❝ Néha a legváratlanabb pillanatokban találunk rá azokra, akikre egész eddig szükségünk volt.
Tudatában lenni annak, hogy tényleg nem vagyunk egyedül a világon... Csodálatos érzés.
Én veled kezdtem rátalálni az utamra.❞

⋆ ☆ ⋆ ☆ ⋆

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟱. - 𝟯:𝟱𝟱

Az ujjaim a hajában vannak. Tanulmányozom a tincseit a szoba félhomályában. Az érintése olyan puha, mint a legfinomabb selyem.
Vajon természetesen ilyen színű, vagy festi? Megakarom kérdezni, de ekkor elfordítja a fejét és az ujjaim kicsúsznak a hajából. Az ajkaimmal is megszeretném érinteni ezeket a hófehér fürtöket.
Úgy is ennyire selymesnek tűnne?

━ Szóval összegezzük. - mondja kicsit lassan.

A borospohár még mindig ott van a vékony ujjai között és kiissza az utolsó kortyot is. Figyelem, ahogy az alig látható ádámcsutkája mozog. Megakarom érinteni a számmal a bőrét, pontosan ott, ahol nyel.

━ Nem ismered a szüleidet. Hat árvaházban éltél és nyolc nevelőszülőnél voltál már. Tizenkilenc évesen jelentkeztél az egyetemre és teljesen egyedül talpra álltál.

━ Valahogy úgy. - felelem még mindig őt nézve.

Nem zavar, hogy elmondtam neki mindent alig pár óra ismeretség után. Azt hiszem sosem voltam még senkivel sem ilyen őszinte. Ám valamiért Juniper... Annyira más. Legelőször életemben csodás érzés, hogy nem vagyok egyedül. Talán mindig is erre vártam. Általában, ha egyedül vagyok az áldás. Folyton nyüzsög körülöttem a világ és szükségem van arra, hogy kizárjam. De emellett a fiú mellett... Nem akarom kizárni azt, amit adhat. Viszont valószínűleg csak a bor beszél belőlem.

━ Sosem vágytál családra? - fordítja felém a fejét. A kanapén ülünk. A lábát felhúzza magához én pedig a dohányzóasztal lapjára támasztom.

━ Vágytam. - vallom be. - Gyerekként sokat álmodoztam róla, hogy egyszer az igazi szüleim eljönnek értem. - nyúlok előre, hogy ismét eltűrjek egy kósza tincset az arcából. - De egyszer minden álomból fel kell ébredni.

A szemeiben könnyek gyűlnek. A szívem hirtelen nagyot dobban.
Miattam? Mégis miért?
Hisz nem tehet erről, ahogyan én sem. Már elfogadtam, hogy nem az én hibám, hogy elhagytak.

━ Az én apám négy nappal ezelőtt lépett le. - mondja csendesen miközben megtörli a szemét. - Semmi viszlát kártya vagy búcsúlevél... Csak úgy döntött, hogy elhagy.

A szája megremeg és sóhajt egyet, ahogy sírni kezd. Összeszorul a szívem. Elveszem és lerakom a kezéből a poharat az asztalra. Finoman magamhoz húzom. Először azt hiszem, hogy nem fogja hagyni, de igazából egyből belesimul az ölelésembe. Olyan keservesen sír, hogy érzem minden fájdalmát. A lelke egy része haldoklik. Hallom minden sóhajából és a feltörő, elfojtott sikolyokból.

Hogy lehet valaki ilyen gyönyörű, miközben megszakad a szíve?

Minden embernek van egy titka. Egy titok, amely megmételyezi az életét. Mindig a legváratlanabb pillanatban érkezik.
Ilyesmire nem is lehet számítani.

━ Most már nincs semmi baj, kicsi madár. - simogatom a haját, miközben csitítom. A számmal megérintem a hófehér fürtjeit.
Igen, tényleg annyira selymes, mint gondoltam.

━ Miért hívsz így? - kérdezi szipogva és mintha kissé megnyugodna. Lassan felpillant rám. A szemei vörösek, az arcát pedig a könnyei áztatják. - Amikor ma odarohantam hozzád... - elharapja a mondatot és elpirul. A gondolatra, azt hiszem. Ez édes. - Szóval azután... Kismadárnak hívtál.

