♡Yoongi szemszöge♡

A kezeimben forgatom a fülhallgatómat.

OhNee kihoz egy doboz sört, a kezembe nyomva. A kempingszékembe süppedve kipattintom a zárat rajta, aprót kortyolok.

-És mizu, haver? -ül le mellém, húzva egyet a saját alkoholmentesébõl. Milyen pure tumbli-gyerek.
-Semmi, megvagyok. Csak...
-Csak?
-Semmi. Jimin is jól van.
-Odafent, haha! Oké, ez morbid volt... Hogy bírok én ilyenekre gondolni? OhNee, baszki, ez egy tökr-
-Kuss, bro. Most élvezni akarom a csendet, ami körbevesz. Nem szeretném, hogy feleslegesen faszoskodjanak körülöttem a saját hülyeségeiket mondva. -intem le, mire elhallgat, mosolyogva iszik még egyet.
-Visszatért a régi, kemény Yoongi.
-Jaja, a régi, kemény, geciskedõ Yoongi. -vigyorog.

A kemény, geciskedõ Yoongi sosem bírta, ha valaki gyenge. Mindig jól hátba baszta, vagy felpofozta, hogy legalább az az egy oka legyen abbahagyni a bõgést. A régi Yoongi nem sírt, ha volt valami baja. Nem sírt, nem került elvonóra, nem kellett gyógyszereket bevennie, nem kellett lekötözni az ágyhoz, hogy a halott barátja után menjen. Nem járkált álmatlanul a kórházi folyosókon, és nem kedvelte soha se az expasijai kutyáit, akiket Yeontan-nak hívtak. Nem szenvedett, nem izgult. Nem ment el sétálni csak úgy, a semmiért. Nem jutottak eszébe dolgok, amik az exeire emlékeztették. Nem gondolt az exeire. Nem látta mindenben egy exét. Nem érintgette az ajkait a párnával, mintha az az exe ajkai lennének. Nem verte ki magának a takaró alatt. Nem tépte a száját, nem utálta magát. Nem kellett az anonim-depressziósok klubjába járnia, mert mindig volt valami elfoglaltsága. Nem nézegette naphosszat azt az egyetlen polaroid-képet, ami megmaradt a volt barátjáról, nem érezte a tapintását. Nem ment el sétálni a kutyával, nem fogadott el járókelõktõl cigarettát, mert az buszjegyre kellett. Nem verte a kezét a falba, nem szedegette le a körmeit, a kezén a bõrt. Nem akarta lekaparni az arcát. A haját végképp nem akarta kitépni, miközben zokogott. Nem volt depressziós. Nem voltak álmatlan éjszakái. Suliba járt, mint az összes rendes gyerek, megverte a nála gyengébbeket, és nem szeretett bele az alsóbb évesekbe. Nem szeretett bele a fogadott testvérébe, aki anorexiás, és nem segítette ki õt. Aztán nem került vele olyan kalandokba, amiket addig el sem tudott képzelni. Aztán nem halt meg az expasija.

Semmilyen volt az élete.

Most pedig a jelenbeli Yoongi-nak semleges az élete. Kint ül a parton a hasonlóan meleg haverjával, és sört iszik, miközben a múlton gondolkozik.

Valami puha dörgölõzik a kezemhez. Yeontan az.
-Mizu, kishaver? -kérdezem, megvakarva a fülét.
-Tesó, te tényleg kedves voltál valakihez, aki nem a haverod, és nem ember? -kérdezi röhögve OhNee.
-Nem tudsz te semmit, OhNee. Nem tudsz semmit, te kis pöcs! -teljes szívembõl kacagok.

Nem tudom, hogy ez az öröm vagy a végleges õrület jele, de nem érdekel. Eddig nem féltem attól, hogy mi lesz holnap. Mostmár remegek, ha arra gondolok, hogy le kell feküdnöm, és holnap egy új nap vár. Vacogok a hideg levegõtõl, és csakis nyitott ablaknál szívom el a cigimet. Sosem kint. Duplapulcsit hordok, a képeket, mindent, ami Jiminre emlékeztet, kidobtam és elégettem. Egyedül ezt a képet tartottam meg. Ez megérdemli.
Mert hát...
Nem az életünk végéig... csak valameddig.
Félek a holnaptól, félek a mától es a múltamtól is.

Néha azt gondolom, hogy az egész életem voltaképpen maga a félelem.

Gyomorideg. Remegés. Magány.

Szomorúság, rossz döntések és csalódások tengere.

De valamiért még mindig élek. Tudok mosolyogni, szeretni azt aki bánt, vagy elhagyott.

Tudok szeretni is, hiányolni is.

Levegőt veszek pedig minden percben fáj.

Eszek, pedig legszívesebben éhen halnék a hiányban.

Nem vágom fel az ereimet, pedig boldogan nevetnék a sajat véremet nézve.

De egyetlen egyszer élünk.

Én azt választottam, hogy ezt az egyet neked adtam.

Veled akartam.

Nem akarok meghalni.

Annyi minden szép dolog oda veszne...

Sok emlék, köztük a tied... Az a sok szép emlék. Ne..hagyom veszni. Magammal viszlek, Jimin.

Örökre velem leszel.

✄✄✄✄VÉGE✄✄✄✄

_______________________________________

hát, ide is elérkeztünk 😌😢

eleinte féltem attól, hogy milyen benyomással lesz az emberekre ez a könyv. egy szerintem elég komoly témát próbáltam beletaglalni a sztoriba, amiben én is szenvedtem, jóllehet, most is szenvedek, nemtudom.
azt tudom, hogy ez a könyv az eddigi kedvenc könyvem. ebben -90 százalékosan- benne van minden, amit én alkotni akartam.
sokszor nem jöttek a részek, az ötletek, de úgy gondolom, ez egy egész ügyes iromány.
köszönöm azoknak, akik kommentekben biztattak, különösen azoknak, akik mindig mellettem álltak.
emlékszem, egyszer abba akartam hagyni a sztorit, mert nem láttam értelmét. de akkor... jöttek ezek a csodás emberek, jöttek a kommentek, jöttek a privát üzenetek, jöttetek ti, hogy ne hagyjam abba.
segítettetek felállni, és ezt végtelenül köszönöm nektek.
és köszönöm azoknak is, akik olvasták ezt a sztorit, nagyon köszönöm nektek, és köszönöm neked is, aki itt ezt most olvassa. nélkületek most sehol nem lenne ez a könyv, nagyon szeretlek titeket, és iszonyatosan hálás vagyok nektek.
találkozunk, lehetőleg minél hamarabb, kisbabáim.
💞💞

moonloverbby 🐰💕