Azt hiszem egy ideig tényleg hittem Istenben. Nem fanatikus módon, csak annyira, hogy legyen mibe kapaszkodnom.
S nem is kizárólagosan azért, mert a Mama is hívő volt és régen lefekvéskor mindig imádkozott velem, miután engem is megtanított rá, hogy hogyan kell.

Ha belegondolok hányszor is veszekedtek erről az apámmal, nem igazán tudnék pontos számot mondani. A legtöbb dologban egyetértettek, ám ebben soha. Apám ugyanis annak idején egyáltalán nem akart erről hallani. Ő minden téren megtagadta a vallást.

Amikor megkérdeztem, hogy akkor ő mégis miben hisz (mivel alig nyolcéves fejjel bevettem, amikor az iskolában váltig állították, hogy mindenkinek hinnie kell valamiben), csak halványan elmosolyodva a szemeimbe nézett és azt felelte:

„Magamban, fiam. Magamban hiszek."

Talán húsz éves fejjel már értettem, hogy mire is gondolt az a régi motoros. Mindenki egy felsőbb hatalomtól várta a megváltást, de igazából a megváltást csakis önmagunk teremthettük meg. Persze egy ideig könnyű azt mondani, hogy „Isten majd megsegít" vagy „Isten útjai kifürkészhetetlenek".

Viszont kérdem én:

Hol volt az Isten, amikor apám meghalt?
Vagy alapból bárki halálakor, hol van ő?
Miért nem tesz semmit a sok rossz ellen?

Ha annyira bőségben és jóságban élnénk, nem lennének értelmetlen halálok vagy betegségek. Akkor anya sem lett volna beteg és apám még mindig élne.

Ha létezne is Isten, valószínűleg tényleg hagyná az emberiséget és a gyarlóságát magára maradni. És ami azt illeti, meg is érdemelnénk...

━ Mozogj már, Styles! – mordult rám hirtelen egy női hang. Kijózanodva a kábulatomból arrébb léptem a menzán. Kezemben a kajás tálcával lehuppantam Zayn mellé. Ismét valami okfejtésről mesélt a többieknek, amikor még mindig éreztem, hogy mennyire a gondolataimba mélyedtem. Nem is kell mondanom, hogy milyen sokszor fordult ez elő velem.

━ Minden rendben, Harry? – kérdezte kedvesen rám mosolyogva Emma. A barna haját kiengedve viselte aznap és sminket is tett fel. Furcsa volt így látni. Sosem sminkelt.

━ Harry, ha jól látom ismét egy másik univerzumban van! – horkantott fel legyintve a mellettem ülő fiú, majd folytatta a csevegést.

Az ujjaim szokatlanul zsibbadtak és csak szemöldök ráncolva néztem félre Emma feje mellett. Ekkor siklott a tekintetem rá. A kék íriszek ragyogtak, ahogy a menza hatalmas ablakain keresztül pontosan rávetődtek a napsugarak. Az arca kipirult a nevetéstől és a szokásos kék-fehér szurkolólány egyenruhát viselte. A hajában egy rózsaszín és egy fehér csatt tűrte el az előre lógó, hosszabb mogyoróbarna fürtjét. Az ujjain halvány kék lakk pihent. A szempillái túl hosszúak voltak, már-már mesterségesen nagyok. A bőre napbarnított volt, s nem olyan betegesen sápadt, mint az enyém. Szinte ragyogott, ahogy beszélt a barátaival az asztalnál. A szurkolócsapat nagy része ott volt és páran a focicsapatból is.

Ő volt az egyetlen az iskolában, aki fiú létére képes volt felvállalni magát. Mindenki imádta és soha senki nem bántotta. Még a fiúk sem...

Hogy is hívták?

Nem jutott eszembe, ám aligha lehetett fontos számomra ez az információ.

Az egyik barátnője odahajolt hozzá és miközben a szőke hajú lány rám nézett, belesúgott valamit a fiú fülébe. A fiú tekintete felém siklott. Az ajkairól eltűnt a teli vigyor és értetlenül nézett rám, hogy miért bámulom meg őt. Igazából... én sem értettem, hogy miért is bámultam.

Elkaptam róla a szemeimet, amikor ezzel egy időben Niall megérkezve összecsettintette előttem az ujjait.

━ Föld hívja, Stylest! – mondta leülve Emma mellé, ezzel kitakarva előlem a fiút.

━ Ne is erőlködj, Niall! Ma teljesen elvesztettük. – bökött oldalba a könyökével Zayn.

━ Új barátok kellenek... – jegyeztem meg sóhajtva, mire sértetten a szívéhez kapott.

