♡Jimin szemszöge♡

Karácsony másnapja van.

Nos, a ház teljesen üres. Yoongi elment valahova, hogy "ügyet intézzen", a "szüleink" pedig újra üzleti úton vannak.

Egy film megy a tévében, azt hiszem a Chihiro Szellemországban. Annyiszor láttam, hogy szinte már betéve tudom a szöveget, hogy ki mit mond. Ez volt a kedvenc filmem.

Bárcsak én is olyan kiszámítható lennék, mint az a film. Nem kéne azon aggódnom, hogy az emberek megértenek-e, vagy nem, és tudják, mit csinálok. Nem kéne feszengenem, nem kéne dühkitöréseket levezetnem, nem kéne õrjöngenem, nem kéne skizofrénnek lennem. Belül mardos az érzés, hogy teljesen egyedül vagyok. És én szakítottam szét magunkat Yoongi-val, ez nem kérdés. Mikor... mikor elkezdtem ütni, hogy ne szeretgessen... Fogalmam sincs, mi ütött belém. Mintha az agyam mindent megtett volna azért, hogy Yoongi békén hagyjon. A szívem eszeveszettül harcolt, hogy Yoongi be távolodjon el. De a szív nem irányít semmit. A szívemet én irányítom, az agyam minden mást. Legszívesebben kitépném az agyamat a helyérõl, és a szívemet raknám be a helyére, hogy a szívem -amit ugye én irányítok- azt tegye, amit én mondok. Amit én érzek.

Kocsirobogás hallatszódik, az ablakhoz sietek. Csalódottan látom, ahogy csak egy kocsi húz el a ház elõtt, nem Yoongi az, vagy a szüleink.

Elsétálok, újra ledõlve ágyamra. A karácsonyi égõk az ablakban vidáman csillognak, nekem viszont semennyire sincsen karácsonyi hangulatom. Senki sincs velem, mintha egyedül laknék egy hatalmas, zárva lévõ kastélyban. A szörny pedig, aki fogvatart, az az agyam. A szívem is csak reménytelenül dobog bent a bordáim mögött.

Kiülök az ablak párkányra, eltūnõdök azon, milyen lenne leesni. Milyen lenne piheként zuhanni egészen a végig, ahol már semmin nem kell aggódnom. Milyen lenne megsemmisülni, eltūnni és megkönnyebbülni. Milyen lenne többé nem élni.

Milyen lenne Yoongi nélkül élni.

Lassan lejjebb csúsztatom fenekemet, majdnem lecsúszok a párkányon, lábaim a semmibe lógnak. Vagyis nem a semmibe, hanem a rengeteg fa felé, amik arra várnak, hogy elkapjanak.

Lehunyom a szememet. Kilélegzek párat. Akarom én ezt? Van ennek értelme?

Hideg kezeim érinti az ablakkeret vasát. Szinte érzem, ahogy lüktet a szívem, levezetem a vasakba. Hallom saját szívdobogásomat, saját agyam kattogását. Még talán azt is, ahogy vérem ki akar szökni arcomból.

Csak egy kis lökés, és máris el van intézve. Csak egy aprócska mozdulat. Csak egy rossz gondolat. Még Yoongi sem fogja megtudni. Sõt, ami még jobb, nem kell majd aggódnia miattam. Tökéletes élete volt elõttem. Nem voltak kötelességei, és nem volt zavaró pasija, akire mindig vigyáznia kellett. Nem volt senki, akiért bármi is számított volna.

Visszaadom neki azt, amit õ adott nekem. Minden jót, de semmi rosszat. Soha nem kaptam tõle egy rossz szót, egy rossz mozdulatot vagy rossz emléket. Csakis a hülye fejem kreálta képek állnak be róla rossz emlékként, de tudom, hogy ezek nem igaziak.

Visszaadom a szabadságodat, Yoongi. Nem kell neked az, hogy engem pesztrálj.

Akkor már csak ezt a párkányt kéne elengedni.
Az öngyilkosság összes gondolata lefut az agyamban. Hogy kéne elengedni magamat, hogy kéne úgy lezuhanni, hogy ne fájjon. De fájni mindenképp fog. Azután viszont már nem.

És ez a jó ebben az egészben.

Lassan elengedem egyik kezemmel a párkányt, majd a másikkal. Egyenes háttal ülök az ablakban, arra várva, hogy valami képzeletbeli fuvallat meglökjön. Szívem szinte átfúrja mellkasomat, nem tudom, hogy a félelemtõl, vagy a túl sok érzelem miatt van így.

Elõre dõlök. Lenézek a fákra. Most kellene megijednem, vagy valami ilyesmi, csak egy baj van: semmiféle félelmet nem érzek. Sõt, szinte hívogat az a fajta szabadság, amit a fák rejtenek magukban.

Engedd el, Jimin. Engedd el. Engedj el mindent. Engedd el minden rossz emlékedet, minden olyan emlékedet, amit nem akarsz magaddal vinni a mennyországba. Ha már öngyilkos leszel és meghalsz, legyél öngyilkos és halj meg boldogan. Megérdemled.

Elrugaszkodok a párkánytól.

Pár percig csak magamat érzem. A levegõ nyúlóssá válik, majd zuhanásszerūen hūvössé és hideggé válik. Nem érzek semmit.

Kinyitom a szememet.

Nem zuhantam sehova.

Valaki erõsen fogja a karomat. Menta-zöld, fényes haja világít a gyenge, alig sütõ napfényben, ami az ablakomra vetül.

Visszarángat karomnál fogva, olyan erõvel, hogy az szinte már fáj, majd a falnak csap. Mielõtt még akármit tudnék mondani, hajamba túr, majd ellentmondást nem tūrõ magatartással magához húz, szorosan fogja karomat még mindig. Szétcsókolja az arcomat, az ajkaimat, a szemeimet, a hajamat, a homlokomat, mindenemet.

A fejem zsong még az elõbb történtek miatt, gerincemet csak a szentlélek tartja, hogy állni tudjak. Hagyom, hogy Yoongi magába vonjon, sõt, bele is simulok ajkaiba.

-Hogy merted ezt tenni? Hogy, töröttseggū? Megcsaplak, hogyha még egyszer ezt csinálod, te nagyon hülye! Mégis mit képzelsz, hogy arra jövök haza, hogy öngyilkos akar lenni az egyetlen szerelmem? Na még mit nem! Jól kiverem majd belõled ezeket a gondolatokat, na az majd fog fájni! -hangján a sírás tükrözõdik, ahigy fejemet mellkasához szorongatja. Csak elképzelem, ahogy kiugrok az ablakon, és nem érezhetem ezt soha többet.

Yoongi-nak igaza van.

Õ tudja, mi kell nekem. Õ az igazi számomra.