MEGBÍZÁS
────────── ✦ ──────────

Termetes alakja lágyan ringatózott a nyeregeben, míg gyönyörű lova szép lassan haladt előre az erdő rengetegében. Hajnalfelé járhatott az idő. Az erdő állatai még csak akkor kezdtek ébredezni éjszakai álmukból.
Azonban mindeközben a vajákunk hű társa, már lantjának feszes húrjait szabdalta vékony ujjaival.

Kellemes - a vaják számára mégis inkább, idegesítő - hangja a levegőbe suhant. A nóta melyet ajkai már sokadjára koptattak, még mindig megunhatatlan volt számára. Szinte már szállóigeként terjedt el a kontinens minden egyes pontján.

─ Kökörcsin... Megtennéd, hogy legalább még hajnalok hajnalán megkímélsz ettől? - mondta mély hangján a férfi, miközben élesen szívta be a levegőt.

─ Ugyan drága vajákom, ez még mindig átírást igényel! - válaszolt a díszes ruhákba bugyolált sétáló fél vigyorogva, mit sem törődve a sértő megjegyzéssel.

─ Századszorra sem lesz jobb. - morogta orra alatt a férfi, kinek hófehér hajába néhol bele-belekapott a reggel hűvös szele.

Nem volt idős, sőt egyáltalán nem is nézett ki annak a halandók szerint. Haja viszont ettől függetlenül teljesen fehér volt. Testén, a köpenye alatt a nyakánál és a karjánál átkötött - az évek alatt már szakadtá vált -, bőrzekét viselt. Hátán egy erős szíjon két kard függött. Az egyik egy acélpenge volt, mellyel az egyszerű halandók ellen harcolt, ha az élet úgy kívánta, s a másik egy ezüst hosszabb pengéjű pallos volt, melyet a mágikus bestiákkal szemben használt, mikor vadászaton volt.

─ Nem tudod te, hogy mi is kell igazán az embereknek, Geralt! - rázta a fejét a bárd. - Én a jókedvet hozom, te pedig a véres történeteket. Ezért is jövünk ki ilyen jól!

A vaják nem válaszolt, csak egy hümmögő hangot keltett. Szemei olyanok voltak, akár a citrin.* Látása a macskáénál is élesebb volt, s szaglása sem csalt soha. Mégis volt valami ebben a férfiban, ami kissé kitűnhetett azoknak, akik jól ismerték a céhét.

Voltak emberek a kontinensen, akik szertették a vajákokat, de a legtöbben megvetették őket, vagy annyira tartottak tőlük, hogy inkább figyelmen kívül hagyták a jelenlétüket.

Ríviai Geralt sok csatát és vérfürdőt megélt már, de egyik sem volt olyan különös, mint az aznapi megbízása. Szörnyvadász révén, már mindent látott és semmitől sem félt. Legalábbis, ha netán mégis, nagyon ügyesen titkolta, s a sebezhetetlen páncélját mindig fent sikerült hagynia.

─ Pontosan miért is megyünk mi a Kék-hegységbe? - pillantott fel a lovon ülő férfira a bárd.

─ Ott voltál Kökörcsin, hallottad. - felelte nagyon csöndesen a vaják.

─ Ez idáig teljesen rendben van, viszont még mindig nem teljesen tiszta, hogy a Gwendeithi király fivére, miért is akarja megöletni a saját unokahúgát?

─ Mert ő már nem ember. Csak a királynak nem volt szíve végezni vele.

─ És mily szerencse, hogy mi éppen a szomszédban jártunk! - bólintott egyet a bárd.

Geralt nem válaszolt, csak szorosabbra fogta Keszeg gyeplőjét, és finoman kettőt rúgott a sarkával a ló oldalába, az rögtön ügetni is kezdett előre.

─ Remélem, hogy most csak szórakozol velem! - kiáltott utána a zenész, majd fürgén megszaporázta lépteit.

A vaják már rég az erdő szélén fékezte le a lovát, hogy jobban szemügyre vegye az előtte elterülő hegységrendszert. Útközben lihegve Kökörcsin is megérkezett. Kezeit térdeire rakva fújta ki magát.

