Beléptem a családi birtokra. Becsuktam magam után a kaput majd amég az ajtóig sétáltam a hozzá vezető keskeny ösvényen nagyjából felkészítettem magam az újabb magyarázkodásra. Besétáltam a bejárati ajtón egyenesen az előszobába majd elkezdtem levenni a cipőimet.

- Megérkeztem! - kiáltottam miután a helyére tettem a surranóim de szavaim csak céltalanul visszhangzottak a ház falai közt. Csodával határos módon senki nem rohant le mindenféle őrült kérdésekkel hanem csend volt... Túl nagy csend... Ez nem megszokott a családomtól főleg nem egy ilyen eseménydús nap után. Levettem a hátamról a táskám és a folyosón hagytam. - Guren!? Ribu?! - szólongattam a testvéreim. Merre lehet mindenki? - Hé! Ez nem vicces! Merre vagytok?! Anyám! Apám! Kezdetek megijeszteni!!! - gyorsítottam lépteimen kétségbeesetten miközben a többiek után kutattam. Az általam már jól ismert és konfortos otthonom most egyre hátborzongatóbbá vált. A bútorok által vettett árnyékok sötét árnyakká formálódtak körülöttem. Reményvesztetten rohantam szobáról szobára de sehol sem volt senki... Már csak egy maradt ki. Apám dolgozószobája.- I-Itt kell lenniük... Már csak ez maradt hátra. Rendben Akane... Mély levegő! - tettem rá remegő kezem a kilincsre. Óvatosan lenyomtam és beléptem rajta. A látvány sokkoló volt.

Évtizedekkel ezelőtt... Amikor először megjelent az emberek szuperereje... Élt egy család melyben egy nagyon különleges kislány született... Az első generációba tartozott. A képességével kontrolállni tudta az emberek tudatát. A kíváncsisága határtalan volt az erők kialakulása és fejleszthetősége iránt ezért rengeteget kutatott ezek után. Az egyetemen megismerkedett egy fiúval aki rendkívüli fájdalmat tudott okozni az emberi test egyes részeinek amikor hozzájuk ért. Rövid időn belül szerelembe estek és miután összeházasodtak a lány elhatározta hogy megpróbálja ötvözni a kettejük erejét. Megszállottan próbálkozott a gyermekáldás érdekében amit a végére a férje már nem nézett jó szemmel. A lány belebetegedett a célja hajszolásába nem törődve a számára selejteknek vélt gyermekeivel. A férfi abban a hitben élt hogy ha majd eléri amit akar talán visszatérhet minden a normális kerékvágásba ezért "segített" neki abban hogy megszülethessen a várva várt csöppség. Végül a 7.-nek sikerült örökölnie az ötvözetet. Miután a szülei "megteremtették" őt az apja nem bírta tovább elnézni az anyja önzőségét és a 6 testvérével együtt elhagyták őket. A kisfiú tudattal tudott fájdalmat okozni az embereknek viszont rengeteget szenvedett is emiatt. A többi gyerek kiközösítette és szörnyetegnek nevezték. A tudata meghasadt a sok negatív hatás miatt. Egy gonosz személyiség kezdett urrálenni rajta. Az anyja látva fia szenvedését kutatni kezdett a skizofrénia után és sikeresen kifejlesztett egy szeánsz technikát mellyel elpusztítható a belső "Démon". Ehhez viszont a nyomozások eredményei alapján minimum 9 ember kellett ha nem több így hát felkereste egykori férjét és térden csúszva állt elé hogy segítsen neki megszabadítani őt ettől a személyiségtől még ha nem is miatta de a gyermekük érdekében. A rituálé a 6 testvérrel és a 2 szülővel sikeresen zárult és a gonosz elhagyta az élő világot. A fiú az egyeteme után egy kávézóban megismerkedett egy lánnyal akivel utána kialakították közösen a Kuno clan-t. Aki örökölte a Kuno-clan különleges erejét azokon mindig el kellett végezni ezt a szeánszot. Ez egy hagyomány lett a klánon belül amely egyfajta szertartásként szolgált azoknak akiknek elérkezett az idejük.

