Miután Daisy elalszik az egyik vendégszobában, kimászok mellőle és elindulok a földszintre sejtve, hogy Griffin már vár. A tágas helyiségbe lépve már érzem, hogy hosszú este lesz. A levegőben a whisky jellegzetes szaga terjeng, ez pedig egy fáradt mosolyra késztet.

Griffin vigyora biztosít arról, hogy mindketten egyre gondolunk. Gimis éveinkben akár hányszor bulizni akartunk, Griffin megszöktetett és idehozott, de innen végül az esetek kilencven százalékában már nem mozdultunk, ez nagyban a whiskynek volt köszönhető.

A bárszékre ülve végig simítok a gránitpulton, amely körül annyiszor részegedtünk le, hogy már meg sem tudnánk számolni. Iszom egy kortyot az elém tolt pohárból.

- Ez volt a kedvenc helyem az egész házban. - mondom, és kiveszek egy bordó szalvétát a tartóból, majd hajtogatni kezdem.

- Egy ideig biztosan az volt, aztán ezt a szerepkört átvette Isaac ágya, nem? - riadtan kapom rá a tekintetem. Maga a kérdés alapvetően nem esik rosszul, csak a gondolat rémiszt meg, hogy ez Griffinnek fáj. De nem haragos tekintettel találom szembe magam, inkább egy incselkedő, elfojtott vigyorral, mire hirtelen felindulásból hozzávágom a gyűrött szalvétát és elnevetem magam. Ő is felnevet. - Oké, ezt megérdemeltem. - teszi fel mindkét tenyerét védekezően.

- Én is. - fűzöm hozzá lankadó jókedvvel, mire kapok egy együttérző mosolyt és a következő pillanatban beáll velem szembe és szorosan magához húz.

- Édes! - szólít meg miközben puszit nyom a fejem búbjára. Csak hümmögve jelzem, hogy folytassa. - Mi történt öt évvel ezelőtt augusztus 22.-én? - abszolút nem ér meglepetésként a kérdése, már számítottam erre akkor mikor pár nappal ezelőtt felhívtam.

---

- Az utolsó nap ezekkel a barmokkal! El sem hiszem! - kiált ki a fürdőből izgatottan Griffin. Nem véletlenül van így felcsigázva, június van és ez a ballagásunk napja. Jobb nem is lehetne! Szinte hihetetlen, hogy eljutottunk idáig.

- Na és készen állsz te egyáltalán a nagybetűs életre, öcskös? - áll meg a nyitott szoba előtt, pont szemben velem Isaac, Griffin bátyja és csibészes mosolyát kacsintással kísérve üdvözöl amint rám pillant, de mindezt semlegesség veszi át amint Griffin kilép a fürdőszobából, fogkefével a szájában majd az ajtajához lépve nemes egyszerűséggel bevágja azt a legidősebb Devereaux fiú orra előtt.

Csak nevetek, de a szívem mélyén azt kívánom bárcsak bámulhattam volna még egy kicsit azokba a ragyogó csokoládébarna szemekbe.

- Jajj nemár CJ, ennél nyilvánvalóbban már nem is tudnál nyáladzani. - mondja, még mindig fogkefével a szájában, miközben lazán visszasétál befejezni a fogmosást, ezzel kirángatva engem a gondolatmenetemből, amely Isaac mosolya körül forgott. Nem válaszolok, csak elgondolkozom ismét.

Noha Isaac diszkrét annyira, hogy a testvérei előtt nem jön a közelembe, számomra azért nehezebb uralnom ezt a dolgot, hiszen már vagy négy éve sóvárgok ezért a srácért. Most, hogy végre a közelemben van nehezemre esik távolságot tartani.

- Megint elkalandoztál. - lengeti meg Griffin jobb kezét az arcom előtt mosolyogva, majd hirtelen elkomorodik, ezzel ismét visszarántva engem a valóságba. - Indulhatunk. Szedd össze magad Coraline, még pár óra és tiéd a világ. - bólogatok, hogy megértettem mire leengedi az addig a vállaimon pihenő kezeit és végre valahára elindulunk.

A hajnalig tartó házibuli a Devereaux tóparti házban elmaradhatatlan esemény egy ballagás után. Éppen ezért kissé elszomorodom mikor Mavis azt mondja mennie kell. Tudom, hogy igaza van, hiszen másnap délelőtt indul a gépe vissza New Yorkba. Szorosan magamhoz ölelem és megígérem neki, hogy találkozunk még mielőtt elmegy.

- Hé, Kaltenbach! - szólítja meg az éppen indulni készülő barátnőmet már a konyha másik feléből Lucas, mire Mavis rápillant majd visszafordulva hozzám a két kezét összetéve könyörög, hogy mentsem ki valahogy a szituációból, mire a vigyoromat elnyomva ingatni kezdem a fejem. - Kérlek szépen Cora! Amióta lefeküdtünk rám van akaszkodva. Még csak tizenhét, az isten szerelmére! - néz rám továbbra is könyörgő bociszemekkel mire megsajnálom. Az igazság az, hogy Lucas Devereaux is pont olyan tökéletesen néz ki, mint két bátyja így érthető, hogy Mavis miért nem tudta megállapítani akkor egyszer, hogy valójában fiatalabb, mint ő. Három évvel.

