"Te az én páciensem vagy senkinek nem foglak átengedni értve vagyok?"- Ha csak eszembe jut ahogy ezt mondja nekem akaratlanul is egy levakarhatatlan mosoly húzódik ajkaimra.
Nem tudom miért tesznek ennyire boldoggá szavai, egyszerűen csak boldog vagyok és biztonságban érzem magam tudva, hogy itt van. Azóta mosolygok mint valami idióta, hogy elment segíteni a főorvosnak de ezt az örömöt most senki nem veheti el tőlem, mégha ő nincs is most itt.
Még sose láttam senkit ilyen keményen dolgozni mint őt.

Habár még csak rezindens sokszor marad tovább és segít másoknak akkor is ha nem kötelessége. Főz rám, és ebédel, beszélget velem pedig egyáltalán nem feladata, hogy ennyit törődjön egy beteggel mégis megteszi, mert ilyen ember ő. Jimin törődő és kedves mindenkivel bármi jellegű előítélet vagy szánalom nélkül szimplán önzetlenségből.
Semmit nem vár érte. Ő tényleg egy olyan valaki aki kitűnik a többi szürke ember között. Lehet pont ezért szúrtam ki őt aznap a sok járókelő között is. Valahogy vonzotta a tekintetem már az első pillanattól fogva... A fonál legendáját idézi fel bennem...

Anya kiskoromban sokszor mesélt nekem estimeséket a végzet vörösfonaláról. A mese szerint minden ember életében megtörténik egy végzetes találkozás azzal aki a vörösfonál másik végét tartja. Ez a fonál habár emberi szemmel láthatatlan bármilyen távol legyenek is egymástól összeköti őket, ez a kötelék a sors álltal elrendeltetett és megszakíthatattlan.

De mi Jimin tulajdonképpen most a számomra?

Ha egy szóban kéne jellemeznem őt számomra a Naplemente lenne. Minden alkalommal megmutatja nekem új színeit és mindig visszatér hozzám akár csak a nap. Mindig felkel melegséggel és fénnyel elárasztva mindent. 

Gondolatmenetem az ablakomon beszűrődő nevetés zavarja meg mire a hang irányába fordulok. A kórház kertje felől lehetett hallani. Sok beteg szokott kiülni beszélgetni vagy friss levegőt szívni de én nem szoktam elhagyni ezt a szobát. Nem tudom miért, talán egy részem még ha vágyik is rá félve tartja inkább másoktól a távolságot. Pedig mindig is szerettem volna barátokat szerezni de sose volt rá lehetőségem az évek alatt.
Nem voltak osztálytársaim vagy ismerőseim akikkel barátkozhattam volna a bátyám volt az egyetlen aki valamelyest a barátom volt, és mai napig a legjobb. Nála jobb bátyust és barátot el se tudnék képzelni boldoggá tesz, hogy van nekem mégis...

Egy részem mindig is vágyott rájuk. Barátokra akikkel plázába járhatok mint a többi fiatal, akikkel közösen élhetünk át kalandokat és akikben megbízhatok. 
Amikor erre gondolok mindig bűntudat fog el amiért egy ilyen támogató család mellett továbbra is ilyen mohó vagyok, de nem tudom eltörölni ezt a vágyakozást magamból.

Családról szólva már rég nem láttam őket.

A bátyám hazajött Busanból de a szüleim még mindig a nagyit ápolják. Az utóbbi időben egyre gyakrabban betegeskedik így most, hogy megint ágynak esett elkél a segítség. Hiányoznak de mindennap beszélek velük telefonon és nekik most a nagyi mellet van a helyük. Bár én is mellette lehetnék és legalább valamilyen formában a segítségére lehetnék.

Jimin POV.

- Szabad!- hallatszik bentről én pedig belépek.- Dr.Park... Mit tehetek önért?

- Egy engedélyt kérő nyilatkozatot szeretnék kérni.- mondom mire félre teszi az iratokat amiket eddig olvasott és fejével intett hogy üljek le.

- Mihez kell az engedély?

- Szeretném megkezdeni a kemoterápiát Min Seunghee ügyében ha ő és a családja engedélyezi.

