A M E L I A
_______________

Kiabálás. Tényleg kiabálásra keltem. És még csak nyolc óra volt. Vagy annyi sem.

Ha jól hallottam Josh már elemében volt, anya pedig egy törött pohár miatt szidta le, amire Josh reakciója valószínűleg visszabeszélés lehetett, amit anya nem tűrt. Ezért volt a nagy kiabálás. Na de hol volt ilyenkor apa? Nyolckor még ő is a lóbőrt szokta húzni, főleg ha egy harminchat órás műszak után esett haza, olyan este nyolc körül. Az én traumatológus apám rengeteg időt tölt a munkával, de amennyi szabadideje van, azt csak velünk tölti. Imádja a munkáját, ez tény, de rengeteg időt kell a kórházban töltenie. A második otthonának tekinti.

Egy nagyot sóhajtva keltem ki az ágyból, hogy megnézzem mi folyik odalent, és ha kell, segítsek anyának. Mezítláb battyogtam le a hideg márványlépcsőn, amitől kirázott a hideg, ugyanis a hőség ellenére a lépcső hideg volt. Josh rohant el előttem, amikor a lépcső aljába értem, anya pedig a konyhában morgott valamit az orra alatt, amit nem igazán értettem, de szerintem jobb is volt.

- Jó reggelt - léptem a konyhába egy ásítást elnyomva, anyu pedig szinte azonnal rám kiabált, hogy álljak meg ott ahol vagyok, és meg ne mozduljak. Így hát megmerevedtem és kikerekedett szemekkel néztem szét a felfordulásban - Mi a fene?

- Josh eltört egy poharat és két tányért, a tojás odaégett, a lefolyó teljesen el van dugulva, az apád pedig sehol - sorolta anyu a hajába túrva, tanácstalanul végignézve a konyhában. Hát tényleg, mintha legalább egy elefánt pusztított volna idebent.

- Oké, anya, nyugodj meg. Hozom a porszívót, és felszívom az szilánkokat, te meg intézd el a tojást - mondtam elkapva a tekintetét, mire bólintott. Teljesen szét volt csúszva, ami nem annyira meglepő. Csaknem negyven embert készültünk vendégül látni, alig négy óra múlva, apa pedig még mindig húzza a lóbőrt, Josh teljesen elemében van, a konyha pedig felrobbanni készül. Kész katasztrófa.

Felszívtam a szilánkokat a kőről, és csak reménykedtem, hogy egy aprócska darab sem maradt sehol, aztán gyorsan átöltöztem és mentem anyunak segíteni. Nagyon kellett most neki. Josh némileg lenyugodott, miután a kezébe nyomtam a PlayStation kontrollerét, így ő azzal lefoglalta magát.

- Emlékeztess, hogy soha, de soha többet ne vállaljam be, hogy főzök az egész Northon hordára. Ha legközelebb mi lennénk a sorosak, akkor rendelünk kaját - dőlt neki a konyhapultnak, miután elindította a mosogatógépet.

- Rendben - bólintottam visszafojtva a mosolyomat. Én már akkor nem tartottam jó ötletnek ezt az egészet, amikor elkezdtük szervezni, de anyu teljesen be volt zsongva. Én soha nem ismertem az anyai nagyszüleimet, meghaltak, amikor anya és a bátyja, Chris fiatalok voltak, utána pedig csak ők maradtak egymásnak. Ezért imádta anyu, hogy apunak hatalmas családja van.

Egész délelőtt a konyhában voltam anyával. Úgy gondolta nem elég az ötféle saláta, melyekből mindegyikből csinált legalább négyet, most még készítettünk két félét. Biztos voltam benne, hogy még három nap múlva is ezeket fogom találni a hűtőben. Dél körül apu is előkerült, a haja kócos volt, az arcát legalább egy hetes borosta díszítette, így anya szinte azonnal el küldte borotválkozni. Szinte még be se lépett a konyhába, amikor anya rászólt, hogy így a közelébe ne merjen menni.

Így apu megfordult, és azonnal a fürdőbe ment, majd olyan negyed óra elteltével frissen borotválkozva somfordált oda anyához, és nyomott egy puszit az arcára.