- Most az egyszer! Na sipirc! - súgom oda barátnőmnek mielőtt a fiú odaér hozzánk. - Lucas! Hát itt vagy!  - kezdem el játszani a részeget és úgy botorkálok közelebb hozzá, hogy amíg rám figyel Maeve le tudjon lépni.

- Hollis! Jó látni! - fogja meg a vállaimat, hogy megakadályozzon egy - az ő szemszögéből - nagy esést. Majd még mögém pillant, Mavist keresve, de figyelmét gyorsan újra nekem szenteli mikor a csuklójára vezetem a kezem és felpillantok magas alakjára.

- Lucas! Ugye te segítesz nekem? - úgy kérdezem, mintha lenne bármi tervem a továbbiakban, miközben adom a bódult állapotban lévő, frissen érettségizett csajt.

- Mi kéne Hollis? Csak mert szerintem egy pohár víz és egy ágy. - hajol kicsit lejjebb, hogy szemügyre vegye az arcom. Az övé gondolkodó, kissé talán aggódó. Bár őszintén nem tudom mit láthat, hiszen egy kortyot sem ittam ma éjjel. A gondolataim arra terelődnek, hogy egész jó színész válhatna belőlem, de aztán hirtelen eljut a tudatomig amit az előbb mondott és megfogalmazódik bennem a tökéletes terv. Amit "józanon" majd letagadok.

- Micsoda véletlen, én is pont arra akartalak kérni, hogy vigyél ágyba. - felnevet - Mármint nem úgy, hanem aludni. De ne akárhova. Nathanielhez. Nathaniel ágyában akarok ma aludni. - oké ez talán túl őszintére sikeredett.

- Ki az a Nathaniel? - néz körbe, majd vissza hajol hozzám megrökönyödve.

- Hát a bátyád, butus! - lábujjhegyre állva paskolom meg a feje búbját kuncogva, ahogyan ittasan is tenném és azt hiszem innen már nyert ügyem van.

- Isaac? Isaac ágyába vigyelek?  - kérdésében nincs semmi megrovó, inkább szórakozottság.

- Igen, Nathaniellel akarok aludni!

- Utálja, ha így szólítják. - bújik meg egy mosoly a szája sarkában.

- Tudom. - vigyorgok ördögien.

- Gyere Hollis. - ragad karon és maga előtt törve az utat átverekedjük magunkat a Devereaux birtok tava mellett elhelyezkedő tóparti házban bulizó tömegen.

Miközben átvágunk a két épületet - a tóparti házat és a fő épületet - elválasztó udvar, hónap elején leesett csapadékmennyiségtől fellazult talaján, szemem először a tavat fürkészi, mely az éjszaka sötétjében most korom fekete álcát ölt magára és az egyre távolodó bulizó tömeg hangja kellemessé, amolyan filmessé varázsolja a hangulatot. Egy halovány mosoly szökik arcomra mikor felnézve a főépületre megpillantom Isaac ablakát, melyből ő hajol ki éppen, telefonálva. Mögüle sárgás fény szűrődik ki és hiába van olyan magasan, látom ahogyan az ő ajka is mosolyra húzódik mikor felismeri alakunkat.

- Nathaniel! Hiányoztál! - kiáltok neki közelebb érve, kissé belefeledkezve a részeg szerepbe. A megszólítást felfogva azonnal megszakítja a hívást és még jobban kihajolva az ablakon, színlelt haraggal fürkészve néz minket felváltva.

- Hollis kissé elázott... - kezdett mentegetőzni Lucas beijedve bátyja haragjától melyről ő úgy gondolta abban a pillanatban valódi. Különös érzés volt, hogy egyedül én tudtam, hogy a vonallá préselt ajkak a szórakozott vigyor elrejtésére szolgálnak csupán. - Ne is foglalkozz vele! Vagyis de, mert veled akar aludni és én most itt hagyom neked. - hátrált pár lépést feltett kézzel, de megtorpant mikor Isaac rászólt.

- Lucas Cassius Devereaux! - mennydörögte öccse teljes nevét, mert úgy gondolta ezzel megrémisztheti. És nyilván jól gondolta. - Megvárod, amíg leérek, majd utána visszamehetsz bulizni. - Míg a legidősebb Devereaux fiú becsukta az ablakát egyetlen mozdulattal, majd valószínűleg gyors léptekkel indult is lefelé, a legfiatalabb berezelve nézett rám amolyan "köszi, hogy belevittél a szarba" arccal.