━ Ez övön aluli volt! De mindegy is... Van egy jó hírem! – fordult a többiekhez. – Mivel mi ketten – mutatott magára és rám – vagyunk az iskolánk kedvenc dílerei, mi is hivatalosak vagyunk Dybell házibulijába!

Ennek a hírnek valamiért rajtam kívül mindenki örült.

━ Csak azt ne mondd, hogy nem akarsz eljönni! – nézett ismét egyből rám.

━ Dybell Johnson egy arrogáns fasz. – mondtam mintegy magyarázatként. – És nem mellesleg megakarja dugni Emmát. – tettem hozzá, mire a lány azonnal elkapva rólunk a tekintetét zavarában elvörösödött.

━ Ha ez az ára, hogy minél több drogot eladjunk... - szólalt meg nyilván csak viccelődve Zayn, de Niall egyből Emma védelmére kelt.
A fiú szabadkozni kezdett, hogy csak viccelt, ám nem igazán figyeltem oda rájuk, mert én valahol még mindig a saját elmémben jártam.

━ Szerintem nem kellene elmennünk abba a buliba. – értett egyet velem Emma.

━ Ezt most csak azért mondod, mert Harry sem akar menni! – vágott vissza sértetten Zayn.

━ Nem igaz... - válaszolta, de egyértelmű volt a hazugsága.

━ Styles, csak gondolj arra, hogy mennyit kaszálhatunk most ezzel! Dybell imádja a cuccokat, amiket árulunk. És a haverjai is.

━ A haverjai történetesen nem Brian és a bandája? – horkantottam fel, majd elkezdtem elfogyasztani az ebédemet. Sült krumpli és hús. Nem volt valami választékos az étlap, de legalább finoman megsütötték.

━ Az most mellékes. – rázta a fejét.

Bár, egyébként is be kellett hajtanom még ezt-azt Adamen. Az egyetlen pozitívuma, hogy aznap a tanúja voltam annak a beszélgetésnek, hogy tudtam mivel zsarolni. Nyilván nem örökre, de addig, amíg a Redbrook gimibe jártunk egyértelműen tartott attól, hogy kikotyogom a kis féltve őrzött titkát.

━ Legyen! – egyeztem bele, de nem örültem neki. Volt egy rossz előérzetem. Nem véletlenül nem jártam házibulikba. És az most mellékes, hogy egyébként sosem hívtak meg. Igazából én nem akartam, hogy meghívjanak.

Niall és Emma mögött hirtelen hangos nevetésre lettünk figyelmesek. A szurkoló fiú már az egyik játékos ölében ült és vigyorogva nevetett.

━ Csodálom, hogy ennyire kedvelik. – jegyezte meg Zayn.

━ Egyébként tényleg nagyon kedves. – védte meg Emma. – Együtt járok vele biológiára. Mindig segítőkész.

━ Inkább csak egy cicababa. – húzta el a száját Niall.

━ De annak elég jó! – cukkolta Zayn.

A fiú, akinek az ölében ült, az asztal alatt megfogta a fedetlen combját. Szurkoló fiú létére nem nadrágot, hanem szoknyát viselt, akárcsak a lányok. S bár a szoknya alatt volt még egy aláöltöző rövidnadrág is, a szoknya tényleg elég rövid volt és sokat mutatott a formás lábaiból. A focista fiú keze becsúszott az anyag alá, mire ő azonnal reagálva eltolta magától a kezét és bár nevetett, a szemeimben mégis megvillant valamit.

Ezt persze rajtam kívül senki sem vette észre. Többnyire csak én figyeltem a mások számára jelentéktelen vagy alig észrevehető dolgokra.
Mindenki nézett, de senki sem látott.

━ Azt hallottam, hogy kikerült róla egy videó még elsőben, hogy kiverte valakinek. – kapott be Zayn egy sültkrumplit.

━ Szerintem kamu. – nézett rá rosszallóan Niall.

━ Olyan kedves! Biztos, hogy nem csinált ilyet... - védte meg Emma is.

━Majd találkozunk! – szólaltam meg és amilyen gyorsan tudtam, felkeltem. Kidobva a maradék ételemet otthagytam a menzát.

✧        ✧       ✧

„Apád néha heves tud lenni, de jó ember. Tudod, Harry drágám, mindig, ha rád nézek, őt látom benned. Inkább ütöttél rá, mint rám!"

Kivettem a cigarettát a számból, majd kifújtam a füstöt. Az udvaron álltam, az iskola épülete mellett, ahol a boltozatok egy kis tetőrészt adtak, így nem áztam bőrig a szakadó esőben.

A levegő lehűlt és hideg december elsejénk volt. Mindig is gyűlöltem a telet.