- Ne engem csókolgass Northon, hanem inkább segíts! - szólt rá apára anya, miközben ellökte magától, én pedig csak szórakozottan figyeltem a szüleimet. Néha olyanok voltak, mint a kamaszok, és ezt imádtam bennük.

- Igenis, Édesem - vigyorgott apa szélesen, majd odajött hozzám és magához ölelt - Hogy van az én egyetlen, gyönyörű kislányom?

- Nem tudom hol látod itt a gyönyörű kislányodat, de szólj, ha találkozol vele - nevettem bele a mellkasába, mire ő csak felmordult, így inkább csak megválaszoltam az eredeti kérdést, elkerülve a kioktatást - Jól vagyok, de szerintem tényleg csinálj valamit, mielőtt anya felrobban. - A fülébe motyogtam, ami után felnevetett, de hiába voltam halk, anya így is meghallotta.

- Hallottam ám kisasszony - nézett rám szigorúan, majd elkezdett elhessegetni maga elől - Na ne lábatlankodjatok itt, ha nem tudtok csinálni semmi hasznosat. Egyáltalán hol van Josh? És mit csinál?

- Videójátékozik. Még mindig - válaszoltam, majd a nappaliba mentem az öcsémhez. Tényleg túl régóta nyomogatta már azt a vackot, így ideje volt elrángatni onnan. Nehezen ugyan, de sikerült és inkább az udvarra terelgettem, ahol apa beizzította a grillsütőt, és kipakolta a konyhából azt a rengeteg húst, amit anya tegnap bepácolt. Apa dolgozott, így ez anyára maradt, de kisütni mindig apa feladata volt. Mindig azt mondja, ha nem vonzotta volna annyira az orvos pálya, egészen biztosan szakács lett volna belőle.

És szó mint száz, egyáltalán nem lőtt volna mellé vele, mert istenien főz.

Éppen csak átöltöztem valami vállalhatóbb öltözetbe, ami nem egy kinőtt rövidnadrágból és egy spagettipántos ujjatlanból állt, hanem egy kicsit hosszabb rövid gatyából és egy rövid ujjúból, amibe remélhetőleg Felix sem tud majd belekötni, amikor hallottam, hogy nyílik a bejárati ajtó és vidám hangok szűrődnek fel az emeletre.

Egy pár mondat Felix-ről. Ő és én soha nem jöttünk ki egymással. Mindig is egy tahó volt, és soha, de soha nem bírta megállni, hogy be ne szóljon valamit. Olyan volt, mint a legtöbb osztálytársam, és fogalmam sem volt, mit követtem el ellene az életben. A srác a tenyérbemászó képével és az idétlen modorával még Dereket és Reedet is kikészítette, akik azért eléggé türelmes emberek voltak. Apa legidősebb bátyjának, Wendelnek három gyereke van, Derek, Reed és Ashlyn. Az összes unokatestvérem közül ők hárman a legnormálisabbak, annak ellenére, hogy Reed például a Michigani Egyetem legnagyobb csajozógépe hírében állt. Legalábbis Ash szerint, ugyanis mikor itthon volt ezzel a hatalmas és nem teljesen normális családdal, nem mutatta semmiféle ilyesmi arcát. Normális volt.

Reed mindig is olyan volt, mint a bátyám. Az egész családban ő állt hozzám a legközelebb, hiszen egymás mellett nőttünk fel. Kiskoromban nem volt nap, hogy ne láttam volna, hiszen az utcánk végén laktak, csakhogy mikor tizenkét éves voltam, Tampába költöztek. Azután nem sokat tudtunk találkozni, de mindig beszéltünk. Derekkel és Ashlynnel soha nem volt ennyire szoros kapcsolatom, de őket is imádtam. Dereket a maga furcsa, kicsit túlságosan is fárasztó humorával, és Ashlynt is, aki ha elkezdett csacsogni, biztos, hogy semmi pénzért nem hagyta volna abba. Egy kész energiabomba volt.

