𝓛𝓪𝓷𝓭𝓸 𝓝𝓸𝓻𝓻𝓲𝓼

2021. Február 17. Szerda

Olyan szépnek tűnt az egész „hirtelen betoppan, megbeszélünk mindent és minden rendben lesz" dolog - már túlságosan is, hogy igaz legyen és teljesüljön is. A csúf igazság pedig, hogy nem történt semmi sem úgy, ahogy akartam volna, vagy akartuk volna. Teljesen kudarcba fulladt, mintha nem is próbálkoztunk volna egyáltalán, hogy rendbe tegyük a dolgokat - pedig nagyon is a helyére akartuk rakni a kettőnk közötti dolgokat.

Talán az volt a baj, hogy nagyon erőltettük?

Nem tudom hogyan is kéne magam érezni egy ilyen dolog után, amit még megnevezni sem tudok. Sosem lett kijelentve, hogy járnánk, vagy ilyesmi, mégis több volt köztünk egy szimpla barátságnál. Nehéz bekategorizálni ezt a bonyolult katyvaszt, ami egy egytől tízesig terjedő skálán egy tizenegyest ér még szerintünk is - sosem gondoltam arra, hogy a szerelmi életem akár olyan lesz, mint a latin amerikai szappanoperákban, amiket a nagyanyám imád naponta nézni. Gyerekkoromban még rá is voltam kényszerülve, hogy nézzem mamával. Azokban a pillanatokban mindig azt gondoltam, hogy nem lehet ilyen bonyolult a szerelem. Bőven elég a szeretet - hogy én mekkorát tévedtem. A szeretet mellett még sok más tényező is van, amik felett sok ember elsiklik. Ebbe a hibába pedig én is beleestem.

A szerelem nem egy olyan dolog, amibe csak belekezd az ember és lesz, ami lesz. Felelősséget kell vállani magadért és a másik fél érzéseiért is. Tekintettel kell rá lenni, törődni és gondolkodni kell róla. Nem szabad félvállról venni, mert rajtad kívül más is jelen van.

Ha szereted, el kell tudnod engedni - ezzel sosem tudtam megbarátkozni. Annyira abszurdnak találtam. Miért kéne elengedni azt az embert, akiért mindent megtennék és szeretem? Annyira klisésen hangzik, mégis elég nagy életigazság rejlik a mondatban, csak meg kell érteni. Nem feltétlen utal arra, hogy örökre el kell valakit engedni az embernek - sokkal inkább az adott pillanatbeli elengedésre utal és ha eljött az idő, akkor újra egymásé lehettek - csak emiatt nem vagyok már kiakadva és mérges.

Nem mondom, hogy nem voltam egyik sem, mikor Lily csak úgy elment - nagyon is az voltam. Csak kellett az az egy óra, amíg helyre rakom magamba a dolgokat.

Ezért írtam neki egy üzenetet - nem szabadott volna, mégis el szerettem volna küldeni. Kíváncsi is voltam, mit fog reagálni. Féltem, hogy mi lesz a reakciója, vagy hogy egyáltalán fog-e valamit írni, de amint megláttam, hogy mit írt, vegyes érzéseim támadtak. Egyszerre jelentett mindent és semmit sem.

Semmit, mert csupán csak egy „Én is"-t írt és a szívem mélyén bíztam abba, hogy többet fog írni.

Mindent, mert ez az „Én is" azt is sugározza, hogy ő is ugyanúgy érez és simán leírná úgy, mint én - de mégsem, mert azt akarja, hogy őszintén ki tudja fejezni.

Én sokkal hamarabb ki tudtam mondani - nem véletlenül szaladt ki a számon, hátha ezzel maradásra bírom. Kár volt, ugyanis csak még jobban megijesztettem és okot adtam véglegesen az aggodalmára. Abban a pillanatban tényleg csak mentőöv lett volna az a bizonyos „szeretlek", ezt pedig ő is érezhette.

Igaza volt, mert mind a ketten éreztük a szívünk mélyén - még ha ő ezt hamarabb is bevallotta - hogy csak meg akartuk oldani a kettőnk közti gubancot. Csak túl akartunk lenni, nem is gondoltunk arra, hogy utána mi lenne velünk.

A kocsimban lévő óra hajnal három órát mutatott. Órákat maradtam még a Temzénél, nemrég vettem rá magamat, hogy bekössem magamat és elinduljak valamerre - egyértelműen haza kéne vezetnem és aludnom, de mégsem tudott rávinni a lélek, ezért inkább kikötöttem magam. A telefonomat feloldottam és szembesültem azzal a sok értesítéssel, amit Carmen meg George hagyott. A nem fogadott hívásokat nem győztem kitörölni, az SMS-eket pedig felületesen átolvastam, hisz úgyis ugyanaz volt mindegyik üzenetnek a lényege. Gondolom a sok hívásnak is ez lett volna a lényege, amiket szintúgy ignoráltam.

A kormány mögött ültem és a hátrahajtott ülésemen félig feküdtem, csak meredtem magam elé. Ötletem se volt, hogy mit kéne csinálnom - azt tudom, hogy idő kell Lilynek és nekem is, mégis tehetetlennek érzem magamat.

