Az erdő szinte végtelennek tűnt. Yumira talán már megmondani sem tudta, hol vannak. De a shogun-határt még biztosan nem lépték át. Vagy talán igen? Nem, az lehetetlen, nem jöhettek még annyit. De az apja tartományát már egészen biztosan elhagyták, de lehet, hogy nem. Ilyen kis semmiségeken gondolkodva, majdnem elnyomta az álom.
   Már vagy 2 hete, szinte szüntelenül haladtak a sűrű rengetegben. Ishizou alig szólt hozzá, és természetesen ő sem kezdeményezett beszélgetést. Ha jól tippelte, már a Yasuyama-hegységen túl járnak. Az út mostanra csak enyhén lejtett, ami tökéletesen jelezte a lánynak, hogy nincs sok a Kitagara-síkságig. A hely a roppant tiszta vizű patakjairól volt híres. A víz ami a mellette elterülő hegységből eredt, a lefele vezető út során kitisztult a kövek között, s az alföldre érve folyóvá duzzadt. Az emberek ezt a területet tartották Yaminokuni legnagyobb ajándékának, a síkságot, mely közel 9 millió négyzetkilométeren terült el. A Kaiwa is itt duzzadt fel hatalmas
   A bérgyilkosra pillantott. Az úgy tűnt, teljesen figyelmen kívül hagyja, talán ő is elmélyült. Ekkor hatalmasat korgott a hasa. Ishizou hátrakapta a fejét, majd beletörődött arckifejezéssel megpihent egy fán.
   - Éhes vagy?
   - Ennyire nem egyértelmű? - válaszolt egy kérdéssel a lány. A fiú csak sóhajtott. - Miért, nincs már nálad étel?
   - De, van még egy kevés. Viszont oszd be. Még egy jó pár mérföld hátra van addig, míg újra ételhez jutunk. 
   - De neked nem kell?
   - Nem. Én már megettem a saját részemet.
   Belenyúlt ruhája számtalan zsebének egyikébe, s egy selyembe csomagolt, fadoboz került elő. Egy bento! Gondolta a lány. Soha nem evett még ilyet, pedig mennyire szeretett volna. Ismert kisnemes rangú, körülbelül vele egyidős lányokat az apja tartományából, akik pénz hiányában nem tudtak házitanítót felvenni, s a polgárok és parasztok gyerekeihez hasonlóan, ők is iskolába jártak. Rendszeresen kaptak bentot, telis-tele anyai szeretettel. Nos, nála ez elmaradt. Hiroto elmondása szerint, anyja még a születése után öngyilkos lett. Képtelen volt elviselni a szégyent, ami a házasságon kívül született gyermekkel jár. De... Egy pillanat. Valami nem kerek. Korábban... Hiroto azt mondta neki, hogy összeházasodtak, később pedig azt, hogy nem... Vajon, most mi az igazság? Lehet, hogy az anyja nem is öngyilkos lett. Lehet, hogy az apja eltette láb alól. Lehet, hogy korábban övé volt a birtok, a férfi csak beházasodott a családba... a