Összefogtam a hajamat, hogy ne tapadjon a tarkómra, majd lesprinteltem az emeletről, hogy belevessem magam a rokonaim gyűrűjébe. A nagynénémék érkeztek először. Jules néni az ikerlányaival karöltve, ugrott a nyakamba és szorították ki belőlem még a szuszt is. A legidősebb Northonokon kívül - ami a Derek-Reed-Ashlyn hármas, csak, hogy tisztázzuk - Jules néni és a lányok voltak a kedvenc rokonaim. Az a két kis szőkeség igazi tündérkének számított, bármi rosszaságot csináltak nem lehetett rájuk haragudni, ugyanis rengeteget rosszalkodtak. Főleg amikor össze voltak zárva Josh-sal, de hiába. Két szőkeségre, hatalmas kék szemekkel nem lehetett haragudni.

Jules néniék után Nagyapáék érkeztek meg. Azt tudni kell, hogy Nagyi nem a vér szerinti nagyszülőm, ő ugyanis Nagyapa második felesége. Apa nem igazán ismerte az édesanyját, hiszen két éves volt, amikor meghalt, miközben Jules néni született. Csupán Nagyapa és Wendel bácsi történeteiből ismerem, a többiek nem is igazán emlékeznek rá. Talán még Jamie bácsi, de ő nem igazán szokott beszélni róla. Nagyi nevelte fel apáékat, na meg aztán ott van Charlie bácsikám, apáék féltestvére. Charlie, a felesége Abby és a kislányuk, Rosie voltak a harmadikok az érkezési sorrendben, én pedig azonnal megkaparintottam Rosie-t. Tündéri baba volt a barna loknijaival és a hatalmas Bambi-szemeivel.

Miután leterítettem egy plédet a fűbe és letelepedtem oda Rosie-val, be sem mentem a házba üdvözölni a többieket. Úgyis mindenki kifelé jött, értelmetlen lett volna folyton berohangálnom. Mikor Jamie bácsiék megérkeztek, Olivia és Hannah azonnal mellém telepedtek, hogy Rosie-t babusgassák. Nem igazán jöttem ki a két idősebb unokanővéremmel, így inkább otthagytam őket a kiscsajjal, és köszöntem azoknak, akiknek eddig még nem. Lindynek adtam éppen két puszit, Jamie bácsi feleségének, amikor két erős kéz ragadta meg a derekamat, felkapott a földről és fordult velem egyet, miközben a fülembe dörmögött valamiféle elváltoztatott hangon.

- Hello-beló Mogyoró.

- Reed, az Istenért! Tegyél le! - csaptam nevetve a karjára, mire letett maga elé és átkarolta a nyakamat - Idióta vagy.

- Tudom, hogy én vagyok a kedvenc uncsitesód Lia - vigyorgott öntelten, de aztán elkomorodott és bizalmasra véve a figurát közelebb hajolt a fülemhez - Felix-nek el ne mondd! Szerintem még a végén féltékeny lenne.

- Az biztos - nevettem, miközben lefejtettem magamról a karját - Mi a helyzet te egyetemista?

- A szokásos. Vizsgák, csajok, bulik, csajok - sorolta az ujjain számolva, mire csak a fejemet ráztam - Most mi van?

- Mindig csak a csajok, Reed. Kezdem kételkedni abban, hogy lesz neked valaha normális kapcsolatod.

- Egy percig se aggódj emiatt Lia - karolta át megint a vállamat, miután elindultunk a szüleink irányába - A csajok imádnak. Ha úgy gondolnám, hogy szeretnék végre komoly kapcsolatot, amit közlök, nem akarok, bőven lenne rá jelentkező.

- Remélem így lesz. Ó, jaj ne - húztam el a számat, miközben tekintetem találkozott a kedvenc unokatestvérem kék szemeivel. Felix Northon a húgai, Aria és Sofie, valamint a szülei mellett ácsorgott, és egy öntelt vigyorral mért végig engem, aztán Reedet is. Sosem értettem igazán mégis mi baja lehet velünk, de már nem is akartam megtudni. Egyszerűen elég lett volna annyi is, ha békén hagy.

