𝓛𝓲𝓵𝔂 𝓝𝓪𝓿𝓪𝓻𝓻𝓸

2021. Február 16. Kedd

A titkárnő elég kegyetlen, hogy éppen most rendelt be - nem tudom elhinni, hogy nem várhatott volna holnapig. Le merem fogadni, mikor kinyögi mit is szeretne, akkor kiderül, hogy egy teljesen felesleges dolog miatt hívott be. Komolyan, nincs jobb dolga? Miért nem otthon van?

A portásnak illedelmesen köszöntem napszaknak megfelelően, majd az irodához siettem, ami félbeszakította az estémet. Hosszú idő után végre megbeszéltük a dolgokat, erre el kell szakadnom a brit sráctól? - akit végre bűntudat nélkül végig tudtam mérni és nagyon sokat változott, ami csak az ő előnyére szolgál.

Illedelmesen kopogtam és habozás nélkül benyitottam. Az asztalon elszunyókált, engem pedig iderángatott! Odalépek hozzá és megböktem a vállat, amire riadtan kapta fel a fejét. Kicsit hasonlított Sybillre a Harry Potterből. Haja össze-vissza, a tipikus szemüveget pedig ferdén tette fel magának.

- Miről lenne szó? - próbáltam kedves maradni, hisz ki tudja miről van szó. Az is lehet, hogy ki akarnak engem tenni a titkárságról - habár remélem nem erről van szó.

- Drágám, ne haragudj, hogy csak így behívtalak, csak délután elaludtam itt - szégyenkezve leszegte a fejét. - Nem hívtalak volna ide, ha nem lenne fontos.

A düh elpárolgott, már szinte sajnáltam. Senki sem nézett be, hogy itt van-e még, vagy sem. Nem zavart volna senkit, ha itt éjszakázik - ami reggel elég fájdalmas lenne. Közelebb léptem és akkor láttam, hogy takarítók már jártak erre, nem is akárhogy. Körbe lett mosva, a takarítóknak meg eszükbe nem volt felkelteni szegényt. Bűntudatom lett, hogy még a nevét sem tudom. Kerestem a névtáblát, de már nem volt kint, mint korábban. Az asztalon rend uralkodott, ami ritka volt.

Észrevette, hogy nagyon bámulom az asztalt, így megtörte a csendet.

- Sybill McVarty - csak nem tévedtem annyira a hasonlattal. A keresztnév stimmel is. - Az nem névtábla volt. Vagyis pontosítva nem az enyém. Na de nem is szeretném rabolni az időd, aranyom! - összedörzsölte a tenyerét és mosolyogva rám nézett. - Nekem itt már nincs dolgom. Azt szeretném, hogy te vedd át a helyem! - csak ámultam néztem Mrs.McVartyra. - Hiába nem kérdezted meg a nevem, mióta itt vagy, mégis te voltál a legkedvesebb velem. - Odajött hozzám és magához ölelt.

- Hogy lesz nekem ezekre mind időm Mrs.McVarty?

- Az elmúlt időkben azzal szenvedtem, hogy vegyenek fel egy főtitkárt. Téged csak a sulis események érintenek, azok a csúnya számolások nem! - elnevettük magunkat. - Viszont jól jársz, mert kicsit többet fogsz kapni! - megfogta a bekészített dobozát és útnak indult.

Gondolom nem lepett meg senkit, hogy elmegy, de miért nem keltették fel hamarabb, hogy minél előbb otthon legyen?

Magam után lekapcsoltam a villanyt és bezártam a kulcsommal az ajtót. Lementem a lépcsőn és ahogy megláttam a takarítót csúnyán ránéztem és mentem is tovább. A portástól elköszöntem, és ahogy kiléptem az ajtón, a hűvös, csípős hideg levegő megcsapott. Megálltam egy pillanatra és nem szúrta ki a szemem a papaya színű autó. Kezdtem azt hinni, hogy Lando csak úgy itt hagyott, de ekkor jobb oldalról felbukkant.

- Rám szóltak, hogy nem parkolhatok huzamosabb ideig, mert elállom az utat, de nem tudom kiktől. Lehet egy képzeletbeli sulibusz elől.

- A szellem diákoknak ilyenkor tartanak órákat, hogy ne vegyüljenek velünk. - szálltam be a poénkodásba. - Ők sokkal különlegesebbek nálunk, ezért jobb bánásmódot érdemelnek!

Egymáshoz közel, kuncogva sétáltunk a fiú autójához, ami szerencsére nem volt messze. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, majd az ő oldalához ment és beszállt. Bekötöttük magunkat és útnak indultunk - azt hiszem most már hazafele. Az órára néztem, ami majdnem éjfélt mutatott, nekem pedig holnap egyetem, nem hagyhatok ki órákat feleslegesen, ha azt akarom, hogy jó legyen az átlagom és megmaradjon az ösztöndíjam - de Lando még nem gondolta úgy, hogy haza kéne vinnie. Bevallom én sem szerettem volna, ha ilyen hamar elválnak az útjaink.

- Hova megyünk? - fordultam felé kérdő tekintettel.

- Egy rövid kitérőt teszünk. Úgy értesültem, hogy nem reggel kezdődnek az óráid.

- Hadd találjam ki! - úgy tettem, mintha gondolkoznék, de enélkül is tudtam a választ. - Carmen!

- Talált süllyedt! - nevette el magát a brit srác.

