Inaya Chastain x Charles Leclerc

Inaya Chastain a szobájában az egész alakos tükre előtt áll és nézegeti magát benne. Szeretne jól kinézni a 2021-es monacói hétvége szombati napján, ugyanis annak ellenére, hogy nem igazán tudta mi fán terem a sport. Viszont azzal nagyon is tisztában volt a lány, hogy az a rendezvény, amit a szülővárosában rendeznek meg, nem éppen olyan esemény, amin egy melegítő együttesben meg lehetne jelenni.

Monte-Carlo nem éppen a szolidaritás híve volt, mindig a tökéletességre törekedett a miniállam, ezért is juthat az embereknek egyből eszükbe az a két szó, hogy: fényűzés és ragyogás. Mindenki tudja jól, hogy nagyon sok tehetős és ismert ember él itt, ami nem véletlen. Két véglete van annak, hogy miért választja valaki Monte-Carlót.

Az első ok az az, hogy ismert, világszinten rengetegen rajonganak érte, de az adott személy szeretne csak úgy leszaladni a kisboltba, hogy ne kelljen legalább 8-szor megállnia aláírást osztogatni és fényképeken pózolgatnia. Itt nem csodálkoznak rá, ha esetleg egy nagyobb követő táborral rendelkező ember sétál el mellettük vagy csak mögé áll a sarki boltban.

A második ok pedig az, hogy szeretné tudatni az emberekkel, hogy ő ezt megteheti és ő csak a csillogásban élhet. Azt hiszi minden az övé, mert sokan követik. Sok pénz, ami egyenlő azzal, hogy sokat is lehet költeni, ami Monacóban egyáltalán nem lehetetlen.

Na és akkor melyik csoportba tartozik a lány?

Egyikbe sem, mivel itt született, ez az otthona. Itt érzi azt, hogy béke van körülötte, annak ellenére, hogy a szülei elég ismert üzletemberek. Naya ezzel nem élt vissza sohasem - eszében sem volt, mert mindent magának akart felépíteni. Sokan nem hittek neki, ezért az iskolákban, ahova járt nem éppen rendelkezett olyan sok baráttal. Mindenki irigy volt a lányra a szülei miatt, hogy milyen jó neki. Ő mégsem áldásnak érezte - sokkal inkább átoknak. Szerette a szüleit, hálás is nekik, mert eléggé ambiciózus lányt neveltek belőle és kiskora óta ott volt előtte az a mintha, hogy ha keményen tanul, akkor magától is elérheti a dolgokat, mégis a szociális életét teljesen taccsra vágta, mert senki sem akart vele barátkozni a gazdag szülei miatt. Azt hitték, hogy a lány teljesen el van szállva magától és csak a szülei pénze érdekli. Pedig ha valaki kicsit közelebb is került Nayához, az tudta, hogy köze sem volt ahhoz, ahogyan leírta mindenki őt. Egy szerény és visszafogott lányról van szó, aki sokat fektetett a tanulásba, hogy majd egyszer egyedül el tudjon indulni az életbe és ne legyen szüksége a szülei pénzére.

- Kicsim, készen vagy? - egy halk kopogás után a fiatal lány édesanyja nyitott be a fehér, letisztult szobába, hogy ellenőrizze a lányát.

- Csak egy két kisebb simítás van hátra. - fordult a festett barna hajú nőhöz, aki mosolyogva ismét egyedül hagyta a lányát.

Hosszú barna haját újra átfésülte, hogy ne legyen semmiféle gubanc benne, nehogy valami újság lehozza és kellemetlen helyzetbe hozza a fiatal monacói lányt. Egy egyszerű bordázott mintás fehér hosszúujjút választott a bézs színű szoknyájához és az azonos színű blézeréhez, amihez egy fekete kicsit magasított bokacsizmát választott. Felvette a kiválasztott fekete Gucci táskáját, amibe belerakta a nagyon szükséges dolgait, majd a szobáját elhagyta és a nappaliban ülő szüleihez sétált, akiknek hatalmas mosoly jelent meg az arcukon amikor végigmérték egy szem lányukat.

- Olyan szép vagy drágám! - ölelte meg az anyuka a lányt és elég erősen kellett próbálkoznia, hogy ne buggyanjon ki a szemeiből semmi.