- Sziasztok - köszöntem egy halvány mosollyal egyszerre az egész családnak, majd kibújva Reed karjai alól odaléptem Simon bácsihoz, akinek két puszit nyomtam az arcára, majd ugyanígy tettem Maria-val is. Az olasz nő most is fantasztikusan nézett ki, mint mindig, és meleg mosollyal az arcán viszonozta a gesztusomat. Maria után Taylor volt a soros, Olivia és Hannah öccse, aki nem olyan szívesen puszilkodott. Tizenöt éves kamaszfiú volt, egyáltalán nem lepett meg a dolog. Szerintem az elmúlt egy évben nem puszilkodtam annyit, mint abban a röpke három percben, amikor mindenkit üdvözölni kellett. Ashlynt hagytam utoljára, nem is véletlenül. A fekete hajú, modell alkatú szépség szorosan magához ölelt, mint valami plüssmackót és el sem akart engedni.

- Nekem is hiányoztál Ash - nevettem fel, mire végre elengedett. Komolyan mondom, sokkal szebb volt, mint tavaly ilyenkor. Nem értettem, Ash hogy csinálja azt, hogy bármit vesz fel, bármit változtat magán, neki egyszerűen minden jól állt.

- Miért nem válaszolsz soha, amikor írok neked? - csapott egyet a karomra, felszisszenve dörzsölgetni kezdtem. Erős csaj volt.

-Aú? - jajdultam fel, ami inkább kérdésnek hangzott, aztán értetlenül néztem rá - És azért, mert én nem lógok naphosszat a neten. Amúgy meg mindig válaszolok, csak egy ici-picit később.

- Két hét az neked ici-picit van csak később? - vonta fel a szemöldökét hitetlenül, de én csak egy angyali mosolyt villantottam rá - Na jó, inkább mesélj mi a helyzet veled.

- Velem semmi. A nyár közepe van, elunom itthon az életem és tűkön ülve várom, hogy vége legyen a giminek.

- Én szerettem a gimit.

- Talán azért, mert a te gimidben te voltál az, akit mindenki csodált Ash. Itt viszont én vagyok az, akinek mindenki beszólogat - húztam el a számat.

- Még mindig nem értem, hogy miért szekálnak - nézett rám szomorúan.

- Már megszoktam - rántottam meg a vállam - Az esetek többségében nem foglalkozom velük.

- Helyes. Nem éri meg rájuk pazarolni az energiádat - bólintott elismerően. Mosolyogva néztem fel rá, mert rettentően jól esett, hogy az én pártomat fogta. Igaz, fogalma sem volt, mik történhetnek velem a suliban, de akkor is. Ash megsimította a karomat egy mosoly kíséretében, majd Jules nénihez ment, akivel azonnal hangos, csajos csevejbe kezdtek.

Az én utam ezután nem máshoz, mint Reedhez vezetett, aki vigyorogva csúszott odébb a kényelmes fonott háttámlájú kerti ülőgarnitúrán, ezzel helyet szorítva nekem közte és bátyja között. Kétszemélyes volt ez a kanapé, így a két izompacsirta szinte összenyomott. Anya a teraszon volt az összes sógornőjével, terítettek a hatalmas asztalon és ahogy innen láttam, elég jól elbeszélgettek. Olivia és Hannah a kicsi Rosie-val játszottak, Felix húgai, Aria és Sofie pedig az öcsémmel, és az ikrekkel Lanie-vel és Phoebe-vel rohangáltak az udvaron. Felix, akit ma még sikerült elkerülnöm, apa mellett álldogált egy sörrel a kezében, és éppen valamin összeröhögött az én drága apámmal. Elfintorodtam, de hát mit tudtam volna tenni? Apának az unokaöccse volt, és attól, hogy mi ketten ki nem állhattuk egymást, apa bírta Felix-et.

Nem egyszerre ettünk. Amilyen ütemben sütötte apa a nagybátyáimmal a húst, mindenki úgy ment csipegetni. Megkóstolni mindegyiket, szedni a salátákból, a zöldségekből, köretekből, meglocsolni mártással, aztán mindenki visszaült az eddigi helyére. Mindig szigorúan csak kisebb adagokban, hogy mindenki mindent meg tudjon kóstolni. Hát igen. Negyvenen amúgy sem fértünk volna el az asztalnál, bármennyire is volt hosszú. Nagyapa húga és a férje kicsit később csatlakoztak a társaságunkhoz, és mi volt hozzám az első kérdésük? Természetesen az, hogy mi a helyzet a fiúkkal. Mivel mindenki tisztában van már a továbbtanulási szándékaimmal, az a téma feledésbe merült, és ez lett a közkedveltebb.