Egyszercsak a kocsit leállította egy parkolóban - a kocsiból nem tudtam meghatározni merre is vagyunk helyileg, de ahogy kiszálltam a McLarenből, felismertem. Lando elhozott a Temzéhez.

- Nem mondanám, hogy jó emlékeink vannak innen, ezért úgy gondoltam, hogy jóvátehetnénk. Nem szeretnék semmilyen rossz emléket veled most már. - nem mondtam semmit, csak megöleltem.

Ő mindent megtesz értünk, nekem pedig megint kétségeim támadnak az egésszel kapcsolatban. Nem szabadna, hisz ő az egyik legfontosabb személy az életemben. Lando Norris az én napfényem az alagút végén, de úgy érzem most hirtelen beárnyékolódott minden.

Pontosan ott voltunk, amikor elsőnek volt alkalmunk a dolgokról beszélni, de én csak mérgemben el akartam sétálni egyedül - de nem hagyott egyedül elsétálni. Most pedig csendben néztük a tengert miközben ő a bal kezével átkarolt és közelebb húzott magához.

- Szerinted a kapcsolatunk - folyamatosan a folyót néztem, de Lando tekintetét egyből megéreztem magamon. - Mennyire hullámzó egytől tízes skálán?

- Azt hiszem, egy tizenegy van lazán, nem? - csak nevettem, mert mennyire igaz ez a válasz.

- Gyorsabban nem tudtad volna rávágni? - próbáltam heccelni. Azt hiszem, hogy be is vált, ugyanis mintha kicsit lesápadt volna. Készült volna mentegetőzni, mert azt hitte, valami rosszat mondott, pedig nagyon nem. - Én is tizenegyet adnák magunknak. Túlkomplikáljuk az egészet, nem gondolod?

- Mi már csak ilyenek vagyunk. - komolyan hangzott a brit szájából, ezért a mosoly eltűnt az arcunkról. A múltba kapaszkodunk, ahol csak negatív tapasztalattal rendelkeztünk a szerelem terén, ami nagyon nagy hiba.

Mi irányítsuk az életünket - vagyis nekünk kéne, nem fordítva. Hagytuk, hogy a talaj kicsússzon alattunk, mi pedig nem csináltunk semmit, csak beletörődtünk a sorsunkba, ami a legnagyobb hiba volt, amit elkövethettünk egymással és magunkkal szemben is. Egyszerre bántottuk magunkat és egymást, csak azért, mert féltünk.

Féltünk a szeretettől.

Féltünk szeretni.

Féltünk egymástól.

Féltünk szeretni egymást.

Annyi csalódás ért már minket az életben, hogy mikor a dolgok kezdtek jóvá fordulni, mi megijedtünk ettől. Magunk se hittük el, hogy képesek leszünk újra szeretni valakit igazán - azt hiszem, nagyon egy cipőben járunk és elmondhatom, hogy nagy nehezen kitapostuk az utat. Már csak az van hátra, hogy szépen végig menjünk ezen a bizonyos úton, de ennek még nem most jött el az ideje.

Megijedtem megint.

- Olyan hülyék voltunk akkor, Lando - fejem a vállára hajtottam, de nem tartott ez a jelenet sokáig, hisz a karját elvette a vállaimról. - Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy még idő kell nekünk. Túl bizonytalanok vagyunk még.

- Szeretlek, Lily

- Ne nehezítsd meg, kérlek... Én sem érzek máshogy, de ne azért jöjjünk össze, mert késztetést érzünk arra, hogy együtt legyünk. Akkor akarok veled lenni, mikor magam mögött tudom hagyni annak a nyárnak a fájdalmasabb részét. Neked is így kéne tenned! - amilyen gyorsan csak tudtam elindultam, így is fájdalmas volt megtenni, de ez tűnt hirtelen a leglogikusabbnak.

Vagy talán ez volt az életem második legnagyobb hibája?

A könnyeim csak úgy záporoztak, időt sem adtak arra, hogy letöröljem az előző adagot, csak úgy jöttek sorba. Teljesen hülyét csináltam magamból. Biztosan zakkantnak gondol most már Lando, ha eddig nem tette.

Megpróbálok csendesen felsétálni a lépcsőházba, de Carmen így is sejtette, hogy jövök, ugyanis az ajtó tárva nyitva volt.

- Lando? - tette fel a kérdést. Azt hitte, hogy Landóval jelenek majd meg. Bevallom a beszélgetés közben én is, de a dolgok rohamosan megváltoztak, csak mert félek ténylegesen is szeretni őt.

- Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ti terveztétek, vagy ahogy mi. - kezdtem lehámozni magamról a téli darabokat. - Végig azt mondogattam magamnak, hogy nem szabad ettől az érzéstől megijedni, mert normális. - a szemeim könnybe lábadtak és a spanyol barátnőmre néztem. - Carm, de én megint megijedtem! - a mécses végleg eltört, megállíthatatlanul sírni kezdtem. Próbált megölelni a spanyol lány, de inkább a szobám felé biccentettem.

Az ajtót magamra zártam és az ágyamon hanyatt vágódtam. A telefonom hirtelen rezzent egyet, így a nadrágzsebemből kihalászva feloldottam és megláttam, hogy Lando írt. Remegő kezekkel oldottam fel a telefonom - szándékosan bepötyögtem, hogy több időm legyen felkészülni az üzenetére.

Lando: Utálom, hogy szeretlek

Lily: Én is