Az égre pillantva nem láttam a Napot, mert a szürke felhők eltakarták. Nem tudom miért jutottak eszembe anyám szavai apámról mindig, amikor esett. Talán azért, mert ő imádta az esőt. Az apám különös ember volt. Általában azt szerette, amit az emberek túlnyomó többsége gyűlölt. Akkor kelt, amikor mások feküdtek és a saját szabályai szerint élt.

━ Csatlakozhatok? – szólított meg valaki. Oldalra pillantva vettem jobban szemügyre az érkező lányt. Alig lehetett több tizenötnél. Halványbarna fürtjei a válláig értek. A szemei az óceán legkellemesebb árnyalatára emlékeztettek. Valamiért túl ismerősnek tűnt a lány, de fogalmam sem volt, hogy honnan.

━ Nem káros szokás ez egy lánynak? – kérdeztem, amikor előhúzott és a szájába tett egy szál cigarettát.

━ Nincs tüzed? – váltott fesztelenül témát.

Mivel én nem voltam senki, hogy ítélkezzek egyébként bárki felett is, kivettem az öngyújtómat és a másik kezem takarásában a lány szájában lévő cigarettához emeltem a lángot. Mosolyogva fújta ki a füstöt, miután szívott egyet a szálból.

━ Nem vagy te túl idős, hogy ide járj? – érdeklődte kíváncsian. Felhorkantva szívtam még egyet a cigimből.

━ Nem vagy te túl fiatal, hogy cigit szívj? – kontráztam vissza.

━ Jogos. – mondta belegyezően. – Phoebe vagyok egyébként. – mutatkozott be, bár nem nyújtott kezet.

━ Aki elsős. – állapítottam meg.

━ Aki elsős. – sóhajtott fel és nem cáfolta az állításomat. - Ismerőnek tűnsz. – fürkészett tovább a cigarettájával a szájában.

━ Hidd el, jobb, ha nem vagyok az. – ráztam a fejemet, majd összetapostam a leégett szálat és kifújtam az utolsó füstfelhőt, amit a tüdőmben rekedt. – Örvendtem, Phoebe az elsős. – léptem el mellette, de azonnal utánam szólt.

━ Te nem Harry vagy? – kérdezte. – Harry Styles, a suli legjobb dílere.

Először úgy voltam vele, hogy „Ne szólj vissza semmit, csak menj tovább!" De aztán... Nem is kellett válaszolnom, mert meghallottunk egy hangot az ajtóból, ahova alapból is indultam. Az ajtóban a fiú állt. Libabőrös lábbal és az egyik focicsapat tag kék pulóverével a testén.
A tekintetem végig vándorolt rajta.
Vékony volt. A csípőjét és a derekát még a lányok is megirigyelték volna. Összekulcsolta maga előtt a kezeit és amikor az arcához ért a tekintetem tartózkodást és haragot láttam benne. De nem engem nézett, hanem a lányt. Én mintha ott sem lettem volna.

━ Phoebe! – szólalt meg. A hangja vékonyabb volt, mint a legtöbb fiúnak, de meglehet csak azért, mert még nem mutált.

Emma szavai jártak a fejemben, ahogy elnéztem ezt a jelenetet: Egyébként tényleg nagyon kedves.

Aha... Abban a pillanatban valamiért mégsem ez látszott. Sokkal inkább az, hogy megakarja tépni a lányt. Aztán leesett, hogy Phoebe miért is volt annyira ismerős. Csak rájuk kellett nézni!

━ Anya a parkolóban vár minket! – folytatta végül a fiú. – És örülnék neki, ha nem szívnád azt az undormányt... – fintorgott. – Nem szeretném, hogy megint ezen veszekedjetek vele!

━ Azért, mert te szendeszűz életet akarsz élni, nekem még nem kell! – vágott vissza a lány mérgesen, majd elnyomta a csikket. Csak pár év lehetett köztük, talán kettő-három, de a hasonlóság látszott. Phoebe mosolyogva nézett rám és amikor ellépett mellettem, rám kacsintva a kezembe nyomott egy cetlit. – Ajánlom, hogy írj! – mondta, majd ellépve a bátyja mellett, eltűnt az épületben.

A kezemben lévő cetlire néztem, amin egy telefonszám szerepelt és a lány neve:
Phoebe Tomlinson.

━ Ne merj neki írni! – szólalt meg a fiú hangja ismét, s ezzel együtt visszarántott engem a való világba.

Szemöldök ráncolva néztem, ahogy szinte már el is tűnt a szemeim elől a Tomlinson fiú. Mintha soha nem is szólt volna hozzám. És meglehet, hogy talán tényleg így is volt.