- Anya, 22 éves vagyok. Különben is, nem el fogunk késni? - jól estek neki édesanyja szavai, mégha nem is reagált a bókokra, amiket felé idézet. Sosem tudta, hogy kezelje. Nem tudta eldönteni sosem, hogy higgyen-e ezeknek a szép szavaknak vagy sem. Nem kapott sok embertől bókot a lány, de ha kapott, akkor valamiért mindig volt a háttérben. Tisztában volt azzal, hogy a szüleinek nincsenek hátsó szándékai, mert ők csak figyelték hogyan is telik az idő, mégsem tudta feléjük sem helyén kezelni. Sosem tudta azt mondani, hogy köszönöm. Nem volt a lánynak egyetlen komolyabb kapcsolata sem, így az udvarlás is eléggé kimaradt nála.

A hatalmas házat elhagyva a hatalmas vas szerkezetű kapu előtt álló fekete autóhoz sétáltak, amit az FIA küldött a Chastain családért.

Mivel a család nem lakott messze a kialakított pályától, így időben odaértek. A VIP vendégeknek kialakított parkolóban kiszálltak a bérelt kocsiból és a kapu felé vették az irányt, ahol Mattia Binotto, az olasz istálló csapatfőnöke várta őket a 3 VIP jelzésű belépőkártyával, így sokkal több helyre be tudnak jutni. A szülőknél - főleg az édesapa döntése volt, hogy kérdés nélkül elfogadja az olasz csapatfőnöktől a meghívást az egyik legismertebb és legrégebb csapatba. Nem csak azért élvezett elsőbbséget mindegyik másik csapatnál, mert az apuka él-hal a Ferrari kocsikért, hanem azért is, mert a csapatban az egyik pilóta éppen monacói származású.

Miután az olasz istálló csapatfőnöke üdvözölte a családot és átadta nekik a szükséges kártyát, a bejárat felé biccentett ezzel utalva, hogy kövessék. A Chastain család így is tett, szorgalmasan követték Binottót - akit sokan csak Harry Potter utánzatként emlegetnek a kerek szemüvege miatt. Ugyan a lány nem igazán olvasta a J.K Rowling által megírt könyveket és nem is látta teljes egészében a filmeket - csak egy-egy kisebb részletett, még ő is Harry Potterre asszociált.

- A pilótákkal mikor találkozhatunk? - tette fel a kérdést az idősebb Chastain.

- Az időmérő után néhány interjún részt kell még venniük, viszont azokat követően szabadok lesznek. - válaszolta az istálló csapatfőnöke, mire Jean, a lány édesapja megértően bólintott.

Binottónak fontos elintéznivalója lett, így a meghívott családott rábízta a csapat fő menedzserére, aki készségesen részletes távlatvezetést tartott.

Rengeteg hasonló eseményen vett már részt a szülei által a lány és egyiken sem érezte magát olyan szabadnak. Feszengve sétált a szülei után, akik minden figyelmüket a nőre szentelték. Irigyelte őket, hogy tudnak figyelni és a bámuló tekinteteket profin háttérbe tudják szorítani. Inaya a szöges ellentétük volt. A Ferrarinál dolgozó hölgyre nem tudott figyelni, viszont az érdeklődő tekintetekre annál inkább. Zavarta, hogy ennyien utánuk fordulnak a nevük miatt.

- Innen figyelhetik is az időmérőt. Nekem viszont mennem kell! - a nő búcsúzkodása rázta ki Inayát a gondolataiból. Örült, hogy elment az olasz istállónak dolgozó hölgy és csendben - már amennyire lehet egy ilyen sportágban csend.

Charles Leclerc. A monacóiak reménysége. Hosszú évek ő az első pilóta, aki innen származik. Nem véletlen szeretné a legjobbakat nyújtani a hazai nagydíján a pilóta, ami az eddigi Forma 1-es pályafutásán sosem jött össze. Viszont most reménykedik abban, hogy végre tud bizonyítani az embereknek. Charles szeretné, hogy büszkék legyenek rá - főleg a családja és azok a személyek, akik fentről figyelik. Örülne a pilóta annak, ha még élnének és itt lennének.