Amit meg én kicsit sem kedvelek.

Műmosollyal az arcomon beszélgettem velük néhány percet, aztán inkább visszamentem az asztalhoz, hogy töltsek magamnak valami innivalót, és leüljek a hintaágyba egy kicsit. Egyedül.

- Csak nem kerülsz engem Amelia? - hallottam meg egy gúnyos hangot magam mögül, mire égnek emelve a tekintetemet fordultam Felix felé, aki lazán nekidőlt az egyik oszlopnak.

- Mit szeretnél? - mosolyodtam el irritáltan, ugyanis tényleg kerültem őt, és semmi kedvem nem volt jópofizni vele. Letettem az üdítőt, ami éppen a kezemben volt, rácsavartam a kupakot, és Felix felé fordultam.

- Egy évig nem láttuk egymást, és így kell üdvözölni? Hát mi rosszat tettem én ellened az életben Amelia? - tette a szívére a kezét megjátszott sértődöttséggel.

- Mintha nem tudnád - forgattam meg szemeimet - Kezdjük azzal drága Felix, hogy kiskorunk óta, folyamatosan szekálsz, holott, egyáltalán nem adtam okot rá. Vagy igen?

- Ó, ugyan. Nem kell ezen így megsértődni és hisztikirálynőt játszani. Egyszerűen ezt váltod ki az emberekből - vigyorodott el, majd elgondolkodó fejet vágott - Vannak neked egyáltalán barátaid?

- Igen, képzeld vannak - morogtam immár dühösen. Kezdett nagyon felhúzni - Na és neked vannak Felix? El tudják viselni ezt a visszataszító jellemedet?

- Engem mindenki imád Lia - vágta rá nagyképűen miközben megállás nélkül vigyorgott.

- Valóban? Kapásból tudok mondani az itt jelenlévők közül három embert aki ugyanannyira nem csípi a búrádat, mint én. És szerintem te is tudod kikről beszélek - mosolyogtam gúnyosan, félredöntött fejjel.

- Reed, Derek és Ashlyn nem igazán érdekelnek Lia. Az utálat köztük és köztem teljes mértékben kölcsönös - rántotta meg a vállát.

- Ahogy köztünk is. Éppen ezért lenne olyan fantasztikus, ha végre békén hagynál, ahogy őket is - mondtam, miközben tekintetemmel Reedet kerestem. Apa mellett állt és valamiről nagyon diskuráltak, de megérezhette, hogy őt szuggerálom mert rám emelte tekintetét és összeráncolta a szemöldökeit. Felix eközben a száját jártatta, hogy őt mennyire nem érdeklik Reedék, így fel sem tűnt neki, hogy egy perc figyelmet sem szentelek neki, ehelyett Reedet figyeltem, aki mondott apának valamit, aztán elindult felénk.

- Na mi a helyzet gyerekek? - karolta át a vállamat, amikor mellénk ért, ugyanis szerencsére értette mit akartam neki üzenni a tekintetemmel. Jöjjön ide azonnal, különben kikészülök.

- Lia hisztikirálynőt játszik, mint minden éven - forgatta meg a szemeit Felix.

- Szerintem te vagy az egyetlen Felix, aki minden évben hisztikirálynőt játszik, nem beszélve a picsogásodról - vágta rá Reed csípőből, mire felnevettem. Felix arca teljességgel eltorzult a dühtől, ami csak még röhejesebbé tette őt.

- Rohadj meg, Reed - morogta, majd hátat fordított nekünk, és csatlakozott a szüleinkhez az asztal másik végében. Hálásan néztem Reedre, amiért kimentett Felix karmai közül, majd lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit az arcára.

- Örök hálám, de most jobb, ha egy kicsit meglépek. Kezdek megőrülni - ráztam a fejem szinte már kétségbeesetten.

- Minden tiszteletem a tiéd Lia, amiért kibírtál két percnél többet ennek a csótánynak a társaságában - biccentett Reed elismerően, mire újra felnevettem és míg ő visszament a többiekhez, én elhúztam onnan a csíkot.