Ah, lényegtelen! Úgyis hazugság volt az eddigi élete, tehát mindegy! Talán még az is hazugság volt, hogy ő valaha bárkit is szeretett. Elhitette magával, hogy fontosak neki azok az emberek, akik eddig körülvették, akik nyaltak neki a pénzért és a hatalomért. De aztán Ishizou lerombolta ezt a falat, megértette, hogy ez a békés világ milyen undorító is. Attól a pillanattól, nem is érti, hogy miért, hisz' semmivel sem szolgált rá, de a fiú lett számára a remény szikrázó sugara egy hazugságmentes élet felé. Az élete egy új szakaszhoz lépett, mely talán sokkal borzasztóbb lesz, mint a korábbi, de lehet, hogy jobb.
   Elvette a gondosan becsomagolt dobozt, s letelepedett az ágra, a fiú pedig követte a példáját.
   - Köszönöm - mondta szinte csillogó szemekkel, s felnyitotta. Egy evőpálcikát is talált a szépen elkészített rizsgolyók és sushik mellett. Felkapott egy falatot, s megkóstolta. Egyszerűen isteni íze volt! - Ezt ki készítette? Nagyon finom!
   - Majd megmondom Himorinak, hogy ízlik neked a fösztje.
   - Ki az a Himori?
   A fiú idegesen csettintett a nyelvével.
   - Egy akaratos lotyó! - mélyet sóhajtott, majd folytatta. - A mesterem unokája - felelte végül. - Utálom őt.
   - O-oh... - a lány csak ennyit tudott felelni. - És a mesteredet hogy hívják?
   - Hiishi Nobuhiko-san. Egy yousatsu. Olyan mint te.
   - Az ő parancsára hoztál el?
   - Nos, nem. Az ez teljesen spontán dolog volt. Nobuhiko-santól kaptam egy korábbi feladatot, aminek a lényege az volt, hogy a küldetéseim alatt észlelt yousatsu-kat vigyem el neki.
   - És, ha ők nem akarnak menni?
   - Az az ő bajuk.
   - É-értem. Furcsán beszédes lettél. Csak nem meguntad a saját társaságod?
   - Szerintem a tiéd unalmasabb.
   Yumira vigyorogva vállat rántott és folytatta az evést, közben szeme sarkából továbbra is Ishizou-t nézte.
   - Te hoztál magaddal - válaszolt két falat között.
   - Hidd el, nem örömömben!
   - És te még magadat sajnálod? Egy levegőt kell szívnom egy felfuvalkodott, önimádó vérszívóval.
   - Nekem pedig egy elkényeztetett, nyavalygó libával.
   - Ez a liba legalább tud olvasni.
   - Ez a vérszívó pedig meg tudja magát védeni.
   - Egész biztos ez? Legutóbb meg is ölhettelek volna a saját tőröddel.
   - Úgysem merted volna megtenni. Túl gyáva vagy te ahhoz - ezzel le is zárta a beszélgetést, majd némán kivette a lány kezéből a félig teli bentot, s összecsukta. A lány nem szólt semmit, csak némán figyelte Ishizou minden mozdulatát. Aztán újfent nekivágtak a rengetegnek.