Elsőnek Jules, másodjára az édesapja, harmadjára pedig egy nagyon jó barátja, Anthoine hagyta itt őt.

Fájt neki és mindig is fog neki, hisz mind a három személy közel állt hozzá.

Hiába nem mutatja a kint ülő közönségnek vagy a tévé előtt ülőkknek, de görcsösen izgult, mert úgy érezte ez lesz az a hazai nagydíja, amit sosem fog elfelejteni. Reménykedett és megpróbált hinni magában, aminek egy ideig meg is látszott az eredménye, ugyanis első volt a Q3-ban.

De aztán jött a baj, ami teljesen letörte Charles szarvait, amik még csak most jelentek meg nála, mégis úgy gondolták, hogy nincs szüksége rá - pedig lett volna.

Az egyik pillanatban még száguldott az időmérő harmadik szakaszában, mikor a rázókő kicsit feldobta a piros Ferrarit, majd a falhoz érintette az autót.

Nem hitte el a srác, hogy ez megtörténhet vele. Pont itt és most.

Piros zászló szakította meg a kvalifikációt, így Charles életében először szerezte meg a Pole pozíciót Monacóban, ennek ellenére nem volt felhőtlen a boldogsága, mert félő volt, hogy váltót kell cserélni.

Persze az időmérő utána kötelező interjúkon próbálta kikerülte a fallal való ütközéssel kapcsolatos kérdéseket, ami sikeresen is ment neki többnyire, de akadtak cselesebb riporterek is, akik a szavakkal jól bántak, így a pilóta akaratlanul választ adott néhány kérdésre. Persze időben felismerte a trükküket, szerencséjére nem szolgált olyan kielégítő válaszokkal, hogy abból cikkeket írjanak.

A kötelezőket letudva egy fáradt sóhaj szakadt ki Charles-ból a pihenőjébe érve. Ledőlt a fekete kanapéra és arcát a kezeibe temetve ült bent addig, amíg az edzője, Andrea meg nem jelent tájékoztatva a férfit, hogy még van meg kell jelennie a Chastain családnál, amihez a mai nap után semmi kedve sem volt. Örült a Pole pozíciónak, de nyomasztotta is a kocsijában lévő váltó.

- Nem tudnád azt mondani Mattiának, hog nem igazán érzem jól magam? - reménykedve fordult az olasz edző felé, aki némán bólintva magára hagyta a pilótát. Nem állt le akadékoskodni, mert jól tudta korábbi ismerettségükből - ugyanis Andrea volt Jules Bianchi edzője is, hogy ha a pilóta valami kötelező elől akar kitérni, annak nyomós oka van és nem csak egy ócska kifogás a kötelezők elől. Charles Leclerc a munkáját illetően maximalista volt - talán már túlságosan is hajtotta magát, mindig mindent tökéletesen akart csinálni, aminek nem mindig lett jó kimenetele a magánélete terén. Volt barátnőjével Giadával is ez volt az egyik ok az elválásra. A fiú előbbre helyezte a karrierjét, mint a lánnyal való kapcsolatát. A szakítás mondhatni közös megállapodás volt, mégis bizonyos helyzetekben az olasz lány a monacóira mutogat. Mert ha a fiú nem kapja meg az első Forma 1-es évében a Ferrari szerződést - ami az eddigi leghosszabb is, akkor lehet nem kezdett volna romlani a kapcsolatuk. Viszont a lány sem volt olyan kitartó. Hamar megunta, hogy nincs ideje a fiúnak, nem tudnak egyik pillanatról a másikra elmenni egy rögtönzött randevúra, mert a fiúnak sokkal szorosabb lett a beosztása, mint amilyen az Alfa Romeónál volt.
Így ért véget a türelmetlen lány és a karrierbe menekülő srác hosszú kapcsolata.
Senki sem gondolta volna, hogy Giada és Charles szakítani fognak, ugyanis kivülről mindig úgy mutatták, mintha minden tökéletes lenne - pedig a fasorban sem volt ez a jelző.
Utólag belátták mind a ketten, hogy együtt tették tönkre a kapcsolatukat, mégsem tudtak a közös baráti társaságukban úgy meglenni, mintha semmi sem lett volna közöttük és megpróbálnak barátok lenni. Ez nem volt igaz és ha az a társaság hívta őket és a másik már igent mondott, akkor a volt páros egyik tagja biztosan nem jelent meg. Le akarták zárni végleg az egészet, ahhoz pedig az kellett, hogy teljesen ignorálják egymást, viszont netalántán az utcán összefutottak, akkor nem fordultak el egymástól, de akkor sem kezdtek el beszélgetni, csak egy köszönésre futotta.