Először el kell gondolkoznom a válaszon. Igazából akkor ösztönösen jött mindez.

━ Fáztál és véreztél, June. - simítom le a hüvelykujjammal az arcáról a könnyeit. - Az első dolog, ami eszembe jutott miután megcsókoltál, hogy... - elmosolyodom.

━ Micsoda? - néz rám elnyílt ajkakkal.

━ Hogy soha többé nem szeretnék mást csókolni. - felelem őszintén. - Olyan voltál, akár csak egy szárnyaszegett, fagyott madár. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy megakarom menteni ezt a madarat. Kerüljön bármibe is.

Mire feleszmélhetnék, hogy mit is mondtam, kiugrik az ölemből és elrohan. Erre a reakcióra nem igen számítottam, viszont, amikor meglátom, hogy a fürdőszobába rohan, teljesen felébredek.

Basszus!

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟱. - 𝟱:𝟭𝟯

Azt hiszem nem teljesen így képzeltem el a karácsonyomat. Egy idegen fiú vécéje fölött térdelve, kiokádva a reggeli raviolit.

Hálásnak kellene lennem, ugyanis ez a fiú történetesen megmentett engem.
De mégis... Furcsa érzés, hogy valaki többet törődik velem, mint a saját apám, aki italba fojtja a bánatát. Persze őt is megtudom érteni, de... Szükségem van rá.

━ Sajnálom... Nem akartam... - nyöszörgök, miközben megérzem a kezét a hátamon.

━ June, ne szabadkozz! Csak gyere, mossuk meg a szádat! - fogja meg a kezemet. - Feltudsz állni? - kérdezi és a hangja olyan lágy. - Kapaszkodj a kezembe, jó?

Nem értem, hogy miért segít. Nem értem, hogy miért hívott fel. Nem értek semmit.
De hálás vagyok azért, hogy nem hagyott elmenni. Nem vagyok egyedül. Számítok.

Becenevet is adott.
June.
Senki nem szokott becézni.

Lassan felsegít és megmossa az arcomat. Ad egy tiszta fogkefét, és nyom rá fogkrémet.

━ Minden idegen fiút így csábítasz fel a lakásodra? - kérdezem elmosolyodva.

Fáj a gyomrom. Nem szoktam inni, nem is bírom az alkoholt, mégis jól esett. Kicsit feledtette velem az elcsesződött életemet.

━ Csak azokat, akik ilyen jól csókolnak. - válaszolja ő is elmosolyodva.

━ Te... Te a fiúkat szereted? - kérdezem kicsit bizonytalanul. Az arca megváltozik. A vonásai simábbak lesznek.

━ Igen. - feleli röviden, majd a fürdőszoba kagylónak dőlve figyel. - Na és te?

Nem válaszolok, csak csendesen fogat mosok. Ezen a kérdésen még sosem gondolkoztam el. Sosem volt senki, aki miatt kellett volna. Nem akadt eddig egy ember sem, akivel kapcsolatban lettem volna, és még csak szerelmes sem voltam soha.

Fogalmam sincs milyen érzés úgy szeretni, hogy a lényed egy része kapcsolódik valakihez. Hogy képes lennél meghalni azért, akihez ez az érzelmi szál fűz.

Könyvekből és filmekből szereztem eddig a tudást, ám saját bőrömön még sosem tapasztaltam.
Ez idáig.

𝗡𝗘𝗪𝗧𝗢𝗡
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟱. - 𝟵:𝟱𝟲

A kanapémon fekszik és még mindig alszik. Nem akarom felébreszteni. Nézem, ahogy pihen. Próbálom elképzelni, hogy milyen lenne az életem, ha igazi családban nővök fel.

Valószínűleg akkor más egyetemre járnék. Más ember lennék.
Talán máshogy szeretném a dolgokat, vagy az embereket.
Akkor soha nem találkoztunk volna June-nal.
Mit tesz velem ez a fiú?

Nem gondolkozom józanul. És most nem a másnaposságra célzok ezzel. Nem vagyok önmagam. Kitárulkoztam előtte és valójában... nem zavar.

Sosem volt eddig még senki olyan az életemben, aki többet jelentett volna puszta ideiglenes vigasznál. Nem testileg, hanem lelkileg.