A testvéreim egy hatalmas körben ültek köpenyben a szoba közepén. Apám az arany serlegében kevergetett egy folyékony dolgot a helyiség túloldalán. Lila fényű gyertyák égtek a terem négy sarkában és egy fura szag keringett a levegőben amely erősen szúrta az orromat. Lesokkolva álltam a szituáció előtt. Hirtelen anyám lépett ki a sötétből mellőlem.

Na jó elég fura családunk van de ez még tőlük is sok!

Igazad van! Nem értem hogy miért vannak itt ilyen öltözékben.

- Csak hogy itt vagy Akane! - mosolygott rám kedvesen. - Ne félj!Kerülj beljebb nyugodtan! - fogta meg lágyan a kezem majd beljebb húzott.

- M-Mi folyik itt? - néztem körbe ijedten.

- Drágám... - nézett mélyen a szemembe miközben szembefordult velem. - A mai Aiko-val vívott csatátok miatt vagyunk most itt. Nagyon sokáig azt hittem hogy te szerencsés vagy és nem fogod magaddal hordozni ezt az átkát a klán-nak mert egy másik klán képességét is örökölted.- mondta aggódó tekintettel az arcán.

Mi!? Most komolyan azt hiszik valami gonosz entitáns vagyok aki megszállja a tested? Ugyan kérlek!!

- A-Anyám m-miről-?

- A másik személyiségedről... - fordult komolyra a hangja. - Ez egy szertartás amellyel megszabadíthatunk az általa okozott szenvedéstől és elpusztíthatjuk őt teljesen.

- T-Tes-sék? - ejtettem ki a szavakat remegő ajkakkal.

- Nem kell félned Drágám! Én is, mint minden örökös átment már ezen! - mosolygott miközben Apám különös jeleket kezdett festeni a padlóra a testvéreimtől a kör közepe felé haladva. Csak most vettem észre hogy a családom összes tagjának a csuklójára kötés volt helyezve melyeket enyhén átitatott a vér. Ekkor jöttem rá hogy a serlegben lévő lötty vér volt.... A családom vére. Teljesen elsápadtam a gondolattól ahogy mindenki megvágja magát és belefolyatja a kupába a testünkből származó vörös folyadékot.

- Gyere Akane! Nem tart sokáig! - mosolygott a palást alól bíztatóan Guren.

- Igen hugi! Mi vigyázunk rád! - helyeselt Ribu. Végignéztem mindnyájukon és láttam rajtuk hogy nem akarnak nekem rosszat. Nekem viszont eszem ágában sem volt elpusztítani Akuma-t.

Miért hezitálsz? Itt az alkalom hogy megszabadulj tőlem de te mégsem teszed meg a lépést... Érzem hogy vívódsz... Mi jár a fejedben?

Igaz hogy ezidáig eléggé megnehezítetted az életem.... De nem akarom hogy kilépj belőle! - néztem rá könnyes szemekkel.

Nem értelek néha kislány... De... Köszönöm! - ejtett egy félmosolyt a cella rácsai mögül.

- E-Ezt nem akarom... Semmi szükség arra hogy eltűntessük! Főleg nem arra hogy megöljük! - kiabáltam a végére. - Összepakolhatjátok mert erre tényleg nincs semmi szükség! És ha most megbocsátotok - indultam el a kijárat felé - visszamegyek a szobámba.

- Akane! Ezt meg kell tennünk! Nincs más lehetőség! Ő egy Démon aki szép lassan felemészt téged! - ragadta meg a ruhám ujját Anyám hogy maradásra bírjon.

Ne higyj neki Akane! - szólt nekem a hátam mögül Akuma rideg hangon.

- Nem! Nem akarom ezt megtenni! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon majd elcsaptam a kezét.

- Na jó... Nem akartam ehhez folyamodni... De nem hagysz nekem más választást... Nem fogom engedni hogy megszakítsd a családi hagyományt!

- Ezt meg hogy érted Anyám? - néztem rá értetlenkedve.