A fiú kikászálódott a gondolatai sokasságából és levette a Ferraris csapatpólóját és a sarokba bedobott sporttáskájából kivett egy egyszerű fehér pólót. Tudta, hogy az edzője lerendezte a csapatfőnökkel a dolgokat, ezzel elkerülve a monacói családdal való találkozást. Fáradt volt és csak kattogtak azok a bizonyos agytekervények a fiú fejében a kocsi miatt, egy másodpercre sem tudta elterelni a figyelmét. Félt, hogy elúszik az a Pole pozíció, amire lassan 1,5 éve várt. Majdnem ennyi ideje indult utoljára az első rajtkockából.

Lenyomva a kilincset ki is lépett a jól kondicionált szobájából és mikor elhagyni készült a piros istálló motorhome-ját, akkor egy nem várt nyomást érzett a mellkasánál. Meglepetten nézett a lány íriszeibe, amik pislogtak párat, mire felfogta volna mi is történt az előbb.

A lány sokkoltan nézte azt a srácot, akibe beleütközött, mert annyira bele volt merülve a gondolataiba és azzal is el volt foglalva, hogy minél hamarabb el tudja hagyni az épületett és magára tudja hagyni a mindenki által ismert pályát. Egyenesen fullasztónak találta a sok embert, akik úgy mérték végig Inayát és családját, hogy a szemük is majdnem kiestek a helyükről.

Ez pedig most a két fiatalban egy közös pont volt. Mind a kettőjüket nyomasztotta a hely csak annyi különbséggel, hogy a fiút a saját hibája kezdte emészteni, a lányt meg a rengeteg ember.

- Ne haragudj, nem volt szándékos. - kezdett el a lány mentegetőzni. A fiú nem viselte meg az a minimális ütközés, így értelmetlen lett volna vitát generálni.

- Nincsen semmi baj kedves.. - ahelyett, hogy egy frappáns választ adott volna a lánynak, inkább maradt az egyszerű dolgoknál, ami így sem volt az, ugyanis nem ismerte a lányt - sőt még egyetlen egy nagydíjon sem látta, ezáltal nem tudta a szép, fiatal lány nevét.

- Inaya. - nyújtotta a fiú felé a kezét. - Inaya Chastain. - boldogan nyújtotta a kezét a monacói a lány felé, majd mikor leesett neki, hogy ki is az előtte álló lány, egy kis döbbenet futott végig rajta.

- Charles Leclerc. - biztos volt abban, hogy ismeri a lány, mégis úgy gondolta, hogy illik bemutatkoznia.

- Merre indultál? - Inaya minél hamarabb szabadulni szeretett volna, így minden esélyt megragadva érdeklődött a pilóta úticéljáról. Mert valljuk be kellemetlen lenne, ha csak úgy némán csatlakozna hozzá és aztán azt venné észre, hogy a szüleivel szemben áll ismét, pedig nem is olyan rég onnan menekült.

- Elegem van a mai napból, csak el szeretnék menni. - kendőzetlen őszinteséggel vallotta be a lánynak a távozásának okát, aki bólintott egyet és együtt útra indultak.

Érezte a lány, hogy a fiú mégsem olyan boldog az időmérős eredménye miatt, annak ellenére, hogy megszerezte az első helyett - csak sajnos ott van a veszély, hogy váltót kell cserélni, ami nincs ingyen. 5 rajthelyet lecsúszna és mindenki tudja, hogy ezen a pályán nemigen lehet előzni, így mindig a legjobb időre kell törekedni. A fiú is ezt gondolta akkor is mikor rótta a köröket, ezzel megszerezve a legbiztosabb helyett, csak kár, hogy a leintés előtt nem sokkal az autó közelebbről ismerkedett meg a fallal.