─ Jó formában akarsz tartani, az egyszer biztos! - felelte még mindig kissé lihegve, miközben felegyenesedett. Geralt nem felelt, szemeivel még mindig a hosszasan elterülő hegyet pásztázta. - Na és most? - nézett fel a lantos a vajákra.

─ A lány a legelső hegy mögötti vártoronyban van bezárva. - mondta nagyon komor hangon a férfi, majd megindítva a lovát, elkezdett egy - viszonylag - egyenes lefelé vezető utat keresni.

─ Most azonnal oda is megyünk? - kérdezte kissé aggódva Kökörcsin, és a vállán pihenő lantszíját fogdosta.

─ Te nem jössz velem. Lent maradsz a hegy lábánál meghúzódó faluban Keszeggel! - tudatta egyszerűen a tervet a vaják. Kökörcsin nagyot nyelve követte őt.

─ És ki ír nótát majd az egyik legnagyobb hőstettedről? - kérdezett kontrázva Geralt akaratával szemben.

─ Halottan kötve hiszem, hogy a többiről tudnál írni! - felelte kurtán a másik fél.

─ Ha-halottan? - ismételte el a bárd a vaják szavait.

─ A lány jobb esetben valami enyhébb szörny, ha nem egy striga. És ha még ez nem lenne elég, egy - már - kifejlett sárkány őrzi őt.

─ Ugyan Geralt, sárkányok nem is léteznek! - rázta a fejét a bárd, miközben ujjaival még mindig a lantszárát szorította.

─ Ne becsüld alá a természetet, Kökörcsin!

A vaják lován ülve haladt tovább, míg hű barátja azon töprengett, hogy most milyen nagy ostobaságba keverték ismét magukat.
Az egyszer biztos, hogy Geralt mellett nem volt unalmas élete, ám veszélyes annál inkább. Olyan halálközeli élményekben volt a férfi mellett része, amikről aztán jó sok nóta is született, mellyel folyamatosan megajándékozta a vajákját. Természetesen Geralt nagy örömére, Kökörcsin csak akkor hallgatott el, ha éppen aludt, vagy egy nőt hajkurászott, aki éppen elcsábította a fejét.

Túl sok jóban nem volt része a fehér hajúnak, hisz rengetegen ellenségesek voltak vele a fajtája miatt. Mindenki úgy hitte, hogy érzéketlen gyilkosok, és nem képesek emberként élni. Lehet ez egyeseknél így volt, s talán Geralt sem mutatott túl sokat abból, hogy bármilyen érzékeny oldala is lenne, de a szíve mélyén ő ugyancsak, egy jó lélek volt. De ezt persze nagyon ügyesen titkolta.

─ Eléggé lomha egy falu, mit ne mondja! - Kökörcsin arcán egy hervasztó grimasz ült, ahogy a hegy lábánál húzódó falu elejébe értek. Az erdős rész végétől terült el egy kisebb sík területen. Nem volt túl nagy, s elég zsúfolt is volt. Csak pár lábnyi terület volt a viskók között. Pár ember kivételével, szinte teljesen kihalt volt. Az emberek akik végigmérték a vajákot, mind undorodó arccal kémlelték őt. Az egyik Kökörcsin mellé is köpött, mikor elmentek mellette. - Lehet mégis jobb lenne veled tartanom... Itt előbb végeznek velem, mint az a sárkány ott fent.

─ Ne légy nevetséges Kökörcsin. Ha a dalaiddal szórakoztatod őket, békén fognak hagyni! - rázta a fejét Geralt.

─ Köszönöm! - felelte felderülve a férfi, viszont amint meglátta Geralt arcán a halvány mosolyt, azonnal elkomorodott. - Te aljas vaják! - csapott kezével Geralt lábára, aki csak nagyon csúnyán nézett vissza rá. - Inkább hálásnak kéne lenned, hogy hírnevet adok neked!

─ Inkább átok vagy, mint áldás! - szált le a vaják a lováról, majd a kis falu egyetlen fogadójába készült bemenni. A kantárt Kökörcsin kezébe nyomta, aki csak ismét méltatlankodni kezdett.

─ Mindig ezt csinálja! - panaszkodott Keszegnek a kint álló férfi. - Jaj, sorstársam! Mondd, te, hogy bírsz elviselni egy ilyen zsémbes öregembert a hátadon?