Meg kellett szabadulnom egy kicsit a rokonaimtól, mert úgy éreztem még egy idegesítő kérdés vagy beszólás Felix-től és felrobbanok. Senki sem foglalkozott velem, így könnyen megléptem a kertünk azon részébe, ami kerítéssel volt elválasztva a nagy, medencés, grillsütős, focikapus udvartól. Sokkal jobban szerettem ezt a kis kertet, ahol nem volt más, csak egy hatalmas fa a kerítés végében, ami a Carter portával volt szomszédos, és sok-sok virág. Tavasszal színes volt az egész, és egyszerűen gyönyörű. A szomszéd ház előző tulaja nem sokat foglalkozott a kerttel, de mióta Maddox és az anyja beköltöztek egy kis élet költözött oda és az ablakomból is sokkal szebb látvány lett.

A hatalmas, öreg fa úgy mondva közös tulajdon. A törzse olyan vastag, hogy mindkét udvarra bőven átlóg, emiatt pedig közösnek számít. Mr. Jones-t, aki előzőleg itt lakott ez nem igazán érdekelte, ahogy az udvar sem. Teljesen kipusztult miatta. De a kis tavacska, ami évekig kiszáradva állt a kert közepén most teljes pompájában tündökölt és Ava pedig még egy kis vízesést is építtetett mellé újításként. Gyönyörű volt.

Mikor felmásztam az öreg fára, mindig azt figyeltem, ahogy most is. Már nem egyszer kaptam rajta a macskámat, hogy a víz széléről éberen figyeli a halakat, aztán megpróbálja kifogni, ami után legtöbbször ő jár pórul, de a hófehér állat sehol sem volt. Sassy messzire elmenekült a Northon famíliától, ahogy legszívesebben én magam is tettem volna. Utáltam az egész hülye felhajtást.

Összerezzentem amikor kivágódott a szomszéd ház hátsó, teraszra néző üveges tolóajtaja és Maddox sétált ki rajta, mily meglepő, félmeztelenül! Van ennek a srácnak egyáltalán pólója?

Telefonált. A mobilját erősen szorongatta a fülénél, az arcából és a mozdulataiból pedig tisztán lejött, hogy majd szétveti az ideg. Minden izmát megfeszítette és habár hangosan beszélt, csak szófoszlányok jutottak el hozzám. Nem akartam hallgatózni, pláne nem lebukni, de tudtam, ha megmozdulok azonnal észrevesz.

Így nyugton maradtam.

Reménykedtem, hogy amint befejezi a telefonálást visszamegy a házba, de ehelyett a zsebébe vágta a mobilt, a másikból pedig előkapart egy doboz cigit és rágyújtott. Nem volt titok, hogy dohányzott, ez még a jobbik eset volt. Mindenki tudta, hogy legtöbbször, főleg a bulikon nem csak egyszerű cigit szívott, a többi ilyenfajta dologról nem is beszélve.

Mélyet szívott a szálból, az ég felé fordította a fejét és hosszan kifújta a füstöt. A szeme csukva volt, az arca pedig egyáltalán nem volt kemény és rideg, mint általában. El volt lágyulva és mintha érzéseket véltem volna felfedezni rajta. Egészen barátságosnak tűnt így.

De ez is olyan volt, mintha csak a képzeletem szüleménye lett volna, mert amint kinyitotta szemeit, észrevett engem a fa tetején, és visszakerült az álarca. Mert az volt. Kétségtelenül. Egy álarc.

Vonásai megkeményedtek az érzések pedig eltűntek, mintha soha nem is lettek volna ott. Pillantásából csak úgy sütött a gúny, a szánalom és az utálat, ettől pedig csak még rosszabbul éreztem magam.

- Mi van Northon? Már innen is kukkolsz? Ennyire tetszenék? - kiáltott fel nekem gúnyosan elvigyorodva közben.

- Csak szeretnéd, seggfej! - szóltam vissza mogorván, a szemeimet forgatva közben.

- Nicsak, hogy kinyílt valakinek a szája! Mikor tanultál meg beszélni?

- Hagyj békén! - köptem felé dühösen a szavakat, miközben elkezdtem lefelé mászni a fáról, hogy innen is minél hamarabb eltűnhessek. Felix után nem vágytam még egy barom beszólogatásaira.

