Egy csodálatos erő mely mégis szörnyeteggé tesz... A szüleim kényszerből házasodtak mégpedig azért hogy megteremtsék a tökéletes képességekkel megáldott gyermeküket. Aki szimpla tudattal kínoz embereket mégsincs kiszolgáltatva másfalyta külső támadásra. Egy szörnyet készültek létrehozni. A legenda szerint a Kuno [Anguish] klánjának adottsága csak akkor száll tovább ha két klánbeli vérvonal öröklődik de akkor se mindig. Sokáig úgy is gondolták hogy hiába próbálkoznak mert egyetlen testvérem se kapta meg Édesanyám erejét.

- Mire csak még egyszer próbáljuk meg! Ha ő nem sikerül befejeztük ígérem...

- Komolyan?! Te most komolyan azt kéred tőlem hogy Ribu után még vállaljak egyet?!

- Tudom Szívem tudom... De adj egy utolsó esélyt neki!! Kérlek!

- Zugai... Ő a 6. gyerekünk...

- Kérlek Mire... Nem hagyhatjuk hogy a klánjaink között kötött szövetség értelmetlen legyen... Ő lesz az utolsó reményünk.- simított végig Chimamire alhasán majd csókra hívta az asszonyt.

Így születtem meg én Kuno Akane, egyedüli hordozójaként a klán becsületes nevének miután a fejesek megtudták hogy most már biztosan örököltem Édesanyám Quirk-jét. A családi birtokon nevelkedtem a 6 testvéremmel. Nakku, Guren, Atsui, Chuu, Koharu és Ribu.

- Akane várj már meg! - szedte utánam a lábait. Kirohantam a birtok kapuján egyenesen az 5. cseresznyefáig ahol az édes győzelem várt rám!

- Hiába vagy idősebb mint én soha nem érsz utol Ribu! - vetettem oda neki pökhendin. Ő csak sóhajtott majd elkísért az iskola kapuig.

- Na szia Hugi! Suli után jövök érted. - borzolta össze vörös tincseim majd továbbment a Shiketsu High felé. Nekem viszont kezdődhetett az utolsó napom az Általánosban.

- Ahjj... Már csak ezt a napot kell kibírnom... -vettem mély levegőt majd nagy nehezen besurrantam az osztályterembe ahol szerencsére csak páran voltak még. Elfoglaltam a helyem a hátsó padsorban és igyekeztem meghúzni magam. Ekkor belépett az osztály legfélelmetesebb embere Kemuri [Smoke] és a csatlósai.

- Látta valaki Akane-t?! - tette fel hangosan a kérdést. Mindenki összerezzent egy pillanatra éles hangjától majd rémülten rám mutattak. Nagy léptekben közeledett hozzám aztán hirtelen félrerúgta a számomra tökéletes barikádot adó padomat. Csörtetve ért földet a padlón. Egyedül a kezemben lévő táskám nyújtott valamennyi védelmet.- Mi az Szörnyeteg? Már nem is köszönünk előre a folyosókon?! - fújtatott mérgesen majd halvány füst kezdett szivárogni az orrnyílásán keresztül amely szinte folytogatott. A másik két srác csak hangosan nevettek miközben az erejüket demonstrálták.

Használd az erőd Akane! Használj engem!

- É-Én nem láttalak Kemuri-k-kun...- próbáltam rejtőzni az egyszál vászon mögé. Ekkor kikapta a kezemből a tárgyat majd nézegetni kezdte.

- Hát persze... - mondta nevetve- Akkor most ki kell hogy engesztelj a hibád miatt! - dobta a kezembe a táskám.- Add ide az ebédpénzed... Szörny... - zárta le a beszélgetést lenézően.

- I-Igen is Kemuri-kun.... - vettem ki az apróm, illetve papírpénzem majd a kezébe nyomtam. Kemuri elhúzott a haverjaival együtt. Felállítottam a padom és úgy csináltam mintha az egész hátralévő időben keresnék valamit a tatyómban. Mivel rövidített óráink voltak az utolsó tanítási nap keretében hamar véget is értek. A szüneteket a lány mosdóban töltöttem. Felcsendült az utolsó csengőszó is. Az összes diák kirohant a teremből kivéve engem. Mielőtt elhagytam volna az épületet még vártam egy-két percig amég mindenki eltűnik az iskola területéről. Felálltam a helyemről majd komótosan felvettem a táskám és elindultam kifelé. Kiléptem a bejáraton. Már csak az udvar választott el a teljes szabadságtól... Ám még mielőtt levethettem volna magamról a kínzó nehézséggel bíró súlyokat melyeket az osztálytársaim raktak rám az évek alatt szembetaláltam magam egy ismerős szürke szempárral. Kemuri állt előttem egy széles mosollyal az arcán. Háta mögé felsorakozott segédjei kezüket ropogtatva nézték rémült arcom. Elkerekedtek a szemeim. A bátyám kezdtem keresni ám a kapunál se híre se hamva nem volt. Össze-vissza cikázott a tekintetem de már mindenki elhagyta a területet.