A két fiatal némán sétált egymás nellett, meg sem beszélték merre mennek, csak úgy mentek. Azt lehetett hinni, hogy célirányosan indultak el, pedig nem, mégis ugyanarra vitte őket a lábuk. Maguk is meglepődtek ezen és furcsán méregették egymást. Nem értették honnan tudott a másik erről a kis eldugott részről. Mindketten abban a tudatban éltek, hogy nem ismeri senki sem, mert annyira pici és eldugott helyen volt a kis part, hogy még a lakosság sem igen tudhatott róla - maximum az, aki alaposan felmérte Monte Carlót.

- Honnan? - a lányt nem zavarta, hogy szoknyát visel, egyszerűen csak leült a homokba és a kezén támaszkodva fordult a fiú felé.

- Ide szoktam gondolkodni járni. - válaszolta a fiú röviden, majd csatlakozott a monacói lány mellé.

- Jó elvonulni egy olyan helyre, ahol nincs senki és nem ismer fel mindenki. - csend telepedett rájuk a lány kijelentése után. Elvesztek a gondolataikba, ahol a fogaskerekek csak úgy dolgoztak a fogaskerekek ezerrel. Furcsa érzés kerítette a fiatalokat hatalmába. Nem értették, hogy mi ez az érzés, mikor csak most találkoztak elsőnek. Habár a titkos helyen - amiről kiderült, hogy közös - mind a ketten sok időt töltöttek, mégsem futottak össze. Sosem értették miért húzta a szívük ide őket, most talán megérthették az egészet.

Csupán idegenek voltak a másiknak, mégis kaptak egy esélyt, hogy meg tudják érteni egymást.

- Neked mi okod volt elmenekülni a világ elől? - kérdezte Charles. A lány megdöbbent, mert jól gondolta a fiú a dolgokat. Menekült a lány. Iskola után mindig itt volt, sokszor itt töltötte a szabadideje nagy részét, ha a szülei éppen több napos üzleti útra mentek. Menekült az üres házból, mert arra emlékeztette, hogy egyedül van, amivel az iskolában napi szinten akár többször is szembesült. Nem akarta, hogy az otthona is olyan hely legyen, ahol nem érzi magát komfortosan.

A szülei pedig a világ legbiztonságosabb helyé varázsolták neki a házat, de valahogy úgy érezte Inaya, hogy ha a szülei egyedül hagyták, akkor az a burok, ami megvédi minden rossztól csak úgy megszűnik.

- Érezted már magad úgy, hogy magányos vagy, pedig rengeteg ember vesz körbe? - nem nézett a fiúra miközben a kérdésre kérdéssel válaszolt, csak a homokban lévő kezét piszkálta és várta a fiú reakcióját. A kérdés elég beszédes volt és egyértelművé tette a lány az érzései egy részét. Hiába nőtt fel tehetős családban és az iskolában sokan voltak - még ha a lánnyal nem is igen barátkoztak ő mégis sokszor azt érezte, hogy minél többen vannak körülötte, ezzel arányosan nő azoknak a száma, akik esélyt sem adnak neki, hogy megismerjék.

- Itt élsz és nem bírod a tömeget? Biztos jó helyen vagy? - próbálta elviccelni a kérdésére feltett választ tartalmazó kérdést, mert félt bevallani, hogy pontosan érzett már így. Nem beszélt erről senkinek sem komolyan, mert azt hitte, hogy csak egy másodpercig tartó érzés - de a lány miatt tudatosította magába, hogy ez nem csak egy pillanatnyi lelki megingás. - Egyébként igen.

Ezután pedig egy hosszantartó mély beszélgetés alakult ki a két fiatal között. A legáltalánosabb gondolatoktól a legkomolyabbig mindent kiveséztek.
Meglepődtek milyen nyíltan - tabuk nélkül el tudtak beszélgetni, úgy hogy ma ismerték meg egymást.

A pilóta az órájára nézett, ami azt mutatta, hogy nemrég múlt 10 óra. Sóhajtott egyet, mert realizálódott a pilótában, hogy bizony neki holnap korán kell kelni és meg kell lenni a versenyre való tekintettel a maximum időnek.