Magamhoz veszem a füzetemet. Amióta az eszemet tudom abba írom le minden gondolatomat. Olykor verseket is.
Az igazság az, hogy sosem érdekelt annyira az újságírás, mint maga az írás.
Azt hiszem író akarok lenni.

"A haja fehér, akár a friss hó.
A bőre puha, mint a selyem.
A hangja édes, a csókja forró.
Úgy botlott belém,
akár egy szárnyaszegett fehér holló.
Megfagyni készült tán?
Vagy csak menekülni próbált?
Azt hiszem, mindezt nem tudom,
De szeretném, ha tudnám."

Maradj, June! - kérlelem magamban.
Tudom, hogy túl gyors. Hogy lehet megbánnád, ahogyan én is. De van az a mondás, hogy egyszer élünk csak igazán.

𝗝𝗨𝗡𝗜𝗣𝗘𝗥
𝗗𝗘𝗖𝗘𝗠𝗕𝗘𝗥 𝟮𝟱. - 𝟭𝟰:𝟯𝟬

Miután felébredtem és összeszedtem magamat, Newt csinált nekem egy teát.
Rendes velem. Még soha senki nem volt ilyen rendes velem, aki nem ismert.
Furcsa érzés.
Olyan, mintha egész életemben ismertem volna, de valójában csak tegnap találkoztunk.
Az is egy véletlen folytán történt...
Meglehet igaz az állítás, miszerint véletlenek nem léteznek. Azt hiszem kezdek hinni benne.

━ Hiszel a sorsban? - teszem fel a kérdést, miközben bekapok egy sültkrumplit.

Miután összeszedtem magamat, megkértem Newtot, hogy együnk valamit. Azt mondta nála otthon nincs sajnos semmi, mert elfelejtett boltba menni még tegnap, de ismer egy kajáldát, ami ma is nyitva van.
Nem egy álom hely, de legalább a kaja feledteti velem az este borzalmasabb pillanatait.

━ Nem tudom. - feleli lenézve rám. Mondanám, hogy furcsa, hogy magasabb nálam, de ez hazugság. Mindenki magasabb nálam. Ám nála mégis... Másabb érzés. Nem érzem kisebbnek magamat ettől.

━ Hát miben hiszel? - faggatom tovább.

Elgondolkozik. Amikor gondolkozik az ég fele néz és megmasszírozza az állát. Látom a bőrén a halvány borostáját. Azt mondta huszonkettő, de ettől mégis többnek tűnik.

━ Magamban. - néz vissza rám hirtelen.

━ Nem túl nárcisztikus válasz ez? - ugratom.

━ Hinni a sorsban nem túl lehetetlen dolog? - vág vissza.

Tetszik, hogy nem ad egyenes választ, hanem hagyja, hogy megdolgozzak érte.

━ Szerintem nem lehetetlen hinni valamiben, ami igaz.

━ Az volna? - vonja fel a szemöldökét és lop a krumplimból. - Hinni valamiben, amiről nincs bizonyíték? Nem tűnik túl igaznak.

━ Nem te vagy az író? - kuncogok. Idefele jövet mesélte, hogy szeretne írni majd egy könyvet, vagy akár többet is.

━ Ez mégis mit jelentsen? - háborodik fel látszólag. A hajába belekap a szél. Fekete, akár az égbolt. Jól áll neki.

━ Azt, hogy kreatívnak kell lenned ahhoz, hogy alkoss! Akkor néha hinned is kell ebben-abban, hogy írni tudj róla. – vonok vállat.

━ Hm... Újra és újra meglepsz, Juniper Perron! - mosolyodik el féloldalasan.

Rájövök, hogy szeretem hallani a nevemet a szájából. A hangja nyugodt. Igaz, tegnap óta ismerem, de akkor sem kapta fel a vizet, amikor a vécéje felett térdeltem.

━ Ha végeztünk, mutatni szeretnék valamit. - mondom felsandítva rá.

━ Nem illegális, ugye?

Először azt hiszem viccel, de teljesen komolyan gondolja.

━ Téged már lecsuktak egyszer? - lepődök meg. Nem válaszol. - Kétszer? - kiáltok fel, mire elcsitít.

━ Nem volt túl fényes a tinédzserkorom. - válaszolja.

Ki kellene akadnom azon, hogy ilyen információt oszt meg velem, de valójában...

━ Hát, kinek az? - válaszolok a fejemet rázva.