Meglehet az életem nem pont úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Azt hiszem néha nincs teljesen beleszólásunk abba, hogy hogyan alakul a sorsunk. Csak megpróbálunk veszély nélkül sodródni az árral, már amennyire ez lehetséges. Főleg, amikor a folyó vize háborog egy viharos, téli éjszakán.

Nem hűlt még le annyira az idő, ezért a víz nem tudott befagyni. Bár ritka alkalomnak számított, ha a Severn folyó bármikor is befagyott. Elég széles és gyors sodrású volt.

Nem tudom, hogy azon a napon miért mentem el oda. De azt tudom, hogy a farmerzsebembe csúsztatott kezekkel és fejemen a fejhallgatómmal néztem a vizet.
A Walkmanemből éppen Elton John: Your Song című száma szólt. Szerettem ezt a dalt. Arra emlékeztetett, hogy bármi lehetséges lehetne egy másik életben. Én is bárki lehetnék, és bárkit szabadon szerethetnék.

De nem ebben a világban. Itt már nincs többé számomra hely. Anya nélkül már nem...

Ahogy a vizet néztem, régóta először ismét Liamre gondoltam. Vajon tényleg megakarta ölni magát? Meglehet tényleg a víz végzett vele és a sodrás?

Miért tűntek el a folyónál mindig a tinédzserek?
Hogyan?
Hiszen a föld csak nem nyelhette el őket az Isten szerelmére!
Mi van, ha valami földönkívüli lény vitte el őket, aki mindig itt csapott le?
Ostobaság, igaz?

Beleszívtam a cigarettámba. Az arcom egyre jobban fázott, ahogy belekapott a hideg szellő. A mellettem jobbra lévő fenyőfára néztem. Mindenki ebbe a fába véste bele a sok marhaságot, amik éppen eszükbe jutottak. Voltak benne évszámok, monogrammok és áthúzott betűk. Figurák és motívumok. Ez a fa azért volt ennyire különleges, mert mások azzá tették. Megérintettem a kezemmel a törzsét. Liammel is erre a fára másztunk, amikor itt bandáztunk. Ez a hely mindenki titka volt, amit emiatt már nem is lehetett annyira titoknak nevezni, mások mégis így hivatkoztak rá.

Anya vajon még mindig élne, ha nem hagyom ott Emmával?

Persze nem őt hibáztattam mindezért. Bármikor előfordulhatott volna, hogy rohama van. Inkább sajnáltam a lányt, hogy mindezt miattam át kellett élnie.

Én pedig cserébe mit tettem?
Jól leüvöltöttem a fejét.
Mert egy csődtömeg voltam.
Mert képtelen voltam megvédeni anyámat a jövőtől.

Talán senkitől sem várható el, hogy ennyi mindent képes legyen megtenni. Viszont én hittem benne, hogy sikerülhet. Ám minden próbálkozásom kudarcba fulladt...

Ismét szívtam a cigarettából, amikor leállt a kazetta és újra el akartam indítani, de ekkor hangokat hallottam magam mögött.

Nem számítottam rá, hogy pont ő fog idejönni, főleg a történtek után.

Levettem a fejemről a fejhallgatót és a nyakamba akasztottam. A fiún kivételes nadrág volt és téli kabát, a fején kötött sapka. Mégis csak van, amikor fázik a kis szurkoló feneke.

━ Azt mondják, hogy aki egyszer átúszik innen a másik felére, azt istenként fogják tisztelni. – törtem meg a közénk telepedő csendet, amikor mellém állva előre meredve a folyót figyelte.

━ Brian megerőszakolt. – szólalt meg hirtelen, mire megállt a kezem félúton, ahogy a számhoz akartam emelni a cigarettát. Vártam, hogy folytassa, ezért nem szólaltam meg: - Tudom miket híresztelnek rólam... De nem igazak.

━ Mikor? – ennyit voltam képes kinyögni.

━ Tavaly a gólyák köszöntő bálján... Tudom, hogy nem szabadott volna flörtölnöm vele. Hülyeség volt az egész. – rúgott bele egy kőbe a földön, ami pattogva a folyóba gurult. – Berángatott a mosdóba. Én azt hittem, hogy ő rendes. Nem akartam gyorsan haladni... - csak néztem a fiút és hallgattam a gyónását.

Soha nem képzeltem volna, hogy pont nekem fog megnyílni, főleg azok után, ahogy egymással viselkedtünk. Aztán jött Dybell bulija... És minden a feje tetejére állt. Persze mi csak csókolóztunk. Nekem ez már alapjába véve is egyszerre sok volt, ugyanis eddig sosem csókolóztam fiúval. Tomlinson pedig faképnél hagyott utána és nem is kerestük egymást. Azt hittem ennyi volt, ám aznap ott állt velem a folyó mellett és beszélt. Beszélt arról, hogy mit élt át.

━ Miért nem jelentetted fel? – kérdeztem.
És ekkor rám nézett. A kék szemei könnyesek voltak és az a tekintet volt az, amit tudtam, hogy sosem akarok rajta látni. Olyan mérhetetlen fájdalom ült ennek a pici fiúnak a szemeiben, hogy még az én fagyos szívem is meghasadt abban a pillanatban.

━ Ki hitt volna egy kis buzinak? – kérdezett vissza, mire megráztam a fejemet.

━ Ne mondj ilyet!