- Egy utolsó kérdés és utána nekem indulnom kell, ha nem probléma. - a lány csak megértően bólintott és kíváncsian várta a kérdést. - Mi tesz téged boldoggá? - a kérdésen kicsit lefagyott a lány, mert az igazság az volt, hogy semmi és senki olyan nem jutott eszébe, ami miatt úgy érezné, hogy felhőtlenül boldog lenni. Igaz a szüleit imádja, mégsem érzi azt, hogy őket kéne mondania, mert belegondolva akaratlanul is közük van ahhoz, hogy a lánynak nem éppen úgy alakultak az iskolás évei, mint ahogy arra számítottak.

- Nem tudom. - halkan válaszolt, mert azt hitte rossz így gondolni. Kicsit úgy érezte, mint amikor pályaválasztás előtt állt és nem tudta eldönteni minek is akar továbbtanulni. Pontosan ebben a fázisban volt és csak várta azt, hogy megtalálja azt a dolgot vagy személyt, ami vagy aki miatt őszintén tud majd mosolyogni.

Nem merte visszakérdezni, mert félt attól, hogy a fiú tudna mondani kis millió dolgot és akkor bebizonyosodna a lány félelme. Egyenesen retteg attól, hogy elkésett azzal, hogy megtalálja az élete értelmét.

°°°

A monacói fiú legszívesebben kitörölte volna az emlékei közül azt a pillanatot, amikor bejelentették, hogy nem tud elindulni a hazai nagydíján, így csalódottsággal nézte, ahogyan 19 másik pilóta rójja a köröket, ő meg tehetetlenül ül a pihenője kanapéján addig, amíg egy kopogás ki nem zökkentette.

- Menj innen! - szólt ki a pilóta, ugyanis az olasz edzője tudtára adta, hogy nem szeretne senkit sem látni a futam végéig. Viszont az ajtó másik oldalán lévő Inaya nem adta fel. A tegnapi beszélgetésük után úgy érezte, hogy le kell jönnie a fiúhoz. Támogatni szerette volna és a tudtára adni, hogy ez bárkivel előfordulhat. Igaz, hogy ezzel nem kapja vissza a Pole-t, így nem is ezzel a szöveggel akart beállítani hozzá. Miután a fiú szépen elküldte, inkább benyitott, de nem számított arra, hogy Charles egy párnával fogja megdobni. A lány döbbenten nézett a pilótára, aki ugyanolyan tekintettel figyelt fel a lány érkezésére.

- Ne haragudj! - ahogy feleszmélt egyből bocsánatot kért a lánytól, aki semleges arccal meredt maga elé, majd a fiú rémült tekintete miatt kitört belőle a nevetés. Nem hitte el Charles, hogy a lány így megviccelte. Kár tagadnia, hogy kétségbeesett, hogy ezzel megsértette őt, de az önfeledt nevetése nem erről árulkodott.

- Tudom mi jár a fejedbe. - a fiatal Chastain leült a pilóta elé, akinek eltorzult az arca, ahogy a lány emlékeztette őt arra, hogy most nem tud a pályán lenni.

- Dehogy tudod. - a pilóta hangja gúnyosan csengett, a lány mégsem vette magára. Tisztában volt azzal, hogy így fog viselkedni, direkt készítette fel magát a lány, mert nem lesz egy egyszerű procedúra elérni nála, hogy ne magát okolja. Pontosan azért tudja, mert ő maga is ugyanígy szokott reagálni hasonló helyzetekben.

- Jelenleg magadat hibáztatod azért, mert nem ott vagy - a tévére mutatott, majd visszanézett a fiúra. - hanem itt. Nem tudjuk, hogy az ütközés miatt ment tönkre vagy amúgyis feladta volna a szolgálatot. - mikor a fiúra nézett nem mondott semmit sem, csak magához ölelte. Nem számított Charles a lány ölelésére - amit akkor még magának nem is mert bevallani, hogy jól esett neki. Inaya pedig azért, mert maga sem tudja honnan volt ennyi bátorsága hozzá.