----

   Hogy mennyire idegesítő ez a lány! Ha nem lett volna yousatsu, már biztosan otthagyta volna valamelyik bokor tövében a kibelezett hulláját! De, sajnos ilyet nem tehetett. A hasonló gondolataira rárakott még egy lapáttal az is, hogy Yumira piszok nehéz volt. A lánynak természetesen erről nem kell tudnia, addig jó, míg nem kezd el azon problémázni, hogy milyen kövér. Minden nő, akit eddig ismert, folyamatosan ezen kesergett, és feltételezte, hogy ez alól Yumira sem kivétel. Mindegyik egyforma. És pont emiatt biztos benne, hogy az ő génjei nem fognak tovább öröklődni. Nem is kell. Egy ilyen korcs vérvonalnak nem is szabadna léteznie...
   - Hhm~ Hhm... Hhm~ Hhm, huuhh... - Yumira dúdolászása szakította félbe a csendet. A dallam lassú volt és lágy, szinte végigszökkent a bőrén. A magas és mély hangok váltakozásából kedves, anyai szeretet áradt. A fiú nem tudta volna megmondani miért. Ha jól emlékezett, a lánynak nem volt anyja.

   A dal egy csendéletet festett elé. Egy tájat, hol szinte megállt az idő. Semmi sem öregedett, semmi sem mozdult. A levelek megálltak a levegőben, a róka csendes lopakodása is félbemaradt, a zsákmány továbbra is a zsenge füvet rágcsálta. A madarak egy helyben lebegtek, minden ledermedt. Ekkor a dallam gyorsabb ütemekre váltott. Egy rét közepén fekete hajú nő jelent meg, vöröslő szemei ragyogtak a napfényben. Rózsaszín ruhája szállt a levegőben, ahogy táncra perdült. Az anyag fodrozódó mozgása a tenger hullámaira emlékeztette, s ahogy elindult, hogy körbetáncolja az erdőt, léptei nyomán minden újra életre kelt.
   - Nem fejeznéd be ezt a kornyikálást? - természetesen hazudott. Nagyon tetszett neki a dal, csak már böködte a csőrét, hogy 3 órája nem piszkálhatta.
   - Nem. Nekem nagyon tetszik. Ha téged zavar, fogd be a füled.
   - Hogy fogjam be fülem, ha közben téged cipellek?
   - Okos, ügyes bérgyilkos vagy. Megoldod.
   Az elmúlt egy-két napban a lány egészen jól kitapasztalta a gyenge pontjait. Ezzel együtt persze ő is Yumiráét. Csak hát...

----

Yumiranak nagyon elege volt már Ishizouból. Halvány lila gőze sincs, hogy hogyan fogja kibírni azt az - fiú elmondása szerinti - egy hetet, míg odaérnek az úti céljukhoz. Bizonyára valahol az alföldön lehet dolguk. 
   Legnagyobb örömére, az erdő a vége fele közeledett. Már érezte, ahogy a fák közé betéved a szél, és gyengéden végigsimít az arcán, s a hajtincsei között. A fák ritkulni kezdtek, egyre nagyobb helyet engedve a korai nap sugarainak. Már látta is maga előtt Kitagara végtelen pusztáit.
   Kislánykorában rengeteg könyvet olvasott erről a tájról. Talán minden növényt fel tudott volna ismerni, amikkel út közben találkozni fognak. A könyv, amiben főként a gyógyfüvekről, virágokról és cserjékről írtak, rengeteg gyönyörű képet tartalmazott, melyeket egy Kiwagarata Umi nevű művésznő készített. A hölgy is elméletileg kitagarai, ami meg is magyarázná, miért tudott olyan tökéletes rajzokat készíteni egyes növényfajokról. Egyszerűen ámulatba ejtette a munkássága, szívesen megismerkedett volna vele.
   Kívancsi lett volna, hogy Tokugawa shogun kire fogja bízni az örökségét. Már 2 hét is eltelt, mióta elhagyták a birtokot, meghalt az apja és leszámoltak a szamurájokkal. Vajon keresik? Hisz' nem találták meg a holttestét, ami egyértelműen arra utal, hogy él. Vajon foglalkoztat ez valakit?

----

A fiún is látszott már, hogy megkönnyebbült, amint végre kiléptek a havas fenyvesek árnyékából, s letehette a lányt. Körülnéztek. A síkság egészen a végtelenbe nyúlt, talán még messzebbre is. Az egész táj fehér lepedőt húzott a hátára, elbújva a hideg elől. Yumira ámultan nézte a pusztaságot. Mindig is a Yasuyama-hegység közelében élt, pontosabban egy takaros kis völgyben, a fenyvesek és örökzöldek árnyékában, szóval most szinte kalimpált a szíve. Csodálatos volt végre más fafajtákat is látni; tölgyet, juhart, nyárfát, akácot és még isten tudja micsodát. Egyszerűen jó volt. Úgy tűnt, a fiút nem igazán hatja meg a dolog. Talán innen származhat! gondolta a lány. Már éppen fel is tette volna a kérdést, de inkább vékony vonallá húzta össze a száját, s megindult a hóval borított mező felé, majd lehajolt a fehérségbe. 

   - Nincs kedved valamit építeni? - kérdezte odakiáltva Ishizounak.
   - Ne legyél már gyerekes! Inkább menjünk tovább! Máshol is tudsz játszadozni! - felelte.

   - Olyan vagy, mint egy befásult vénember - gúnyolódott, majd a fiú ingerült pillantását látva mélyet sóhajtott, s felkelt. - Jól van - mondta szúrós szemekkel méregetve Ishizou arcát. - Menjünk...