- Kész vagy Zugai? - pillantott hátra Apámra aki apró bólintással jelezte hogy felfestette a padlóra az összes szimbólumot ami a szeánszhoz szükséges. - Térdre! - hatoltak belém anyám határozott szavai és ezzel együtt egy hatalmas fájdalom mely belehasított a fejembe. Az erős impulzus hatására össze is estem.

- ÁÁÁÁÁhhh! Eléééég! Kérlek hagyd abba!! - folytak ki könnyek a szememből egyenesen a fapadlóra.

- Chuu! Koharu! Vigyétek be középre! - adta ki az utasítást az ikreknek amit azok egyből végre is hajtottak. Anyám befejezte az ereje rajtam való alkalmazását még én levegőért kapkodva pihegtem a padlón. Odaléptek mellém majd mind a ketten egyszerre felemeltek.

- Ezt a te érdekedben tesszük Akane! - mosolygott le hozzám a bátyám

- Neee! Neee! - próbáltam kiszabadítani magam erőtlenül. Letettek a kör közepére aztán Apám jött mögém. Kimerülten néztem fel rá mire ő vérrel egy jelet festett a homlokomra.

- Rendben! Kezdhetjük! - adta ki a vezényszót Anyám majd mindenki elkezdett mormolni egy ismeretlen nyelvű szöveget az orra alatt. Hirtelen a vérrel padlóra festett szimbólumokból lila fény tört a felszínre a homlokomon lévőből együtt. A jelek enyhén felemelkedtek a talajtól aztán lassan forogva egyre közelebb értek hozzám. Amikor az első szimbólum a homlokomhoz ért hatalmas fájdalmat éreztem az egész testemben.

Akane! Mi történik velem?! - kérdezte mögűlem fájdalommal teli hanggal Akuma mire gyorsan hátra kaptam a tekintetem. A szimbólum ami belémhatolt ott fénylett a mellkasába vésődve és olyan fájdalmakat okozott neki melyek sokszorosai annak amit én jelenleg is érzek.

- Ne! Hagyjátok abba! Ez fáj neki! - kiáltottam a testvéreimnek kétségbeesetten akik elfordították rólam a tekintetüket és csak folytatták a szöveget. Egyre csak jöttek a jelek és Akuma egyre jobban szenvedett. Már alig látszott belőle valami amikor hirtelen minden fájdalom ellenére felálltam. - Azt mondtam Elééééég!!! - kiáltottam majd egy lökéshullám következtében mindenki elméjét kínozni kezdtem. A szimbólumok kitörtek belőlem aztán a csonjaimat engedve kirobbantak belőlem a falhoz szegezve ezzel a családomat. Mikor befejeztem a képességem használatát ráeszméltem arra hogy mit is tettem valójában és könnyekkel a szememben kiszaladtam a szobából egyenesen a kijárat felé. Felkaptam a táskám a folyosóról majd kirohantam a birtokról. Miközben futottam visszanéztem Akuma-ra.

Hé! Minden rendben? - kérdeztem tőle halkan.

Hát... Voltam már jobban is... De ami a nagyobb kérdés... Mit fogunk most csinálni? - próbált meg felkelni de a kimerültség nem engedte neki így visszaesett a földre.

Nem tudom de haza nem mehetek az biztos.... Hisz... Rátámadtam a családomra...

Hé! Ők kezdték!

Nem rossz szándékból tették! Szóval vissza fogok menni és megbeszélni a dolgokat.... Csak nem ma... Talán holnap ha kicsit lenyugszanak a dolgok...

De addig hova menjünk? Hisz mégsem aludhatsz egy padon!

Aiko? Ők biztosan megszánnának éjszakára! - mondtam lelkesen.

Nem... Túl messze van....

De van bérletünk! Hahó!

Na akkor mondd csak meg mennyi az idő?

00:12...

Szóval pont lejárt... És annyi pénzünk nincs hogy újat vegyünk vagy hogy annyi megállót menjünk... - fogta az állát elgondolkodva. - Ki lakik közel?

Hát... Van egy ember...-nyeltem egy nagyot.

Ki az?

Katsuki....