- Értem. Maga szerint van értelme belekezdeni a terápiába a betegség ezen pontján? Győzzön meg miért kéne engedélyeznem.

- Mert nem adhatjuk fel harc nélkül. Egy betegemről se fogok lemondani, még ha a legtöbben már reménytelennek is gondolják. Mindent megfogok tenni, hogy megmentsem. Hiszen ezért kaptam őt, hogy meggyógyítsam nem igaz?

- A szülők egészen eddig nem engedélyezték a kezelést miért gondolja, hogy most meggondolják magukat?

- Mindenképp megfogom győzni őket! Nincs veszteni valónk viszont ha elveszítjük nem akarok arra gondolni hogy megmenthettem volna mégse tettem. Tudom reménytelennek tűnik a helyzet és nagyon kevés rá az esély, hogy a kemoterápia ezen a ponton változtasson valamin... Én is nagyon jól tudom. De megszeretném próbálni.

- Rendben, tegyünk egy próbát.

- Tessék?

- Ha sikerül meggyőzni a szüleit engedélyezem a terápiát.

- Köszönöm Dr.Kim!- hajolok meg majd elhagyom az irodát.

Rögtön a lány szobája felé veszem az irányt de befordulva a folyosón egy váratlan betegbe ütközöm. Éppen, hogy sikerül még elkapnom mielőtt elesne az infúziós álványával együtt.

- Bocsánat jól van?- állítom talpra mikor azonban meglátom ki is az értetlenül nézek rá.- Minari? Mit keresel kint a szobádban kéne lenned. Ha anyukád meglátja, hogy nem vagy ott pánikba fog esni.

- Tudom de annyira unatkozom, csak sétálni szerettem volna egy kicsit.- húzza a száját én pedig sóhajtva ingatom fejem. Tudom, hogy a gyerekeknek több a mozgásigényük de azt gondolná az ember, hogy legalább betegen nyugton maradnak.

- Tudom, hogy unalmas de akkor se mászkálhatsz fel alá csak úgy felügyelet nélkül.

- Akkor majd te velem jössz.- jelenti ki majd mielőtt bármit is válaszolhatnék a kijárat felé indul.

- A gyerekekkel csak a baj van.- ingatom a fejem majd a kislány után indulok.

Követtem egészen a kertig ahol leültünk a padra, nem szóltam semmit csak beszívtam a friss levegőt. Jó volt egy kis csend és nyugalom a kórházi pörgés közepette de sajnos nem tartott sokáig.

- Dr.Park mondd miért piros a hajad?

- Mert nekem ez tetszik.

- De miért?

- Mert tetszik és kész.

- De a szüleid megengedték?

- Felnőtt vagyok nem kell engedélyt kérnem tőlük.

- Megfoghatom?- közeledik hozzám kezeivel míg én hátrálok.

- Mi? Ne, ne piszkáld.

- Naaaa.- próbálkozik de én mindig elhajolok előle az utolsó pillanatban.

- Minari ez illetlens- kezdek bele de elhallgatok meglátva a korábbi szőke férfit belépni a kórház kapuin. Biztos Seungheehez jött ... végülis mondta, hogy még visszajön de elég sietősnek tűnt. Biztos nagyon jól meglehetnek ha ennyire rohan hozzá....

- Woáááh, de puhaaa.- hallom hátam mögül mire feleszmélek megérezve a kezeket hajamban.

- Minari, mit mondtam ne piszkáld a hajam.

- De olyan puha, légyszii.- néz rám boci szemekkel.

- Már így is eléggé összekócoltál, szerintem eleget levegőztél megyünk vissza a szobádba.

- Ne már.

- De már. Na gyere.- segítem fel majd vissza kísérem a kórtermébe.- Szerencséd, hogy anyukád nincs itt különben nagy bajban lennénk. Ne mászkálj egyedül értve vagyok?

- Igen, Dr.Park.- sóhajt mire elmosolyodva a hajába túrok.- Hé.

- Ha neked szabad nekem is.- nevetek majd magára hagyom a kislányt.