─ Ne zaklasd Keszeget! - jött ki a fogadóból a fehér hajú, majd elvette tőle a lovát, és hátra vezette a kis istállóba, ami a fogadó mögött volt.

─ Na és mi a terv? Csak úgy neki vágunk? - kérdezte Kökörcsin, amikor Geralt visszatért.

─ Ha most elindulok, sötétedéskor odaérek.

─ Mi az, hogy odaérsz? Én is megyek veled! - jelentette ki Kökörcsin.

─ Ha megölnek, az már a te bajod. - mondta Geralt egyszerűen, majd elindult a hegy felé vezető úton. Kökörcsin egy kis vonakodás után végül követte őt.

A feladat, melyet a vajákra bízott a Gwendeithi király öccse, nagyon egyszerű volt:
Meg kellett ölnie a király lányát, akit még kiskorában elátkoztak. S mivel a Gwendeithi királynak nem volt szíve megöletni őt, ezért a Kék hegylánc legelső hegycsúcsa mögé záratta egy toronyba, melyet egy tűzokádó vörös sárkány őrzött. S minden jel arra mutatott, hogy addigra már egy fejlett példánnyá cseperedett, mire hőseinkre bízták eme "nemes" feladatot.

─ Honnan volt sárkányuk egyáltalán? Már ha tényleg létezik persze! - hitetlenkedett tovább a bárd.

─ A király öccse azt mondta, hogy az udvari mágusuknak volt régen egy sárkánytojása. Még a hercegnő születése előttről. Valószínűleg pár kincsvadásszal rendelkezhetett, és ők pedig jó pénzért eladták neki annak idején.

─ És mégis, hogy vitték el oda? Vagyis, hogy maradt ott, hogy őrizze azt a szörnyet, akit most te meg akarsz ölni?

─ Mágus, Kökörcsin. Megoldotta. - Nézett féloldalasan a zenészre a vaják, mintha ez ennyire egyértelmű lett volna.

─ Ez hihetetlen! - rázta a fejét a bárd. - Mit fogsz tenni a sárkánnyal? Megölöd? - kérdezősködött tovább.

─ Azt bízd csak rám. - felelte egyszerűen a férfi, miközben lábaival gyorsan szelte át az ösvényt.

─ Mióta gyalogolhatunk már? - panaszkodott Kökörcsin.

─ Ott kellett volna hagyjalak. - vett mély levegőt a vaják.

Túl sok ideje sétáltak már, és még mindig nem találtak rá arra, amit kerestek. Kökörcsin pedig, elviselhetetlen társaságnak bizonyult.

─ Egyáltalán igaz ez a mese? Vagy lehet csak a halálba küldenek minket? - tette fel a kérdést a bárd, inkább magának, mint a barátjának.

─ Mindjárt kiderül. - felelte Geralt, s ahogy előbújtak a sziklák mögül, megpillantották a magányosan álló kőtornyot, amit egy lávafolyó vett körül. Geralt azonnal lehasalt az egyik sziklára, hogy jobban szemügyre vegye a helyet. Kökörcsin is így tett.

A torony a hegy egy kisebb mélyedésében volt elhelyezve. Körülötte vöröses sziklák terültek el, amíg csak a szem ellátott onnan. A láva forrón bugyborékolt a vájatokban, ezzel melegítve a köveket. Amíg a terepet kémlelték, egy hatalmas moraj zajlott fel nem messze a toronytól. Olyan volt akár több ezer ló dörömbölése. Mint a hatalmas villámcsapások, melyek a nagy viharok idején, a fellegekből csaptak le a kontinensre.
Geralt pontosan tudta, hogy ez minek is a hangja: Egy olyan bestiáé ami ellen nincs fegyver.

─ Az istenek segítsenek minket! - nyelt egy nagyot Kökörcsin, s szemei kikerekedtek.

Lehet jobban jártam volna mégis csak odalent. - gondolta magában.

─ Ők már nem segítenek meg. Ezt nekünk kell elintéznünk! - kelt fel a vaják, s ekkor mindketten megpillantották a hatalmas vörös sárkányt, aki éppen a fejük felett szált el, egy pillanattal később...

────────────────────
*citrin: A kvarc ásvány sárga színű, drágakőként használt változata.