod -mutatott a sajátja felé, kört téve előtte, mintha azzal odavarázsolhatná zsombi pár órával ezelőtti, agonizáló arckifejezését. -már majdnem megkérdeztem, hogy kit öltél meg és mikor jönnek érted.

zsoma -vagy zsombi, ha ezután így tetszik- megrántotta a vállát, ahogy behúzták maguk mögött a kaput. két percmúlva már csak halk zümmögések voltak szavaik, ahogy barni belekezdett egy történetbe, hogy vele már olyan is törtlnt, hogy csendháborítás miatt letartóztatták a buliban az embereket, ahonnan ő pár perccel előbb rohant el egy bizonyos ati nevű fazonnal, mert az erkélyről már távolról látták a rendőrkocsik fényét.

[...]

a pótkulcsban csak úgy zsongtak az emberek; a többségüknek barni úgy köszönt nekik, mintha testvérek lettek volna, de ők most az egyszer nem rá, hanem a mögötte ténfergő zsombira voltak kíváncsiak.

-ki ez az alsós, barni?

-ő az új lakótársam, szóval legyél vele jófej -vágta oda barni, ez zsomának nagyón jólesett.

-jól van már, csak vegzálom, mert ti itt már mind be vagytok állva -a srác szinte kopasz volt annak ellenére, hogy alig lehetett idősebb barninál, ezzel ellentétben az arca alsó részén több volt; sosem tűnt számára valaki ennyire fiatalnak és ennyire idősnek egyszerre. zsoma legyintett egyet, mire a tag felállt, és a kezét nyújtotta. ő elfogadta azt, és el is felejtette azt, amit a másik az előbb mondott -és talán kicsit aggódni is kezdett, hogy a többiekhez képest nem nézett ki tesztoszteron-bombának. -bocs az előbbiért, nem gondoktam komolyan.

-nem baj, tetszett. vagyis szellemes volt, meg minden.

a srác elmosolyodott; a fogai között mintha lett volna egy kis kő, de lehet csak egy kis hamu-maradvány volt, mert erősen érződött rajta a nikotin.

-nem gond, attól még meghívlak, gyere, na. mi a kedvenced?

gondolhatod, hogy zsomának persze, hogy ötlete sem volt, mi merre hány méter vagy hány százalék, ezért a srác csak intett a pultosnak, hogy "egy vébékát legyen szíves". a vörösboros kóla tökéletes volt a kezdőknek, ezt zsoma akkor még nem tudta, de bízott abban, hogy a kopasz srác mellette biztos a dolgában. a kezébe adta, aztán intett neki, hogy kövesse. zsoma barnira nézett, aki meg őt nézte, és mutató-és hüvelykujjából egy kört formált, majd megrázta párszor a kezét, mintha azt mondaná, "jó úton jársz, haver". zsoma ezentúl nem aggódott, kint, a pótkulcs hátsó udvarán sokkal frissebb volt a levegő.

—és, mi szél hozott téged ide?

—az igazság az, hogy én már régóta itt lakom, egész életemben budapesten éltem.

—ó, komolyan? mert eddig nem láttalak errefelé, barni meg nem fogad fel mindenféle népeket.

zsomának mintha elkezdett volna tisztulni a kép, de nem akart túl sok érzelmet és gyanút belekeverni, ezért csak nyugodtan válaszolt. a kóla és a vörösbor kellemes elegyet alkotott, de talán csak azért, mert a pezsgőn kívül semmit nem ismert.

—nem voltam eddig nagyon társasági ember, de közbejöttek dolgok... és mostantól, mától vele lakom.

a srác szeme barnának tűnt az előbb, most viszont teljesen kéknek tűnt —zsoma is szeretett volna ennyire titokzatos lenni, de neki a szorongós-csendes lapot osztotta az élet, és nem volt mit tenni.

—és mi szél fújt pontosan barni lakásába?

—hát, hm... legfőképpen az elviselhetetlen rokonok, egy hiányzó anya, és... az apám, aki...

a fiú a vállára tette a kezét; pár körme fekete volt, a többiről lekopott a lakk.

—nem kell elmondanod, ha nem akarod. ez magánügy. 

zsoma már szóra nyitotta volna a száját, hogy feleslegesen szabadkozzon egy ilyen piti asszertív jog miatt, amikor a srác megrázta a fejét, és legyintett egyet, miközben elővette a cigijét. 