Most, hogy ő a helyén van mehetek az eredeti uticélom felé. Beakartam menni de az ajtóban megtorpantam.

Mivan ha még itt van a barátja?

Nem kéne rájuk nyitnom mégis csak kettesben vannak... Chh a barátja... Én meg az orvosa vagyok! Igen, akkor megyek be amikor csak akarok!- gondolom magamban, majd egy mélylevegőt véve benyitok, de rögtön meg is bánom mikor meglátom őket. Érkezésemre Seunghee felkapja fejét de továbbra se hátrál ki a fiú karjai közül ami valahol rosszul esik. Legalább az én jelenlétemben elengedhetné.

- Jónapot, szóval maga lenne Seunghee orvosa.- fordult felém a férfi kezét nyújtva.

- Dr.Park Jimin vagyok.- rázunk kezet.

- Örvendek én- telefonja csörgése félbeszakítja mire elnézést kérve kimegy a folyosóra, én pedig a lányhoz fordulok. Egyáltalán nem zavart, hogy eltűnt a képből sőt.

- Minden rendben? Sápadtnak tűnsz.- fogom kezeim közé arcát gyanakvóan vizsgálgatva azt.

- Csak családi ügyek.

- Mi történt?

- Nem akarlak a magánéletemmel terhelni.

- Ha magadba tartod rosszabb lesz. Mondd el, hátha tudok segíteni.

- Meghalt a nagymamám.- suttogja maga elé mire legszívesebben behúznék egyet magamnak amiért erőltettem a témát.

- Részvétem... Jól vagy?- kérdezem de rögtön meg is bánom. Már, hogy lenne jól? Egy idióta vagy Jimin.

- Igen, viszont anyáék csak azután jönnek haza, hogy a temetést elintézték.

- Most ne foglalkozz ezzel...Milyen ember volt a nagymamád?

- Fasztasztikus. Mikor még vele éltünk emlékszem minden este mesélt nekem legendákról, vagy éppen a gyerekkoráról. Miután Seoulba jöttünk is mindig meglátogatott de ahogy egyre gyengébb lett már nem tudott eljönni. Idejét se tudom mikor láttam utoljára, mégis tisztán emlékszem az arcára és a hangjára. Reméltem, hogy láthatom mégegyszer...

- Seunghee...

- De semmi baj, jól vagyok tényleg. Hiszen nem sokára követem a nagyit, láthatom hamarosan őt is és nagypapát is.- mosolyodik el azonban az arcán legördülő könnycsepp elárulja őt.- Én... nem tudom miért sírok... Ez csak...- törli le de én csuklójára fogva magamhoz rántom. Tettemre összerezzen de nem ellenkezik, nem lök el magától.

- Nem kell mindig boldognak mutatnod magad. Lehetsz szomorú, csalódott vagy akár mérges is. Ha sírnod kell sírj....- suttogom fülébe mire érzem ahogy apró kezei átölelnek. Meghallva halk zokogását egy részem fellélegzik mégis majd megszakad a szívem a karomban tartott lányért.
Ezért mosolyog mindig még akkor is mikor meghallotta a végső diagnózisát. Nem akarta, hogy a családja egy percre is aggódjon érte vagy, hogy bárki is sajnálja. Legbelül ő is sírni akart, üvölteni... De senki nem hallotta meg a mosolya mögötti segélykérést.

Mióta tarthatja vissza ezt a temérdek fájdalmat?

- Sajnálom, de egy ideig még nem mehetsz utána. Megfoglak gyógyítani ha beledöglök is szóval fel ne merd adni megértetted?- suttogom mire még inkább zihálni kezd vállamon.- Neked még dolgod van itt, hiszen még annyi mindent meg akarsz tenni. Ha feladod ki fogja kikérni az összes ízt a fagyizóban?- mosolyodok el mire finoman eltol magától.

- Ezt meg h-honnan?

- Megtaláltam a listád és minden pontját valóra fogom váltani szóval addig nem mehetsz sehova világos?

- Jimin...- szipogott majd vissza dőlt karjaim közé. 

Megfogom menteni.

By; KimChae_Young