a ház függönye mögött minden narancssárga volt.

kívülről nézve, ez is csak egy következő, békés éjszakának ígérkezett -a bíbor bársony a foteleken és kanapékon nyugodva pihent, a falról lógó csillár fürdött a lángnyalábok kereszttüzében, az ajtók tárva-nyitva voltak, hogy a meleg az egész teret be tudja teríteni. aki csak arra járt volna, arra gondolt volna, milyen szép ház, milyen szerencsés az, aki odabent lakik, milyen meleg lehet odabent, ám ahogy tovább haladtak, aligha hallhatták a halkan repedező üveg hangját, ami olyan volt, akárcsak a zsebóra ketyegése, lezárva az aranylappal -senki sem figyelt rá eléggé, csak akkor, ha elővette. ezt az üveget viszont senki, még csak figyelemre sem méltatta a mögüle jövő melegség miatt.

az éjjeli csendet egy másik zaj is megtörte -a bent lobogó tűz hangja.

disszonanciát nem akart, és nem is alkotott az üveg ketyegésével, de folyamatosan ráülepedett mindenre a házban -a bíbor bársonyra, a képkeretekre, de még az egészen apró dolgokra is, mint a cigaretta-tartóra vagy a több emeletes süteménytartóra, a szobanövényeket nem is említve. talán ők voltak az első áldozatok. a tűz kitartóan kúszott felfelé a falon, és a csillárt is át akarta melengetni, éppen csak annyira, hogy a vasláncát elszakítva millió darabra zúzza szilánkjait, és megteremtse a házban a legszebb káoszt, amit már szinte lehetetlen lett volna helyrehozni.

az egész olyan kétségbeejtő, mégis olyan gyönyörű volt, hogy a tehetetlenség akár eufóriává is oldódhatott volna annak az ereiben, aki megállt a ház előtt, amikor már az ablakok sem bírták a terhelést, és mint egy utolsó jelzés, szétrepedve a fűre szóródtak, engedve a lángoknak, hogy ne csak a benti teret melegítsék fel. az ezernyi apró darabban tükröződtek a ház utolsó maradványai, amiket csak a képekről lehetett volna régi pompájukban látni -képekről és festményekről, melyek úgyszintén a tűzben végezték. a tűz gondos, hogyha eltüntetésről van szó, csak olyan apró nyomokat hagy maga után, olyan kicsi és könnyed jeleket, amelyek szétporladnak az ember kezében, mint a legfinomabb homok, és fel sem ismeri, hogy mi volt az, aminek a maradékát a kezében tartja. a tűz eltüntet és megsemmisít, de ez nem mindig jó.

most sem volt jó.

a környéken a házon kívül semmi nem volt -és a tüzet sem okozhatta senki más, csak egy figyelmetlen, fáradt ember, vagy valaki olyaski, aki azt akarta, hogy a hely elpusztuljon... ezt nehéz eldönteni, ha az ember nem ismeri a körülményeket, de mint a kettőt balesetnek írják le. ez a baleset volt a legfájóbb, ami történhetett azzal a tizennyolc évessel, aki alig kezdett el élni, és azzal a jóval öregebb társával, akinek már rég nem lehetett volna ott élnie.

a lángok összenyaldosták a felső szintet, és a kinti csendet csak egy robogó autó hangja, majd annak ajtajának csapódása háborgatta meg. az üvegről úgy folytak le az apró, éppen csak hulló esőcseppek, mint a fiúnak a szeméből a könny, ami az egyetlen, épen maradt tárgyra esett, amit remegő kezeiben tartott.

ami pedig utána következett, az semmihez sem fogható volt.

©𝐂𝐀𝐑𝐒𝐎𝐍 𝐂𝐎𝐌𝐀 𝐅𝐀𝐍𝐅𝐈𝐂𝐓𝐈𝐎𝐍

©𝐦𝐨𝐨𝐧𝐥𝐨𝐯𝐞𝐫𝐛𝐛𝐲