----

   A lány már alig várta, hogy beérjenek egy erdősebb részbe. Hát te jó isten, milyen hideg van a mezőkön! Semmi nincs, ami felfogná a szelet, így az könnyen átfúj a kimonok anyagán. Maguk mögött hagyva a hegységet, ballagtak a lovaskocsik által kitaposott utakon. Yumira csak bambult. Nagyon furdalta már az oldalát a kíváncsiság, hogy milyen ember lehet Ishizou mestere és annak unokája, Himori. Bár, az alapján, hogy a fiú hogyan viselkedik, nem fűz hozzá túl sok reményt.
   - Hiishi-kun! - furcsa volt kimondani. Talán most először szólította a nevén, bár egészen kellemes csengése volt. Hiishi-kun. Vajon az Ishizou-kun hogy hangzana?
   - Mi van?
   - Szóval én yousatsu vagyok?
   - Feltételezem. Kicsit gáz lenne, ha nem lennél az.
   - És miből gondoltad, hogy az vagyok?
   - Nem is tudom. Ez amolyan... Megérzés. Nehéz elmagyarázni. Amikor berontottál abba a szobába, egyből tudtam, hogy az vagy.
   Yumira emlékezett is arra az arckifejezésre. Mikor átlépte a küszöböt, látta Ishizou szemeit elkerekedni, és végre rájött, a fiú mit is suttogott a levegőbe: yousatsu. Bár, még mindig nem fogta fel teljesen, hogy mit is jelent ez, de egészen jól hangzott, hogy ő nem ember. 
   - És egészen pontosan mit jelent yousatsunak lenni? - nem akart túl kíváncsi lenni, de annyira érdekelte ez az egész történet. Még ha nem is igaz, és a fiú csak valami emberrabló, akkor is nagyon jól hangzott. Ha esetleg fog valaha újra ecsetet és papírt látni, biztosan leírja, mert fantasztikus könyv lenne belőle. Valami kis romantikus. Sok harccal és drámával.
   - Nos... Ez elég komplikált...
Yumira akkor még nem is sejthette, hogy ez a történet mit tartogathat főhősének...

--

Mint ahogy azt láthatjátok, frissítettem a térképet az első fejezetben. Most sokkal részletesebb és pontosabb, igaz teljesen másmilyen lett. De azért remélem tetszik nektek. Így néz ki jelenleg, annak aki kicsit lusta visszamenni. :P

Magyarázat hozzá: Ugye azt korábban megtudhattuk, hogy az egész birodalom felett a császár uralkodik. Ő két shogunja közt osztotta ketté az országot, ezt a szaggatott vonal jelöli. A székhelyeiket jobb oldalon fent, illetve bal oldalon középen láthatjuk. A shogunok hűbéreseit daimyouknak hívjuk, akik közt a shogunok szétosztották a területeiket. A császári, illetve shoguni székhelyeket leszámítva minden székhellyel jelölt város egy-egy ilyen daimyou tartózkodási helyére utal. A várost az adott daimyou-ról nevezik el. Például, a várost ahol Yumira él, Kagayama-nak hívjuk. Ha változik a daimyou, a város neve is vele változik. A névvel nem jelölt városok a daimyouk hűbéreseit jelölik, szintén az ő nevükről van elnevezve a város, ők a nemesség. Természetesen több nemesi család létezik, a térképre csak a daimyou-val szoros kapcsolatban állók kerültek fel. Remélem érthetően fogalmaztam, ha valami nem tiszta valakinek, akkor kommentben bátran kérdezzen, azért vagyok! :D

Még egy dolog: Ti mit gondoltok, csináljak egy olyan részt, ahol minden előforduló japán kifejezést/szót megmagyarázzak? Vagy értetek mindent?

Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt, remélhetőleg minél hamarabb hozni tudom a folytatását!