- Ohó Nyuszi! Micsoda szavak! - nevetett fel hátravetett fejjel.

- Ne hívj Nyuszinak, a nevem Amelia! És nagyon örülnék, ha leszállnál rólam Maddox! - fortyogtam.

- Nyugi van Mia - vigyorgott.

A név hallatán zavartan rá kaptam a tekintetem, emiatt pedig megcsúszott a lábam és egy hatalmasat zakóztam a fáról. A tüdőmbe szorult a levegő, sikítani is elfelejtettem, csak a fájdalmat éreztem meg, ami a bokámba nyilallt és egyre elviselhetetlenebbé vált. Hangosan szitkozódni kezdtem, miközben a fájó területet dörzsölgettem, de Maddox szavait sajnos nagyon jól hallottam.

- Így jár az, aki nem tud fára mászni Mia. Legközelebb maradj azon a szinten, ami neked való.

Gúnyosan nevetett, amíg bement a házba én pedig megsemmisülten ücsörögtem a földön. Ez a barom örömét lelte abban, hogy én itt szenvedtem és még csak annyi tartás sem volt benne, hogy legalább megkérdezze, élek-e még. Borzasztóan fájt a bokám és biztos voltam benne, hogy valami komolyabb baja lett, emellett pedig a sírás kerülgetett, de nem a bokám miatt. Maddox Carter volt az oka.

Megkapaszkodtam a kerítésben, amivel felhúztam magam, majd összeszedve minden erőmet és kizárva egy kicsit a fájdalmat visszabicegtem a rokonaimhoz. Tekintetemmel egyfolytában Reedet kerestem, tekintve, hogy ő volt az egyetlen olyan unokatestvérem, aki amellett hogy sportoló, még normális is volt. Mikor megtaláltam ő már engem figyelt összeráncolt szemöldökkel és mikor tekintete a bokámra siklott egy kicsit kikerekedtek a szemei. Hát igen, már régen elkezdett bedagadni.

Felpattant a helyéről és elnyomakodva a testvérei mellett felém igyekezett. Mivel nem akartam, hogy a szüleim észrevegyék a kis balesetemet besántikáltam a házba, és a nappaliban a kanapé szélére huppantam.

- Mi a frászt csináltál te lány? - lépett be utánam Reed szinte azonnal, majd közelebb sétált, és leguggolva elém alaposan szemügyre vette a kétszeresére dagadt területet.

- Lezakóztam a fáról. Mondd, hogy nem ittál és el tudsz vinni a kórházba - néztem rá könyörgően, mire elhúzta a száját és megrázta a fejét.

- Csak egy fél sört, de inkább idehívom apádat.

- Mi? Ne! - szóltam rá kicsit ijedten, mire furcsán visszatekintett rám - Ez az ő nagy napjuk anyával. Nem akarom elrontani.

- Az apád sebész Lia. És valószínűleg úgyis be fog vitetni a kórházba, ha kificamodott, hiszen rögzíteni kell.

- Jó, igazad van - bólintottam beleegyezően, Reed pedig azonnal el is tűnt, pár pillanattal később pedig apával az oldalán tért vissza.

- Szép vagy kincsem - biccentett egyet, miközben szemügyre vette a bokámat.

- Köszi apu - húztam el a számat.

- Szóval leestél a fáról. Azt mégis hogy csináltad? Az egész gyerekkorodat a tetején töltötted - nézett egy kicsit értetlenül, én pedig csak megrántottam a vállam.

- Elvonták a figyelmem, és rosszul léptem. Nem nagy ügy.

- Mégis ki? - értetlenkedett Reed.

- A szomszéd idióta - forgattam meg látványosan a szemeimet, mire az unokabátyám elvigyorodott - Most mit vigyorogsz? Aú! - jajdultam fel, amikor apa mozdított egy kicsit a bokámon.

- Bocsánat - kért bocsánatot, majd tovább vizsgálgatta.

- Hm? - néztem fel Reed-re kérdőn, de ő csak tovább vigyorgott.

- A szomszéd srác elvonta a figyelmedet a mászásról. Az hogy történt?

- Úgy, hogy egy faszkalap - vágtam rá dühösen.