—komolyan nem fontos, a lényeg, hogy itt vagy. lehetőleg jobb helyen, nem? 

zsoma végignézett a hátsókerten, és ahogy az ereszre fel volt csavarva egy karácsonyi fényfüzér augusztus közepén, mellette használt gumiabroncsok mellett nőttek a lila virágok, amikre rá csepegett az ereszvíz. a hideg kövön ültek, de a mellette ülő úgy dőlt hátra az alacsony lépcsőn, mintha minden átlagos szerdán ezt csinálták volna; a hátuk mögött dübörgött egy angol zene, aminek akkor se tudta volna kivenni a szavait, ha tisztán hallja —csak pár óra múlva tudta meg, hogy ezért akár lincselhetnek is éjszaka a rendőrök, de ekkor nagyon jól érezte magát. 

már két órája beszélgettek mindenféléről, amikor barni intett zsomának, hogy menni kéne —talán a rendőrök, talán amiatt, mert még nem volt annyira berúgva, hogy elfelejtse a fiatalabb srácot és magától próbáljon hazaindulni, legalábbis azzal a reménnyel, hogy túléli. zsoma kihúzta a hátát és hátrafordult; beszélgetés közben egészen összegömbölyödött, mint egy kismacska. ezt csak akkor csinálta, amikor jól érezte magát valahol, éppen ezért ült mindig mindenhol nyílegyenes háttal. ez már nem volt így; vagy a pótkulcs, vagy az atmoszféra feloldozta őt a keserű szájíztől, amit eddig semmilyen mentollal nem tudod kimosni a szájából, se a szívéből és a lelkéből. 

—oké, egy pillanat és kiérek én is —felelte barninak, aki megfordult és elindult, ki a pótkulcs első ajtaján. bocsánatkérő arccal nézett a kopaszra maga mellett. —hív a kötelesség, meg az, hogy barni nehogy meghaljon útközben. 

a másik kuncogott egyet, és ő is két lábra állt, mint zsoma —mindkettejüknek fájt a háta, de csak olyan kellemesen; zsoma csontjainak időbe tellett beleszoknia egy új életbe. 

—köszi az estét, nagyon jó volt —kezdte a búcsúzkodást zsoma, ahogy elkezdtek a tömegbe lavírozni. a pótkulcs ajtó nélküli bejáratához érve a fiú felé fordult... még a nevét sem tudta. 

—szerintem is. remélem barni nem felejt otthon, bár ahogy elnézem, van más dolga is, mint ezt észben tartani —tette hozzá a srác, ahogy jobbra nézve mindketten látták, hogy barni még az üveg alját nézegeti, ami már teljesen üres volt. zsoma kuncogott egyet, és bólintott. 

—majd felírom neki valahova. 

mielőtt még elindult volna barni után, érezte, hogy megfogják a kezét hátulról. még mindig a fiú volt az, végigsimított apróra nyírt haján, miközben beszélt. 

—úgy kicsit könnyebb lesz rád emlékeznem, ha tudom a nevedet. 

zsoma nyelt egyet. aztán csak mosolyogni kezdett, mintha minden értelmet nyert volna. 

—zsombi. hívj nyugodtan csak zsombinak. és téged, téged hogy hívnak?

a srác vigyorogni kezdett, ekkor már csak gyöngyfehér fogai látszottak, a beszélgetés közben rágott rágó eltüntette az apró feketeséget, hiába tévedt oda a nyelve és zsombi szeme újra és újra. 

—kobrának hívnak. 

zsoma nevetésbe kezdett, és jelezte, hogy nem a néven mulat, hanem azon, hogy ma két új név került az életébe. zsombi és kobra —egyik jobb, mint a másik. 

egy integetés után barni után eredt, aki csak ábrándos emléke volt délelőtti önmagának, és kissé bele is rogyott abba, ahogy zsombi —mostantól már csak zsombi— talán túlzottan boldog karol bele, hogy hazavezesse mindkettejüket budapest pislákoló utcafényei alatt. 

[...]

—rendben zsombi, nem kell a nyál, nyugodtan mondd csak. 

zsombi a háta mögé nézett, ahol giorgio éppen azzal volt elfoglalva, hogy úgy ugorjon át az egyik bíborbársony kanapéról a másik bíborbársony fotelra, hogy ne érintse a lábával a talajt —a mahagóni dohányzóasztal tabu volt, mert úgy túl könnyű lett volna. most, ameddig nem figyel, addig mondhatom, gondolta magában. a kezében tartott papírra nézett —ezt nem lehetett halasztgatni. 

—oké, szóval arról lenne szó, hogy... vissza kell mennem pestre. szerelik az áramot, egy hétbe is beletelik. 

—biztos dolog, zsombi, a kanapén lakhatsz, ha akarsz. 

—te vagy a legjobb fej —sóhajtotta hálásan, ezzel a könnyebb része megvolt a munkának. miután váltottak még pár szót, lerakta —a telefont ekkor is pénzbe került, és ő aztán tényleg nem volt egy tony montana, de még egy korda gyuri sem—, aztán a szellemre nézett. az egy dolog, hogy elkezdte kedvelni giorgiót, és itt kell hagynia, de ennél volt két nagyobb probléma. 

mégis hogy fogja neki ezt beadni, hogy elmegy egy hétre? és mégis hogy a viharba fogja megakadályozni, hogy akármit is tegyen azalatt az egy hét alatt? 

[...]

[szavak száma: 4129]

sajnálom az egy hét kimaradást és a késést, komák )): de remélem elnyerte a tetszéseteket ez a nosztalgia-rész. és én már nagyon várom, hogy belekezdhessek a következő részbe, amiben haladunk tovább ♡

𝐦𝐨𝐨𝐧𝐥𝐨𝐯𝐞𝐫𝐛𝐛𝐲