°°°

Azóta az ölelés óta egy sokkal szorosabb kötelék alakult ki a két fiatal között. Elválaszthatatlanok voltak és rengeteg dolgot csináltak együtt. Elsőnek csak barátként, majd ahogy telt s múlt az idő, mindketten többet kezdtek el érezni, de féltek mindketten, így volt egy 1,5 hónap kihagyásuk. Egyikőjük sem kereste a másikat és abban a tudatban éltek az első egy hétben, hogy ez mindenkinek jobb lesz - de nem lett az. Az átlagosnál sokkal többször gondoltak a másikra és kijártak arra az eldugott partszakaszra, csak mindig elkerülték egymást.
Mind a ketten nagyon makacsok, ezért telt olyan sok időbe erőt venni magukon, hogy nyissanak a másik felé. Húzták-halasztották azt az SMS küldést addig, amíg a sors össze nem hozta őket egy szupermarket édesség sorában, ahol megszeppenve álltak egymás előtt és zavarukban azt sem tudták merre nézzenek. Szerencsére a monacói fiúnak sokkal több bátorsága volt, így a kezébe vette az ügyet és egy igazi randira végre elhívta a monacói lányt, aki minden körítés nélkül igent mondott a meghívásra.

Charles a bolti találkozó után egyből elindult egy másik boltba, ahol beszerezhette a szükséges kellékeket a randevúhoz. Nem akart olyan elcsépelt dolgot szervezni - a lány biztos ezt gondolta volna egy éttermi randiról. Így vett napelemes fényfüzéreket és azokat felrakta néhány bokorra és az egyik fa törzsét körbetekerte vele. Leterített egy plédet a homokba, a közepén egy piknik kosár foglalt helyett, amiben a lány kedvencei voltak megtalálhatóak.

Inaya Charles utasítására nem öltözött ki annyira, így a pléden ülve a kedvenceit majszolgatták mind a ketten. Tudták, hogy beszélni kéne arról a 1,5 hónapról, de az elején csak kerülték, mint macska a forró kását, amíg a lányból ki nem szakadtak az érzései, amit a mellette ülő fiúra zúdított. Charles felbátorodott a lány vallomása miatt, így ő is szint vallott.

Egyikük sem számított arra, hogy az egy évvel ezelőtti hazai nagydíjuk után egymás mellett ülve egy kockás plédet ülve vallanak be egymásnak mindent.

- Olyan déja vu érzésem van. - széles mosoly húzodott a fiú arcára, miközben átkarolta a lányt - akit egy év után végre a barátnőjének hívhat.

- Emlékszel arra mikor megkérdezted mi tesz boldoggá engem? - kicsit távolabb hajolt a lány, hogy a barátja arcára megtekintést nyerjen - még mindig hihetetlen neki, hogy kapcsolati státuszba került a fiúval.

- Igen, miért? - a fiú kicsit összezavarodott, nem értette mit akar a lány.

- Azt válaszoltam, hogy nem tudom. Ez így is volt, de az elmúlt egy évben olyan sok minden változott. Abban a 1,5 hónapban folyamatosan rajtad járt az eszem Charles. Nem tudtam semmire sem koncentrálni, mert olyan bérelt helyett foglaltál el, amit az istenért sem tudtam eltávolítani. Rájöttem, hogy veled érzem a legjobban magam. Veled önmagam lehetek, téged sem a szüleim, sem a pénzünk nem érdekel. Veled vagyok boldog. Halvány lila fogalmam sincsen hogyan tudtad elérni, hogy így érezzek irántad. Rájöttem mi tesz boldoggá! - a fiú csak hallgatta és hallgatta a lány második vallomását, ami megmelengette a szívét.

- Mi tesz boldoggá? - tudta, hogy ígyis-úgyis elmondaná a lány a választ, mégis a hatás kedvéért feltette a kérdést, hogy tényleg hasonló legyen az egy évvel ezelőtti beszélgetésükhöz.

- Te.

◦ೋ•◦❥•◦ೋ

Sziasztok!
Meg is hoztam a legújabb novellát, amire instagrammon a legtöbben szavaztatok! (instagram nevem @allergic_girlwp)

Viszont ezt a novellát FeketeEmese - nek szeretném küldeni! 💗 Iszonyatosam aranyos csajszi és mellé még tehetséges is, szóval ha még nem olvastad a munkáit, akkor irány, mert garantáltan nem fogod megbánni!

Mi a véleményetek erről a novelláról? Ilyesmire számítottatok?

Legyen mindenkinek csodás hétvégéje! 💗

◦ೋ•◦❥•◦ೋ

-V