- Lia! - szólt rám azonnal apa, ugyanis gyűlölte, ha csúnyán beszéltem itthon.

- De ha egyszer az - tártam szét a karomat, míg apa felállt.

- Oké, úgy néz ki szépen kificamítottad. Én már nem ülhetek autóba, szóval Reed. Bevinnéd a kórházba? Odaszólok, hogy mentek, addig pedig hoznál neki valami jeges borogatást a fagyasztóból? Bármi jó, amit találsz - fordult Reed felé, aki csak bólintott.

- Látod, megmondtam - vigyorodott el diadalittasan, és el is tűnt a konyhában. Hallottam, hogy kinyitja a fagyasztót, és kirángat belőle egy csomag jeges valamit, aztán felnéztem apura, aki a telefonját nyomkodta. Reed visszatért, a fagyasztott borsót a bokámra nyomta, körbetekerte egy konyharuhával, hogy rögzítse, majd hirtelen ölbe kapott, amin muszáj voltam felnevetni.

- Tudok ám menni.

- Nem ajánlom - rázta a fejét - Nem szabad erőltetned, főleg így. Hallgass a sportolóra Lia.

- Igenis - vágtam rá visszafojtott vigyorral. Apa kinyitotta nekünk a bejárati ajtót, míg másik kezével már a füléhez is emelte a telefont. Reed letett az autó mellett, míg előhalászta a kocsikulcsot, apa pedig utánunk sietett. Unokabátyám kitárta nekem az ajtót, én pedig ügyelve arra, hogy ne nagyon mozgassam a bokámat behuppantam, míg Reed megkerülte a kocsit.

- Dr. Owens-t keressétek - hajolt be a kocsiba, mikor Reed is beült, majd rám nézett - Anyád ki fog akadni.

- Nem fog, ha addig lenyugtatod - néztem rá bociszemekkel, mire a fejét csóválva hátralépett, Reed pedig indult is. Szórakozottan rám nézett, majd vissza az útra, én pedig a szemöldökömet ráncolva figyeltem oldalról.

- Szóval mit lehet tudni az udvarlódról? - nézett rám Reed egy pimasz mosollyal az arcán.

- Azt, drága uncsikám, hogy nem létezik - mosolyodtam el negédesen, mire Reed felvonta a szemöldökét, mintha olyan sokat tudna.

- A szomszéd gyerek, Lia - világosított fel egy nagyot sóhajtva, mire én felnyögtem. Hogy én mennyire utáltam Maddox-ot!

- Az egy paraszt. Egy önimádó, egoista, nárcisztikus barom, aki három éve szívja a vérem a suliban a hülye haverjaival együtt - soroltam morogva a dolgokat, amik hirtelen eszembe jutottak Maddox Carterről, és mily meglepő! Egyik sem volt túl pozitív - Oké, talán ő nem szólogatott be annyit, mint a többi hülye, szimplán csak nem érdekelte, hogy létezem, de van egy olyan érzésem, a nyáron ezt behozza.

- Szétverjem a képét? - nézett rám teljesen komolyan, mire hangosan felnevettem.

- Az kéne még! Azt hiszem, akkor végleg vége lenne az életemnek - ráztam a fejem hevesen.

A kórházban Dr. Owens már várt minket, megvizsgált, aztán közölte, hogy tényleg megrándult a bokám, több rost is elszakadt, ami miatt érthető volt a fájdalom. Kaptam rá egy bokarögzítőt, ami négy vagy öt csodálatos hétig lesz a mindennapi társam, és mivel nem ajánlott ráállnom egyáltalán, kaptam szép kis mankókat. Dr. Owens felírt pár gyógyszert, amiket apa biztosan tud majd, engem annyira nem izgatott. Legalábbis akkor.

A kórházból kifelé még Reedet használtam a mankómnak, majd akkor is, amikor hazaértünk és segített beugrálni a házba. Anya természetesen azonnal ott termett és szépen halkan leszidott, hogy azért ne hallja az egész család, bár Felix így is, úgy is gúnyosan méregetett, amikor visszamentünk a kertbe. És természetesen később meg is talált, csak hogy még beszólhasson egyet, mielőtt tíz óra körül mindenki lelépett volna.