- Megvárakoztattál Akane... - hasított végig a levegőn rideg hangja mely kizökkentett a hisztérikus keresgélésemből. Moccanni sem bírtam. Az egyik csatlósa kinyújtotta gumiszerű csápjait majd körülfogta a derekamat. Felemelt és levágott Kemuri lábai elé. Remegve emeltem fel a fejem. Még mindig az a gyűlölettel és megvetéssel teli levakarhatatlan mosoly ült az arcán. Lassan leguggolt hozzám majd a fülembe súgta. - Komolyan azt hitted hogy megúszhatod ezt az utolsó randevút velem? Naiv vagy Akane...- lehellte a hallójáratomig. Hangja felsértette a dobhártyám miközben a tudatomig hatolt. - Most megmutatom az erőm! Az ilyen Szörnyetegeknek mint te nem szabad hagynunk hogy szabadon garázdálkodjanak az utcákon. És ezt te is pontosan tudod Akane... Hogy egy Szörnyszülött vagy~ - suttogta a fülembe miközben gonoszan kuncogott ám hirtelen teljesen megváltozott a hangneme és rideg szavai akadály nélkül hasítottak belém - Nem menekülhetsz előlem.- szegezte nekem majd hatalmas csapást mért az arcomra amitől elterültem a földön. Az orromból kibuggyanó vér vörösre festette a betont. Kiengedte kormos füstjét. De most már nem csak az orrjáratán hanem majdnem minden testnyílásán keresztül tört fel a temérdek szmog. Egyenesen engem célzott meg vele. Minden légzőnyílásomon keresztül áramlott be az irdatlan mennyiségű gáz. A levegővétel esélytelen volt számomra. Fulldokolni kezdtem a tüdőmbe beáramló szmogtól.

- R-Rendben van Kemuri-k-kun... Most már elég lesz...- tette rá a kezét a vállára egyik követője. Kemuri hirtelen hátranézett rá.

- Majd akkor lesz elég ha már egy oxigén molekula sem lesz a testében!!- ordította ellentmondást nem tűrően majd visszafordult hozzám. - Átérzem minden procikádat Akane... Azt a temérdek erőt melyet nem vagy képes szabadjára engedni. Gyenge vagy! - nevetett.

Engedj ki! Én megvédelek!

- Elég lesz... - hallatszott egy rideg hang jóval mögülük majd egy éles csont hasított a levegőbe. Ahogy elhaladt Kemuri feje mellett elég súlyosan megsebesítette őt. Hirtelen hátraugrott ami miatt a füst áramlás is abbamaradt. Ribu állt velük szemben egy fenyegető pozícióban.

- Onii-San... - nyögtem fel ahogy megláttam a bátyám.

- I-Igen is!- karolta fel az egyik csatlós. Kemuri egy tapottat sem akart mozdulni de ketten sikerült elrángatniuk. Köhögni kezdtem. Ribu odarohant hozzám majd a fejem a térdére csúsztatta.

- Akane! Mi történt?

- Éh-Én nem akartam bajt! Én soha nem akartam... - kezdtek folyni a könnyeim.- Deh... Esélyem se volt! Oni-san!

- Dehogy nem! Simán legyűrted volna őket az erőddel!

- NEM! Azt az erőt nem használhatom másokon...

- De a csontok!

- Te is tudod hogy alig egy ujjpercet tudok csak kicsikarni magamból....Még... Nem tudtam teljesen elsajátítani... Onii-san! - emeltem fel a kezem majd az arcára tettem. Szemeim automatikusan lecsukódtak a kimerültség és az oxigénhiányos állapot miatt.

- Akane! - kiáltott fel ahogy pilláim lehulltak - Ha csak egy perccel hamarabb értem volna ide! - ütött a földbe Ribu majd egy zsebkendővel letörölte az orrom és felett a hátára. Így vitt egészen hazáig.