Kissé hátralépek, ugyanis nem tudom Jungkook fejét milyen gondolatok árasztják el. Mit gondolhat rólam? Újra ránézek, de meg sem mozdult. Mennyi ideig akar a földön feküdni? Biztosan hideg a padló. Nem kellene érte aggódnom, bár ez természetesen jön.

— Ju-Jungkook. — dadogom, amin saját magam is meglepődök. Tartok az idősebb reakciójától, úgyhogy bátortalan leszek. — se-segítsek va-valamit? — teszem fel a kérdést.

— Inkább rúgjuk ki az ajtót, vagy nem tudom. — kel fel hirtelen én pedig ledermedve állok előtte.

— Kétlem, hogy menne. — vonok vállat, de nem nézek a szemébe.

— Nem akarok itt megrohadni Taehyung, szóval valamit csináljunk.

— Jó. Mégis mit akarsz, mit tegyek? Baszki engem is ugyanúgy bezártak, mint téged!

— Nyugodj le. — fogja meg vállaimat. — az idióta barátod biztosan kienged minket.

— Nem idióta. — motyogom, majd hátrébb lépek tőle. Persze, hogy csak akkor tud velem beszélni, amikor muszáj. Amúgy nem is érdeklem, egy újabb hazug az életemben. Csodás.

Csendesen teltek az elmúlt percek. Én időközben leültem a földre és a pulcsim cipzárjával játszottam. Jungkook nem tudom mit csinált, de amíg csöndbe van addig nem érdekel. Bár, mit is vártam tőle... miért akarna velem beszélni? A nagy ígérete után úgy látszik megijedt.

Sóhajtottam egyet és felálltam, majd az ajtóhoz sétáltam, hátha Jimin kinyitotta már. Lenyomtam a kilincset, de semmi.

— Miért lenne ekkora szerencsém...— motyogom magam elé.

— Hé. — szól hozzám az idősebb. — kérhetek valamit?

— Attól függ. — veszem fel vele a szemkontaktust.

— Ne menj Yerivel a bálba. — mondja és ujjait kezdi tördelni. Felvont szemöldökkel nézek rá, majd szomorú mosollyal válaszolok.

— Ha ezt három nappal korábban mondtad volna, amikor még nem szartál rám, azt feleltem volna, hogy nem megyek vele. Most viszont, pont nem érdekel mit akarsz. — vágom hozzá dühösen, majd erőből belerúgok az ajtóba. Természetesen nem nyílt ki, de a lábam elkezdett fájni. Ennél szebb napom nem is lehetne.

— Minden oké? — kel fel az ülőhelyéről Jungkook, majd felém siet. Ide ne jöjjön!

— Mintha érdekelne...

— Taehyung ne csináld ezt.

— Inkább te ne csináld ezt. — mondom, majd újra a földön kötők ki.

— Tudom, hogy az elmúlt napokban nem voltam veled, de gondolkoznom kellett.

— Jaj Jungkook, meg ne sajnáljalak. Kurvára egyedül hagytál, amikor megígérted, hogy nem engedsz el. — sóhajtok egy nagyot, saját magam nyugtatása képpen.

— Egy idióta vagyok tudom, de kellett egy kis idő.

— Érdekes módon, eddig rohadt határozott voltál velem kapcsolatban. — forgatom meg szemeimet, de belül már nagyon nem bírom ezt a sok mellébeszélést. Könyörgöm, vallja már be, hogy nem érdeklem, és hagyjuk békén egymást. Bármennyire is kedvelem őt, nem hagyom, hogy kihasználjon.

— Figyelj én csa-

— Megbeszéltétek? — ront be hirtelen Jimin, nekem pedig kell egy kis idő, hogy felfogjak mindent. Szerencsére egyikünk sem állt az ajtóban.

— Ja. Rohadtul. — rontok el mellette, de nem nehéz dolog számára visszarángatni.

— Ühm, Jimin engedj el!

— Jungkook elmondtad neki? — kiált rá lazán az idősebbre Jimin.

— Nem, mivel berontottál.

— Most szívatsz? Neki hamarabb elmondtad mi bajod, mint nekem? — mutatok Jiminre. — nem is ismered!

— Én se tudom mit tud.

— Mondja már el valaki mi folyik itt! Jungkook, kérlek! — nézek rá a fiúra nagy szemekkel, mire egy szempillantás alatt magához ránt és védelmezően fonja körém a karjait. A harag rögtön elhagyja a bensőmet, és helyette jön egy jóleső érzés, amiért újra hozzámért...

— Az a helyzet, hogy rohadtul hiányzol, és baromi féltékeny vagyok a saját húgomra. — tol el magától, majd kissé szétesve pillant rám.

—————
CIAO!
Mostanában - magamhoz képest - kevés rész van, ezért ne haragudjatok.
🥀