Arra eszmélek fel a merengésből, hogy egy autó fordult be a parkolóba és állt be közvetlen mellém. Különösebb figyelmet nem is adtam a másik autónak, de mikor bekopogtatott a bal oldali ablaknál és arra néztem, akkor megpillantottam George-ot. Értetlenül néztem rá - nem értettem hogyan is talált meg, ő pedig szó nélkül felemelte a telefonját és azt az appot nyitotta meg, ami megmutatja a megadott ismerősöd tartózkodásihelyét.

- Így már értem hogyan és ki csinálta meg, hogy lásd merre járok.

- Carmen logikusnak találta - vont vállat. - Aztán mikor egyszer nem figyeltél huzamosabb ideig megcsináltuk.

- Nincs erre semmi szükségem!

- Én nem gondolom így, Lando! Mióta is vagy itt? - végre beült az autómba. Így kényelmesebb volt a brit pilótával társalogni.

- Mindegy az! Nem lett semmi komoly bajom. Direkt nem indultam el. Nem akartam semmit sem megkockáztatni.

- Menjünk, sétáljunk egyet! - se szó, se beszéd, a pilótatársam csak úgy kipattant a McLarenemből és hangjából kiindulva nem fogadott el nemleges választ, ezért inkább kiszálltam a csapattól kapott kocsimból, lezártam és George után kezdtem sétálni, akit hamar beértem lassú tempójának köszönhetően.

- Meglepő, hogy nem szeded a hosszú lábaid - nem is tudom miért, de hirtelen elkezdtem izgulni, ezért azt hittem oldom ezzel a hangulatot, de amikor morogva rám pillantott, inkább védekezésképp felemeltem a két kezem. - Bocsánat!

- Kínzás már nézni, hogy amennyire akarjátok egymást Lilyvel, mégsem jön össze. Elárulnád mi történt este? Minden olyan jónak tűnt mikor elvittük hozzád.

- Magam sem tudom, oké? Tényleg jónak tűnt minden, sínen voltunk, aztán csak mintha megijedt volna és időt kért és minden magyarázat nélkül elrohant.

- Egyértelmű, hogy imádjátok egymást és egymás nélkül csak szenvedtek, de nem gondolod, hogy túl gyorsan történtek az események? - igaza volt, akárcsak Lilynek. Míg ültem a kocsimban, én is rájöttem, hogy alig adtunk időt egymásnak.

Ezért futamodott meg a spanyol lány, mert hirtelen túl sok lett neki ez az egész, ami velem jár a későbbiekben.

- Rá is világított, hogy még nem jött el a mi időnk. - jobbnak láttam, hogy ha inkább a cipőmet bámulom.

- Akkor nincs más dolgod, csak várni és mikor eljön a megfelelő pillanat, akkor lépsz! - paskolta meg a vállam.

- Mikor lesz erre egyáltalán tökéletes pillanat, George?

- Azt csak ti tudhatjátok!

2021. Május 3. Hétfő

A portugál nagydíjon mondhatni elég jó helyezést értem el, ami feldobta a hangulatomat, így mosolyogva hagytam el vasárnap, vagyis tegnap a pályát. Viszont nincs idő pihenni, ma ugyanis a szomszéd országba, Spanyolországba, pontosabban Barcelonába vezetett az utam a következő futam miatt. Nem volt kedvem még két napot itt maradni, minél hamarabb le akartam pakolni a katalán városban. Annyi a szerencsém, hogy Jon ezt a napot kiadta pihenőnek, de a többi nap már nem lesz velem ilyen szívélyes.

George tanácsát megfogadva nem is kíséreltem meg azt, hogy felvegyem a lánnyal a kapcsolatot, ugyanis Carmen tájékoztatott egy-egy jobb napján Lilyről. Nem szerettem volna elijeszteni, így vártam a megfelelő alkalomra, de úgy látszik, nem akar eljönni az a pillanat, ugyanis se Carmen, se George nem adott valami utalást, hogy Lily végre elrendezte a dolgokat magában, de még csak ő maga sem, szóval megőrjített ez a tehetetlenség.

A hotel szobám erkélyén támaszkodok és nézem a hemzsegő várost, amikor egy ajtónyílást hallok oldalról. Odapillantok és George sétál ki Carmennel az oldalán. Rám mosolyognak, amit én is viszonzok, majd tovább kémlelem a várost.

Vajon jól van Lily?

- Itt van Spanyolországba - hirtelen a lány felé kaptam a fejem, aki egyértelműen nekem szánta, hisz elnézve George már tudta. - Otthon van, Jerez de la Fronterában. - mondta mosolyogva, ami rengeteg erőt adott.

- Meddig marad?

- A futam után megyünk együtt haza.

- Tudja, hogy futam hétvége van?

- Nem igazán van képbe ezekkel, sőt sejteni sem sejti, ugyanis nem George-al jöttünk, mert mi pár napja már itt vagyunk.

- Ez azt jelenti, hogy elmehetek hozzá? - reménykedve néztem a spanyol lányra, aki úgy nézett ki, mintha mérlegelné, hogy mehetek-e vagy sem.

Bevallom, hogy a pánik elfogott, de mikor egy cetlit adott mosolyogva a kezembe, akkor minden kételyem elszállt. Az erkélyen keresztül George-al lepacsiztam, majd Carment megöleltem. Sokat köszönhetek nekik ilyen szempontból.

- Ne rontsátok el ezúttal, rendben?

- Megpróbálom a tőlem telhetőt!