Mikor Isaac kilépett a kapun, zsebre vágott kezekkel és szigorú tekintettel sietett felénk, és még avval a lendülettel, amivel odaérkezett egyik kezét a derekamra téve magához húzott és mélyen a szemembe nézett. Miközben mi néma csatát vívtunk Lucas elindult vissza, de Isaac megszakítva a szemkontaktust még utána szólt.

- Ne gondold, hogy elfelejtettem, amiről beszéltünk. Tartsd magad a megállapodáshoz!

- Nem kell aggódnod, Mavis már köddé vált. Akkor sem találnám meg ha keresném! - Lucas hangjában enyhe sértettséget véltem felfedezni, de nem foglalkoztam ezzel.

- Na persze! - forgatta a szemét Isaac magában puffogva, miközben ismét rám vezette tekintetét.

- Igazat mond. - mondtam halkan, még mindig Isaac karjaiban.

- Ó, veled még van mit elszámolnom. - húzta fel egyik szemöldökét és igyekezett fenyegetően nézni, de a szája sarkában megbúvó apró kis mosolyt nem lehetett nem észrevenni.

- Nem félek tőled Nathaniel. - vigyorodtam el és kezeim a tarkójára simítva játszani kezdtem a hajával, mire egy pillanatra erősebben markolta a derekamat.

- Igazán? Biztos vagy benne, hogy jól átgondoltad ezt a kijelentést? - kérdezte összehúzott szemekkel mire csak hümmögve reagáltam és magamhoz húzva megcsókoltam.

- Nem ittál. - vált el ajkaimtól pár pillanat múlva.

- Egy kortyot sem. - mosolyodtam el. - Nekem köszönheted, hogy az öcséd nem tudott Maeve-vel beszélni.

- Mert akart? - keményedtek meg arcvonásai egy pillanat alatt újból, mire csak a szemeimet forgattam.

- Miért ne tehetné? Nem kisgyerek már.

- Nem akarom, hogy az öcsém annak a boszorkánynak a közelében legyen. - feszült meg az állkapcsa a tóparti ház felé nézve. Barátnőm szidására megforgattam a szemem.

- Ahogyan Mavis sem, oké? Ő kérte, hogy foglaljam el Lucast amíg lelép. És most már hagyhatnánk a barátnőmet és az öcsédet? Mindjárt idefagyok.

- Gyere! - lágyult el a hangja és kezemet megfogva indult el be a házba.

---

- Akkor éjjel, először, hagytam, hogy ágyba vigyen. - köszörülöm meg a torkom, visszarázódva a jelenbe. - Párszor még megtörtént, de minden alkalommal magamra hagyott és minden alkalom után éreztem, hogy egyre kevésbé érdeklem. És aztán jött az első hidegzuhany, mert mikor pár nappal később az üzeneteimre sem volt hajlandó válaszolni, idejöttem. Csakhogy nem volt egyedül. Az egy hónapos fordulójukon sikerült betoppannom. Akkor beszéltem vele utoljára. Úgy tettem, mintha nem hatna meg ami köztünk történt, mintha nem fájt volna, hogy egy másik lánnyal - történetesen a barátnőjével, akinek létezéséről fogalmam sem volt - üldögél a nappaliban amíg én az üzenetét várom. Úgy tettem, mintha hozzád jöttem volna, holott tudtam, hogy nyaralsz. Persze ezt ő is tudta. Aztán mielőtt megmagyarázhatta volna, kitöröltem mindenhonnan. Mintha nem is létezett volna. A második hidegzuhany augusztus elején ért, akkor kezdtem el gyanokodni mikor minden terhességre utaló jel jelentkezett. Kétségbeesés, fájdalom, felismerés, rettegés jellemezte azt az időszakot. Nem találtam a helyem, azt sem tudtam mihez kezdjek. Nem láttam értelmét semminek. Az egyetlen reményem az volt, hogy hittem, majd a családom támaszt nyújt mindenben. Mint kiderült nagyobbat nem is tévedhettem volna. Anyám azt mondta látni sem akar. Apám azt, hogy ekkorát még senkiben nem csalódott és ne számítsak a segítségükre. Akkor, augusztus 22.-én úgy éreztem nincs maradásom. Összepakoltam mindent, ami szükséges volt és leléptem. A spórolt pénzemből vettem a repjegyet, Mavishez mentem. Innen már tudsz mindent, ami elvonatkoztatható a tényről, hogy közben terhes voltam és meg is szültem.

- Jajj Coraline! - áll fel Griffin, aki a mesélésem közben visszahuppant a helyére velem szemben és megint szorosan megölel. - Annyira sajnálom! Ha tudtam volna...-

- Tudom. De nem tudhattad, mert akkor rájöttél volna, hogy kitől van. Ekkora terhet nem róhattam rád. Hogy válassz köztem és a bátyád között, ennek nem tehettelek ki. Most is annyira sajnálom, de papa...- reszketegen sóhajtok. Kissé eltávolodik és megszorítja a kezem.

- Megoldunk mindent, ígérem. - bátorítóan mosolyog rám.