━ Miért ne? Hisz az vagyok nem?! EGY KIBASZOTT BUZI! – kiáltotta el magát és összeszorítva a szemeimet vennem kellett egy mély levegőt, hogy ne teremtsem le, amiért ilyeneket mondd magáról.

━ Miért maradtál vele? – irányítottam vissza a témát.

━ Mert elhitette velem, hogy akartam. – váltott vissza az alaphangszínére. – Azt mondta, hogy szeret. Mekkora egy kibaszott idióta voltam! – rázta a fejét és ismét elhallgatott.

━ Néha csak arra vágyunk, hogy valaki ezt mondja nekünk. – szólaltam meg csendesen, aztán ránéztem. – Ettől független mindez nem a te hibád volt.

━ De, Styles! – nem tetszett, hogy a vezetéknevemen szólított, de nem szóltam érte. – Nagyon is az én hibám volt, mert hittem neki. Egészen addig, amíg meg nem csókoltál, elhittem, hogy minden, ami történt, tényleg úgy volt, ahogy én is akartam. De a csókod mindent megváltoztatott... - fúrta a szemeit ismét a szemeimbe.

━ Louis én...

Mielőtt bármit is mondhattam volna, megragadta a kabátomat és magához húzott. Az ajkai felmelegítették az én hideg, már-már megfagyott számat. Ugyanolyan jó érzés volt, mint a múltkor. Louis könnyei pedig folyamatosan csak folytak. Még akkor is, amikor szorosan átkarolva a derekát magamhoz húztam, hogy érezzem a teste melegét is.

Ám ekkor valahonnan a telefon kamerájának kattanó hangja törte meg a csendet. Louis húzódott el előbb és nem nézett a szemeimbe. Én értetlenül és kábultan pillantottam rá.
A fiú sírt én pedig nem értettem semmit.

━ A kis Styles egy nyamvadt buzeráns! – szólalt meg hirtelen egy túl ismerős hang és azt hiszem mindent megértettem abban a pillanatban, ahogy megláttam Brian és pár haverja alakját, miközben előbukkantak a bokrok mögül. Az kezeim ökölbe szorultak, a szívem pedig hevesen vert.

A Tomlinson fiú nem mert rám nézni és lehet jobban is tette, mert előfordulhatott volna az is, hogyha megteszi azzal a lendülettel hajítom a folyóba.
Brian elégedett vigyorral lökte félre és lépett elém.

━ Na, akkor most szépen elbeszélgetünk! – mondta a szemeimbe nézve és kedvem lett volna behúzni neki egy baromi nagyot, vagy akár őt is a folyó felé hajítottam volna.
De nem tettem. Tudtam, hogy nem tehetem.

━ Mit akarsz? – szűrtem ki a fogaim közül.

━ Azt, hogy csapasd ki magadat a suliból! – felelte. – Azért, amit velem műveltél elsőben.

━ Fogalmam sincs miről beszélsz. – mondtam továbbra is higgadtságot erőltetve a hangomba, de legszívesebben torkom szakadtából üvöltöttem volna a képébe.

━ Nincs? – kuncogott fel. – Hát, akkor elevenítsük fel az emlékeidet! – csettintett és két oldalról ragadtak meg. Túlerőben voltak. Nagyon is... Nem volt esélyem. Brian behúzott egyet a gyomromba, amitől összegörnyedtem volna, ha nem tartanak meg. – Na, most már emlékszel? – kérdezte.

━ Nem egészen... - feleltem rekedten. Megragadta a hajamat és orrba vágott. A fülem sípolni kezdett, de mintha tompán hallottam volna, hogy Louis a fiú nevét kiáltja és azt, hogy fejezze be.

━ Azt mondtad, hogy nem bántjátok! – kapta el a kezét. – Kérlek, Brian! Ne tedd!

━ Engedj el te mocskos kis fasszopó! – lökte el őt magától és Louis a fenyőnek esett.

Azt hiszem ez ébresztett fel a kábulatomból.
A fejemet hátra vetve orrba találtam az egyik lefogó fiút, aztán a másiknak ököllel behúztam egyet. Mire Brian kapcsolt már rávetődtem. Persze nem hagyta magát, így a földön fetrengve ütöttük egymást. Véres voltam és kibaszottul összetörtem. Hiányzott anya... vele akartam lenni. Amikor Brian engem is a fához lökött, ahol Louis feküdt, bevertem a fejemet és éreztem, hogy megrohamoznak az emlékek.

Anyával akartam lenni és apával. Ismét együtt akartam velük tévét nézni és énekelni. Hiányoztak. Nekem többé nem volt már családom. Nem tudtam kihez fordulni, ha rosszat álmodtam, vagy valami ostobaságba keveredtem. Egyedül voltam. Egyedül és magányosan. Egy fiúval az oldalamon, aki elárult...

Mondd Istenem, ha létezel miért okozol ennyi fájdalmat másoknak?
Miért teszed ezt?
Földi életünk csakis a vezeklésről szól?
Talán, ha én is követném Liam példáját, megváltást találnék a gondjaimra?

━ Hagyjuk itt őket, nem érnek ennyit! – röffentette oda Brian a haverjainak a szavakat.

Homályosan láttam, ahogy Louis mellettem feküdt vérző szájjal és ájultan. Megakartam érinteni. De aztán... minden elsötétült.